Ian Siegal, La Mantin lovagja! – A Lamantin Jazz Fesztivál Blues Napja

Képgaléria megtekintése2015.06.26. - 19:00 | Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Blues sátor helyett blues aula?! A bátor helyszíncsere – főtérről a színházaulára - tökéletesen bevált a Lamantin leglátogatottabb napján. Egy dolgot „kifogásoltunk” mindössze: túl jól nevelt volt a szombathelyi közönség! Vagy túl „steril” a blueshoz…

A csütörtöki Blues Napon hatra meghirdetett kezdés háromnegyedórát késett, ami nem kedvezett a bemutatkozásra váró diákkombónak: időhiány miatt Tímár Péter egy háromperces menetre engedte „ringbe" őket, majd a menet végén kiszámolta. Így hamarosan a ritkán fellépő szombathelyi bandák közül a régóta működő, harsány sikereket ugyan nem, de tartósan nívós programokat játszó Westend Blues Band lépett a színpadra, hogy egyórás programját lenyomja. A 9 tagú, ebből 4 fúvóssal felálló bandának ez utóbbi adott jellegzetességet: a soul, a funky dalok mögött ott recsegett a jól összedolgozó rezesbanda, két trombita - szaxofon - harsona felállással. A ritmusszekció - benne a beugró dobos, Ziskó Olivér, a biztosan posztján álló basszeros, és hihetetlenül fiatal, így a kottáját a kelleténél is többet böngésző zongorista, Wolford Benjámin - mellett a két szólista adta meg igazán a zenekar hangzását. Simon Tamás - aki egyébként a Lamantin fesztiválokon évek óta a moderátor szerepét is betölti - igen tehetséges gitáros, smirgli hangú bluesénekes az örökké mosolygó, örökmozgó harmonikással, Farkas Jánossal - aki szintén jó hanggal, és káprázatos virtuóz hangszeres tudással rendelkezik -, valódi show-t csináltak.

Repertoárjukban a Blues Brothers 2000-es dalai (6345-789, Gimme Some Lovin'), a '40-es évekből Louis Jordan, a Jukebox népszerű királyának bluesos rockjai ugyanúgy megtalálhatóak voltak, mint a már a 60-as évekből üzenő Wilson Picket kőkemény soul-nótái, a '80-asakéból Albert Collins visszatapsot generáló funky-őrülete, vagy a hagyományos tizenkettes lassú bluesok, melyekben János pofagyalú szólói voltak kiemelni valóak. Simon Fekete Jenőt idéző gitárjátéka ugyan nem túl brillírozó, de jól komponált, megfontolt szólóit díjazta a közönség is. A ráadásszám az Ain't Got You blues standard, a korai Animals, Yardbirds repertoárjából jó emlékeket hagyott a közönségben a bandáról.

A második fellépő a műfaji besorolást nem tévő Tátrai Trend volt. Az ország mondhatni legelismertebb poprock gitárosa mindig változatos étlapon szolgáltatta - játssza zenéjét. Tibusz a 2000-ben Szűcs Antal Gáborral indult Latin Duó sikerére támaszkodva határozta el 2008 őszén a Tátrai Trend megalakítását. Az általuk játszott se nem jazz, se nem blues, se nem hardrock, inkább latinos- funkys- swinges műfajok köré épülő zene örömzene a játékosok számára: azt zenélnek, ami örömöt szerez nekik. Amikor beültek mind a négyen - Tátrai Tibor- gitár, Pintér Tibor - gitár, Czibere József-ütős hangszerek, és Glaser Péter- nagybőgő - a színpadra odakészített székekre, látványra Eric Clapton első, 1992-es, stílusteremtő unplugged koncertje ugrott be. Akkor még szokatlan volt az alig-félig erősített zene, de lám, bejött, és elterjedt szerte a világban.

Tátraiék egy közismert latin dallal kezdtek, majd egy gyorsabb szám következett, melyből sokat nem hallhattunk a túl erős cintányér-csörömpölések miatt, de szerencsére a következő, már a híres szájgitárral megszólaltatott nótánál már helyreállt a ritmusok rendje. Funky, klasszikus gyorssodrású szving, 6/8-4/4 váltakozású szférikus zene, virtuóz country-s gitárfutamok: sokféle zene, sokféle ötlettel, becsempészett finomságokkal tálalva, izgalmas hangszerelésben hangzottak el a koncerten. Az utolsó előtti, szintén szájgitárral bevezetett funky-őrületnél érte el a tetőfokát a koncert: ennyi idő kellett ahhoz, hogy a zenészek izgalma a közönséget is befogja: a valódi extázis percei voltak ezek, a szó nemes értelmében. Tátrai nem engedte ki kezéből az irányítást, így a tehetséges fiatal gitáros, Pintér Tibor is többször bemutathatta virtuozitását, persze a főnöknél kevesebb időtartamban. Glaser bőgőjátéka tökéletesen belesimult a produkcióba, Czibere dobolása - főleg a kongákon előadott akusztikus dobolásnál - összhangban volt a szólistákkal. Egy jó kis hatásos kérdezz- felelek gitárpárbajt azért eltudtunk volna képzelni még a koncert végén, de így is hatalmas tapsvihar köszönte meg Tibuszék produkcióját. Mind az utolsó, mid pedig a ráadásszám kongával kísért, vérbő latin gitárzene volt. Úgy éreztem akkor, mintha Szabó Gábor szelleme repült volna át a színpad felett.

Akik már hallották - Szombathelyen harmadszor lépett fel -, azt állították, hogy az est fénypontja a 44 esztendős brit Ian Siegal koncertje lesz. Ez beigazolódott, hiszen az egykor a bluesból jött, majd az évek folyamán egyre szélesebb zenei területet átfogó zenész és csapata igazi örömzenét adott nekünk. Már az első pillanatban kiderült, hogy itt európai zenészekkel van dolgunk: kemény külső, pózmentes színpadi munka, sörök- borok a művészek előtt. Más világ, mint az amerikai zenészeknél: fehér frottírtörölközőjükkel, mentes vízzel kezükben.

Ian fehér texaskalapban, Levy's farmerben, mellénnyel hajolt a mikrofonhoz, hogy egy kemény, hardrock nótával, a Writing On The Wall-al meglepjen bennünket. A koncert szintén keményen folytatódott: a Brandy Balloon c. funky- ban James Brown-t idézte meg az énekes-gitáros, és persze annak Sex machine-jával. A harmadik dalnál, a stílszerűen monoton, zakatoló ritmusú I'm a Train-nél derült ki az, hogy Ian nem gitáros-énekes, hanem elsősorban énekes, aki jól is gitározik. Későbbi dalaiban egyre jobban előjött a közönséggel állandó kontaktusban levő, (nem öncélú) show-t bemutató elkötelezett művész énje, és ez az előadás végéig egyre teljesebbé vált. A Jockey Full of Bourbon c. Tom Waits-klasszikus egy szuggesztív ballada, a finomabb zene kategóriája, melyben már nem a kőkemény gitár vitte a prímet.

Az ezt követő lassú bluesban Siegal megmutatta azt, honnan jött, és itt már ő is rögtönzött egy jót Dusty Ciggaar mellett, aki félelmetesen jó, minden váratlan Siegal-feladványra ötletesen reagálni tudó szólógitáros volt. A szicíliai maffiózóra emlékeztető Dusty mindent tudott a szólógitárról, amit tudni kell, és ez a teljesítménye az elfogyasztott néhány pohár bor hatására még fantasztikusabb lett! Nem kevésbé hangszerének tökéletes mestere az angyalarcú holland basszeros, Billy Mookhoek is, akihez hasonló jó basszusjátékot az utóbbi években nem hallottam. A szintén Amsterdamban „felszedett" dobos, Raphael Scwiddessen okosan, pontosan, mindig odaillő dinamikával dobolt, figyelve persze főnöke percről- percre változó, testbeszéddel továbbított utasításait. A Mississippi Mudbloods együttes repertoárjából, melynek tagja volt egy ideig Ian is, egy Fred McDowellnek dedikált bluest, a Devil In Her-t adta elő a banda, ismét a főnök szuggesztív énekével kiemelve.

Majd a brit gitárt cserélt, és üvegnyak-technikával a slide gitárján játszott, mielőtt egy szám erejéig magukra hagyta a fiúkat. A trió - Dusty főszereplésével - Stevie Ray Vaughan stílusában egy olyan bluest nyomott le, hogy elállt a lélegzetünk. Majd a banda nagy mexikói-hangulatú slágere, a Gallo del Cielo következett, latin ritmusokkal, hogy a Bring it On Home To Me blues örökzölddel egybegyúrt Falling Down c. dallal befejezzék koncertjüket. Az eredetileg 70 perces buli végül 120 percesre sikeredett, mivel az átizzadt, fáradt zenészeknek eszük ágában sem volt elslisszolni a koncert végén. Négy ráadásszámot adtak, köztük olyan 6/8-os folk- rock balladával, mint a Hard-Pressed. Már 1964-ben David Crosbyék a Byrdsben bebizonyították, hogy a lebegő-úszó-hullámzó Stratocasterrel is lehet extázisig fokozni a hangulatot. Jó volt ott lenni csütörtök este az Ian Siegal Band koncertjén. Reméljük, negyedszer is találkozunk velük Szombathelyen...