Egy kitüntetés margójára - Joós Tamás

2015.09.08. - 19:00 | Oszvald Gy. - Raffai F. - Fotók: Büki László 'Harlequin', 10kerkult.hu/OGY

Egy kitüntetés margójára - Joós Tamás

Joós Tamás, a Kőrösi kulturális központ igazgatója a nemzeti ünnep alkalmából kapta meg a kultúraszervezői szakma legmagasabb elismerését, a Bessenyei György-díjat. Kőbányai vezetőként vehette át, ugyanakkor Vas megyében töltötte pályájának jelentős részét.

‒ Több héttel is túl vagyunk már a díjátadón. Nyilván leülepedett önben az egész. Változott valami? Más ember, mint volt augusztus 20-a előtt?

‒ Nem. Ugyanakkor büszkévé tesz, hiszen ezt a díjat évente csak öten kaphatják meg. Lehet, azért kaptam, mert éppen harminc éve dolgozom a kultúrában. 1985. szeptember 1-jén kezdtem dolgozni, és nem vagyok pályaelhagyó. Ez azért nagy szó, mert anno, akikkel együtt végeztem a főiskolán, a többségükből nem lett népművelő. Én ebben szakmában találtam meg az örömömet, és részben a sikereimet is. Gyerekkoromban szerettem meg, persze, könnyű volt: az édesanyám a könyvtárban dolgozott, szinte ott nőttem fel. Mikor kamaszodtam, gitározni is tanultam, a gyakorlás színtere pedig  a művelődési ház volt. Azt láttam, hogy az ott dolgozó népművelőknek nagyon jó munkájuk van: nem reggel nyolctól fél ötig tart a munkaidejük, hanem sokszor késő éjszakáig is elnyúlik, nagyfokú szabadságérzés társult ehhez. Kamaszként az is szimpatikus volt, hogy ők ingyen mehettek be a rendezvényekre! Nekem ez tetszett, ilyesmit akartam én is csinálni, így aztán a pályaválasztásom tudatos volt. És talán e határozottság miatt maradtam is itt.

testuletei ules AUG 010‒ A kívülálló számára mindig érdekes, egyfajta misztikus titok, hogy ki kinek jut az eszébe? Tudja-e, ki javasolta, terjesztette fel erre a díjra?

‒ A felterjesztő az önkormányzat részéről Kovács Róbert kőbányai polgármester volt, a javaslatát pedig támogatta a szakmai szervezet, a Kulturális Központok Országos Szövetsége (KKOSZ) is, amelynek egyben alelnöke vagyok. Tehát egy fenntartói és egy szakmai támogatás találkozott.

‒ De nyilván ön nem döntött saját magáról?

   ‒ Nem, nem! Viszont a szervezet másokat is támogatott. Titok pedig nincs, hiszen már jóval a díjátadás előtt kiderül, hogy „valami lesz": alá kell írni egy nyilatkozatot, amelyben személyes adatokat is kell közölni, illetve amikor döntöttek a díjakról, közlik, hogy hová, mikorra kell menni az ünnepségre. 

‒  Említette, lehet, hogy vezetői, kultúraszervezői tevékenységét ismerték el a jubileum alkalmából. Mi tudjuk, de talán vannak, akik nem, hogy önben, a kulturális intézmény igazgatójában egy előadóművész is „él". Melyik éne nyomhatott többet a döntésnél?

   ‒ Ez egyértelműen szakmai díj, maga az indoklás is ezt támasztja alá. (,,...hosszabb időn át végzett kiemelkedő közművelődési tevékenysége, a korszerű művelődés és a művészi ízlés fejlesztése érdekében végzett tevékenysége elismeréseként..." - szól a hivatalos indoklás, a szerk.)

‒ Kőbányai igazgatóként vehette át az elismerést, itt négy éve dolgozik. Az „első" huszonhat éve Vas megyéhez, Szombathelyhez kötődik. Mennyivel másabb a kultúraszervezői munkát egy olyan helyen végezni, ami egy kétmilliós nagyváros mintegy hetvenezer fős kerülete?

‒ Inkább a hasonlóságokat hoznám ki, mint a különbözőségeket! Nagyságrendileg Kőbánya körülbelül azonos Szombathellyel, másrészt ugyanazok az emberi kapcsolatrendszerek, mechanizmusok működnek mindenütt, s ha ezeket érzi az ember, ha ezekbe illeszkedni tud valaki, akkor sikeres lehet a munkájában. Ahogy Szombathelyen, itt Kőbányán is nagyon szépen lehet építeni a helyi közösségekre. Meglepett az idekerülésemkor az itt élők erős lokálpatriotizmusa; nagyon jó, hogy ez így van. Igen, Budapest valóban kétmilliós világváros, de jól meg tudom már különböztetni ezen belül Kőbányát, sőt, ezen belül az egyes kerületrészeket is. Ez pedig azért fontos, mert a kerületrészek sajátos, kisközösségi identitással is rendelkeznek - a munkám során ezt figyelembe kell venni! E szempontból nem sok különbséget látok Szombathely és Kőbánya, illetve a két település közösségi kapcsolatai és kulturális léte között.

‒ Hadd pontosítsunk egy kicsit! Mennyire más a kultúrához való ragaszkodás a két város között? Tekintettel arra is, hogy más és más a programok közötti konkurencia. Hol lehetett jobban, könnyebben megtalálni azokat a rendezvényeket, kulturális szolgáltatásokat, melyek a munkája alapköveit jelentik?

‒ Ebből a szempontból jogos a felvetés. Valóban, Budapesten könnyebb megtalálni azokat a programokat, melyek kultúra fogyasztóját érdekelhetik. Itt jóval szélesebbek a lehetőségek, nagyobb a kínálat. Ezen belül nekem, mint intézményvezetőnek az a kérdés, mennyire akarok konkurálni a meglévő kínálattal vagy mennyire akarok inkább valami érdekeset, különlegeset nyújtani. Ez a különbözőség lehet például a program ára, ami pénzügyi kérdés, de lehet a program kuriozitása is. Sőt, fontos a „kényelmi szolgáltatás", hogy egy adott műsorért, ami itt is elérhető, a kőbányai lakosnak nem kell beutaznia a belvárosba. De azt is látom és tudom, lehetetlen versenyezni például a romkocsmákkal, amelyek nagyon sok fiatalt elszívnak. 

‒ Ezen könnyű segíteni, a lépcső alá be kell rakni egy sörpultot, és kész...

‒ Lehetne, de nem az a cél! Úgy értem, nem feltétlenül tudunk konkurálni például a mai rock irányzatokkal, a mai népszerű zenekarok népszerű fellépő helyeivel. Volt a KÖSZI-ben egy próbálkozásunk, de még a már ismert, jó nevű zenekar koncertjére is alig jöttek el. Be kellett látni, nem tudunk alternatíva lenni: bármennyire is alkalmas a mi helyszínünk és a technikánk az adott műfajra, ezt csak egy másféle közegben fogadják be igazán.

‒ De azért nem búslakodik...

‒ Nem, persze, hogy nem. Hiszen az olyan klasszikus művelődési házaknak, mint a Kőrösi (volt Pataky) és a KÖSZI, megvan a maguk szerepe a kultúra fejlődéstörténetében. A közművelődés ugyanis mindig segített. Például, a művelődési házakban volt először diszkó, lévén ott volt megfelelő technika. Aztán ez „kiment" a szabad piac világába. De így jártak a nagy fesztiválok, a road show-k is. Első helyszínei a művelődési házak és udvarai voltak, majd ezeket is elvitte a piac. A zenekari nagykoncerteket is a művelődési házak nagytermeiben rendezték: az egykori Országos Rendező Iroda központilag ezekbe szervezte az együttesek programjait. De említhetem az internetezést is: először a kultúrházak adták a közösségi teret a használathoz, majd jöttek a netcafék, ma meg már a telefonon is lehet internetezni. De a kultúrházak adták a helyszínt a nyelvtanfolyamoknak is az elején, majd a nyelviskola-piac elvitte ezt is. Ugyanakkor az is igaz, van a helyi társadalomnak egy olyan jelentős rétege, amely igényli, hogy együtt legyen, igényli, hogy helyben lévő képzéseken vehessen részt, igényli, hogy kulturális rendezvényeken vegyen részt. Nem mondhatjuk, hogy mindenkit elérünk Kőbányán, de azt igen, hogy azoknak színvonalas és változatos kulturális szolgáltatást tudunk adni, akik akarják is, hogy elérjük őket. Nekünk kínálni kell a lehetőségeket, s reményeink szerint el is tudjuk adni. 

‒ A minap azt mondta egy fórumon, egyre jobban kőbányainak érzi magát, nemcsak elfogadták, de be is fogadták a helyi lakosok. Ez az érzelmi háttér biztosan segíti a munkáját. De amikor ott a feladat, hogy el kell adni a programot, mikor két szomszéd kerületben vagy akár a Müpában is hasonlókkal csábítják a lakosságot, nehezen hihető, hogy csak az érzelmek irányítják a döntéseit. Szóval, a szív vagy a szakma?

- Sohasem tekintettem ennek a színtérnek a szereplőit legyőzendő konkurenciának. Bár néha átlépünk egymás szerepébe, de mindenkinek megvan a maga helye. A kerületek, városrészek közművelődési feladatairól törvény rendelkezik, hiszen a helyi önkormányzatok alapfeladata a lakosság kultúrához, művelődéshez való jogának érvényesítése, azaz kiszolgálása. És ebben nem csak a színházi jellegű rendezvények vannak, hanem a kisebb közösségek érdekei is. Ezt végzi nálunk az új gazdasági formációként létrejött Kőrösi Kulturális Nonprofit Kft. Mi önkormányzat által alapított gazdasági társaság vagyunk immár, s részletesen meg is fogalmazzák a feladatainkat, de a „hogyant" már nem. Így fordulhat elő, hogy vannak átfedések. Ennek okán eldöntendő, mely rendezvényeket, programokat kell előtérbe helyezni, menedzselni és melyeket kell elengedni. Mondok rá példákat. Művelődési házi keretek között sokáig ment a mazsorett, a hastánc, mostanában a zumba. Az adott időben ezeket igenis meg kellett lovagolni, ki kellett elégíteni az igényeket, de van egy pont, a szabadpiac belépésének ideje, amikor már nem lehet itt tartani.

Amiért pedig azt mondtam, hogy Kőbánya befogadott, az nem a hivatalos elismerés, hanem azoknak az embereknek a véleménye, akik személyesen köszönik és dicsérik meg az adott rendezvényt. Az pedig, hogy jól is érzem magam Kőbányán, a munkámhoz kapcsolódó adottság, hiszen ki dolgozna szívesen ellenséges közegben? Meglepő volt az első időkben, hogy ennyire nyitott és fogékony közösségre találtam itt, mert végső soron vidékről jöttem. És ez motivált is a jó munkára. 

‒ 2011-ben lett ugye pályázat útján az akkor még Pataky, azóta Körösivé lett kultúrház igazgatója. Bizonyára volt elképzelése, mit és hogyan szeretne megvalósítani, megváltoztatni. Mi jött be ezekből és mi hiúsult meg?

‒ Alapvetően fontos volt, hogy bővítsem az intézmény használóinak körét, a szolgáltatásainkat igénybe vevők számát. Úgy vélem, ebben sikerült eredményt elérni, s ezt a látogatói számok is bizonyítják, sőt, financiális oldalon is tudunk bevétel növekedést felmutatni. A pályázatomban is leírtam, hogy szeretnék a kerületi megfelelésen túl Budapestre, adott esetben az országra is nyitni. A blues fesztivál, a költészet napi performanszok vagy a Cseh Tamás Nap ezt a törekvést mutatja - a szakmai visszajelzések, a látogatottsági adatok pedig talán jelzik, hogy jól sikerültek ezek az ötletek. Ennek fővárosi visszaigazolása volt a „Budapest Márka-díj". Jó lenne az ilyen típusú rendezvények számát növelni a jövőben. Ha már beszéltünk róla, nem szeretném eltitkolni, hogy a fiatalokat megcélzó rock és/vagy alternatív koncertkínálat, elsősorban a fiatal, kezdő zenekaroknak szánt „Hangár" nevű projektünk sikertelen volt. A „garázs zenekarok" és rajongóik sem mutattak túl nagy érdeklődést.

   kolteszet nap 162

  Eltáncolt versek - a Költészet napján

Mindent összevetve, úgy hiszem, több a sikeresen megvalósított terv, mint a sikertelen. És van még egy fontos dolog. Részben új telephellyel, az Újhegyi Közösségi Házzal gazdagodtunk, részben meglévő intézményt, a Helytörténeti Gyűjtemény integráltuk, s a többhelyszínűség párhuzamos programok megtartását is lehetővé tette, teszi. Ugyanakkor mindkét új helyszínünk egy nagy szakmai kihívás is, hiszen az Újhegyi sétány megújulásával a ház is a „helyére" kerül, és ha a gyűjtemény is megnyílik majd a Füzér utcában, igencsak fogni kell azt a bizonyos madzagot. Például a gyűjtemény nem egy statikus valami lesz, hanem egyben egy kiállítóhely is, így a Kőrösi Galéria egyes funkcióit is át tudja majd venni.

‒ Amúgy milyen dirigens ön? Vannak, akik kizárólag csak motiválják és ellenőrzik a beosztottakat, akár több vezetői szinten is, mások pedig szeretnek mindenről tudni, mindenhol ott lenni.

‒ Hú, ez nehéz és összetett dolog. Azt fontosnak tartom, hogy építeni, alakítani kell a meglévő humán erőforrásokat. Ugyanis nem kell nekem mindenhez érteni, hanem a megfelelő embereket kell megtalálnom a megfelelő posztokra. Közben engedni kell, hogy azok az elképzelések, amiket kigondolnak, megvalósuljanak. Természetesen, itt éppen az igazgató birtokában lévő információk, adott esetben bizonyos korlátok esetleg meggátolják a terv realizálását. De sem itt, sem az előző munkahelyemen nem törtem le a kezdeményezéseket, sőt, számítok azokra. A másik dolog, hogy mind a magam részéről, mind a kollégáim részéről legyen intuíció, hiszen ennek hiánya ténylegesen is meglátszik a munkán. A szakmát azok viszik előre, akik szeretik, s nem csupán pénzkereső munkának tekintik a népművelést. Azt is mondhatjuk, ettől válik hivatássá. 

‒ Szóba került már, hogy önben két lélek lakozik: egyik az igazgató, a gyakorlati szakember, a másik a művész. Melyik valójában ön?

‒ Mindkettő. Azt szoktam mondani, a két „műfaj" kiegészíti és erősíti egymást, egyik nem létezhet a másik nélkül. Ezt annak idején leírtam a pályázatomban is. A munka szempontjából nézve a művész kapcsolatai tőkéje jól kamatoztatható. Az ember a másik énjét nem hagyhatja otthon, így, amikor egy előadásra megyek, igazgatói szemmel is nézem a körülményeket, a szervezést. Ha valami nagyon jó, akkor hazahozom és használom munkám során. Ellenkező esetben meg az jár a fejemben, nehogy a nálunk fellépőknél elkövessem ezt vagy azt a hibát. A zene nekem olyan, mint másnak a kirándulás: kikapcsol, feltölt, és egy teljesen más dimenzióba helyez...

Új hozzászólás