Nem könnyű a Saul fiáról írni, még a rendszeres publikáláshoz szokott ember is nehezen találja a szavakat, hogy a film keltette benyomásait kifejezze. Nemes Jeles László filmrendező tökéletesen elérte a célját, a film tovább dolgozik a nézőben, újra és újra átéli a látottakat, újabb szintek és rétegek kerülnek elő.

Sokan úgy vélik, a holokauszt témája unalomig ismételt, lerágott csont, mások úgy vélik, nem beszélhetünk eleget róla. Egy tény, a Saul fia mind tartalmilag, mint technikailag újszerű, méltán érdemelte meg a cannes-i filmfesztiválon a díjesőt: a Nagydíjat (Grand Prix), a filmkritikusok nemzetközi szövetsége FIPRESCI-díját, a Francois Chalais-díjat, továbbá Zányi Tamás a legjobb hangmérnök Vulcain-díját.

A Saul fia teljes bevonódást igényel 

A holokausztról több film is született már, többnyire romantikus távolságba helyezve az eseményeket, a nézők részvétének kiváltásával ugyan, ám mégis kívülállóként, mintegy képeslapként szemlélve az eseményeket. A Saul fia teljes bevonódást igényel, mindannyian ott vagyunk Auschwitzban, a poklok poklában, a megsemmisítő-táborban. Egy különleges kommandó, a koncentrációs táborok foglyaikból álló Sonderkommando tereli be az embereket a gázkamrákba, hurcolja el a tetemeket a krematóriumokba, fertőtleníti a helyiséget és távolítja el a hamut. Ők a titkok tudói, ők tudják egyedül, mi folyik valójában ott. Ennek a tudásnak azonban megvan az ára. Mivel kemény fizikai munkát végeznek, a többi táborlakótól eltérő bánásmódban részesülnek, tőlük elkülönülten laknak, jobb táplálékot kapnak, viszont egy idő után (4 hónap) ők is sorra kerülnek: „tudásukért" halállal kell fizetniük. A történet 1944 októberében játszódik, amikor már nagyüzemi módon folyt a zsidók deportálása, a náci gépezet olajozottan végezte feladatát, az ördögi terv egyre eszeveszettebben öltött testet.

Homályos képpel indul a film, csak sejtjük, hogy süt a nap, még zöldek a fák, aztán hirtelen ott vagyunk a pokoli zűrzavar kellős közepén. Saul Ausländer, a Sonderkommando tagja váratlanul bukkan elénk, s vele együtt csöppenünk az iszonyatba. Újabb szállítmány érkezett a táborba, pattogó német utasításokat hallunk, félelemtől reszkető emberi hangokat, a kétségbeesés sikolyait, ütlegeket. Sault Röhrig Géza alakítja, egy szenvedésektől kiégett, fásult embert, csak akkor beszél, ha feltétlenül muszáj, aki az embertelen körülmények között maga is gépiesen teszi a dolgát. Más lehetősége nincs a túlélésre. Sőt, így sincs, mint ahogy egyszer meg is jegyzi:

- Már halottak vagyunk.

Zseniális operatőri fogás, hogy nem látjuk be egyszerre az egész teret, vagy Saul van előttünk közvetlen közelről, vagy az, amit ő lát. Homályosan persze érzékeljük a háttérből a zűrvart, de nem szegeződik közvetlenül ezekre az eseményekre a kamera, amitől még hátborzongatóbbá válik az egész. A hangok sem illusztrációként szolgálnak, nem azt demonstrálják csupán, ami a látószögünkben (Saul látószögében) történik, hanem a háttérben zajló eseményekről tájékoztatnak. Amikor bezáródik a gázkamra ajtaja, és az emberek őrjöngve agonizálnak, Saul tompa arcát látjuk, amint várakozik, de nagyon is tisztában vagyunk azzal, hogy közben milyen tragédia zajlik.

Egy kisfiú nem hal meg a gázkamrában, köhögése árulja el, hogy még mindig él. Az orvos megvizsgálja, egy tiszt Saul szeme láttára fojtja meg, majd elrendeli a boncolást. Egy koncentrációs tábor nem a túláradó romantikus érzelmek színtere, a férfiban mégis megváltozik valami. A fiát véli felfedezni a gyermekben, ő maga viszi az orvosi szobába, és kéri az orvost, hogy ne boncolja fel. Az orvos, aki szintén magyar - Nemes Jeles László egy létező emberről mintázta -, visszautasítja ezt, mondván, hogy ő is csak egy fogoly, és azt kell tennie, amit mondanak neki.

Közben a táborban lázadásra készülnek - ez szintén valós tényeken alapszik -, és Sault is bevonják ebbe, aki inkább mechanikusan, mint meggondoltan engedelmeskedik. Az ő gondolatait a temetés köti le, ahhoz viszont egy rabbira lenne szüksége, aki elmondhatná a fiúért a Kaddish-t. S elindul a hajszája a rabbiért, még az sem számít, hogy közben veszélybe sodorja magát. Többször kerül a halál közelébe, de kitart, semmi sem állíthatja meg, hogy a fiúnak megadja a zsidó hit szerinti végtisztességet. Számára az összeesküvés másodlagos, csupán sodródik a többiekkel, el is veszíti a puskaport, amit neki kellett volna szállítania. A film végére felgyorsulnak az események, s ahogy a valóságban is pokoli haláltánccá változott a nácik mindent egy lapra tevő, kapkodó megsemmisítő akciója - már a nappali műszakot is bevonják az éjszakai munkába, a kemencék nem bírják a megterhelést, ezért fejbe lövik az újonnan érkezőket -, úgy a filmben is érzékeljük mindezt.

Eksztatikus ragaszkodás a végtisztességhez

A Sonderkommando tagjai végig abban a tudatban élnek, hogy egyszer elérkezik az ő idejük is, ezért sürgős a felkelés. Bezárják őket a gázkamra előterébe, halálra váltan várják az elkerülhetetlent, ám kiderül, a másik kommandó tagjait gázosították el. Biedermann holmijának megtalálása az utolsó csepp a pohárban, a felkelés nem várhat tovább. Sault azonban továbbra is a fiú izgatja, aki akár a fia is lehetne, hiába mondják a többiek, hogy nincs fiad, ő azt feleli, de van. A meztelen hullák, a füst, a náci egyenruha egy hollywoodi film kellékei is lehetnének, de nem azok, nem a nézők hátborzongatása a céljuk, hanem egy embertelen világ ábrázolása.

A Saul fia már csak azért sem lehetne tipikus hollywoodi film, mert nem happy end-el végződik. Röhrig Géza kitűnő választás volt a főszerepre, bár a rendező először Ábrahám szerepét szánta neki. Röhrig nagyszerűen alakítja a szenvedésektől érzéketlenné vált, ám a vélt fia kapcsán még egy utolsó villanásnyira feléledő, elszántan, sokszor az elvakultságig küzdő embert. Molnár Levente szintén nagyon jól játssza Ábrahámot, akár Urs Rechn Biedermannt. Az összes karakter hitelesen tárja elénk a keveset beszélő, inkább metakommunikációval jelző kommandóbeli embereket. A felkészülés nem kis terhet rótt a színészekre, például fogyókúrázniuk kellett az autentikus megjelenés miatt.

A film nem túl nagy költségvetésből valósult meg, ezért épül egybe a tér, a gázkamra és annak külső tere, ami egyrészt a rabság és kiszolgáltatottság szimbóluma, másrészt lehetővé teszi, hogy a nézők 100%-osan bevonódjanak az eseményekbe, hogy az akkor és ott-ból jelen legyen. A film valódi mondanivalója a végtisztességhez való eksztatikus ragaszkodás, amit lehet tradíciónak vagy emberi elszántságnak, netán a küldetés őrületének nevezni.