A legjobbakat kívánjuk művészúr! - Napkirály (novella)

2015.05.08. - 17:30 | Pintér Fanni - Fotók: Büki László

A legjobbakat kívánjuk művészúr! - Napkirály (novella)

A „megbecsült" nem feltétlenül jelent „jól menőt", főleg, ha egy néhai graffitibáróról van szó. A szó ebben az esetben azt jelenti, hogy tudják, hogy létezik, él, és alkot. Egy csöppnyi külvárosi galériában állít ki minden hónapban, de ami a beugróból összejön, az vajmi kevés. Eddig még képet nem adott el.

HIRDETÉS

A Nap nagy nehezen előbukkant az égbe magasodó brooklyni tömbházak mögül és rózsaszínre festette a művészúr garzonlakását. Főhősünk, Jonathan Dean, a megbecsült városi festő és hírhedt álmodozó még mindig az olcsó fotelében ücsörögve bámulta a falat. Nézte, ahogy összefolynak a furcsa sárgás vonalak, amiket a felkelő Nap hányt a vakolatra. Megnyugtató, hogy nem csak Mr. Dean hányik reggelente, nem igaz?

A pirkadat kezdett alábbhagyni, és az ihletet adó színvilág elillant. Vakító fénysugarak szöktek be az ablakon át, ezért a férfi felállt, és behúzta a függönyt. Kezdem kicsit túlzásnak érezni, hogy Deant főhősnek hívjuk, mert nem igazán beszélhetünk egy energikus lényről. Napjai főként abból állnak, hogy a felkelő, és lenyugvó Napot lefesse. Mindig is imádta az ilyesfajta látványt... Mind élőben, mind mázolva. Apró lakása telis-tele volt képekkel, többségük - állítása szerint - még fel nem fedezett műremek! Hát, mi a legjobbakat kívánjuk művészúr! A legjobbakat... Hiszen, mind tudjuk, hogy a „megbecsült" nem feltétlenül jelent „jól menőt", főleg, ha egy néhai graffitibáróról van szó. A szó ebben az esetben azt jelenti, hogy tudják, hogy létezik, él, és alkot. Egy csöppnyi külvárosi galériában állít ki minden hónapban, de ami a beugróból összejön, az vajmi kevés. Eddig még képet nem adott el.

Mikor a Mister újra elhelyezkedett az ütött-kopott szófán, lassan világossá vált számára, hogy teljesen haszontalan az élete. A művészetét nem értékelik, barátai lenézik, családja nincs, nem is érdemes élnie. A negatív gondolatok elárasztották az elméjét, már nem látott mást, csak a régi emlékeket tompa színekben, újra átélte az összes rosszat, ami élete során történt vele... De már megszokta. Megesik vele napjában kétszer.

A férfi kábultan kászálódott fel a padlóról. Eltűnt az egyik zoknija, pedig úgy rémlett, rajta volt a rohama előtt. Kibattyogott a konyhába és nekiállt kávét főzni. Miközben a gépecske monoton kotyogását hallgatta, a rohamon gondolkozott. Nem szokott emlékezni a történtekre, de most tudta, mi történt vele. Először a saját rossz emlékeit élte újra, aztán viszont már olyan dolgokat látott, amik nem történtek meg vele. Nem vele történtek meg.

Lefőtt a kávé. Dean visszaült rügyvedt fotelébe, megitta az italát, majd felállt, elment egy vászonért és festeni kezdett. Önmaga is meglepődött, hogy a pasztellszínek helyett sötétzöldhöz nyúlt. Most először próbát valami Naptól különbözőt alkotni. Nem tudta, mi lesz ebből, csak az agyszüleményeit próbálta vászonra vetni. Különféle ecsetek forogtak a kezében, és csak festett, ösztönösen.

Egy fa. Dús lombozat, vastag törzs, még az is kivehető, ahogy lengedeznek az ágai a szélben. Alatta a fűben egy mókus, körülötte madárkák csiripelnek. A háttér sötét, baljós, a fába egy villám csap. Tarka ecsetvonások szerteszét, az egyetlen hely, ahonnan meleg színek sugároznak: vöröslenek a levelek. A teteje már ég.

A férfi, miután befejezte, csak mámorosan nézte művét, majd otthagyta és ebédet rendelt. Szezámmagos csirke üvegtésztával? Nem is szereti a kínait, de már az éttermet tárcsázta. Nincs menekvés, már biztosan megőrült... Nem rajzol napot, és nem pizzát zabál, nála ez nem fogható a változatosságra.

Dean most újra fotelében ücsörög, egy bögrét szorongat. A távirányítóban lemerült az elem, így a sötét képernyőre bámul. Csengetnek. Bosszankodva áll fel, s obszcén megjegyzések közepette nyit ajtót a futárnak. Amaz az összeget mondja, mire a férfi csak elmosolyodik, és szívélyesen behívja csöppnyi lakásába az idegent. Beszélgetésbe elegyednek, majd megegyeznek, hogy készpénz hiányában egy festménnyel gazdagszik a kifutófiú. Táskáját ledobja a mocskos szőnyegre, majd körbenéz, és a fás kép tetszik meg neki, miből a művészúrnak már amúgy is elege van: nem igazán érti a festmény miértjét. Csak valami ócska mázolmány, ő nem ebben profi, így még örül is, hogy többé nincs a szeme előtt.

Elköszönnek egymástól, a fiatal távozik, a Mister pedig megkönnyebbülten és nyálcsorgatva ül vissza a megviselt karosszékbe. Használt villával falatozik, de ebédjét befejezni már nem tudja. Remegve terül el a parketten.

Új hozzászólás