Többek között ezekre a kérdésekre adott választ a Weöres Sándor Színházban megrendezett könyvbemutató, ahol Lévai Balázs beszélgetett a könyvről a szerzővel és a társszerzővel, aki egyben alanya is a történetnek. A beszélgetés megkezdése előtt Jordán Tamás köszöntötte a jelenlévőket és a meghívott vendégeket. Marcellt és Jánost végig úgy láthattuk beszélgetés közben, mint apát és fiát vagy mestert és tanítványát. Természetesen az első körökben a megismerkedésről esett szó. Megtudhattuk, hogy a páros veszprémi Pannon Egyetem egyik éjszakai kurzusán találkozott először, ahol Marci a zenekarával, mint vendég lépett fel és tartott egyben előadást a jelenlévőknek. A vendégszereplés addig fajult, hogy Marcell egyszer csak János házában találta magát -egy kocsmában lehúzott bátorító whisky után- és ebből kerekedett ki aztán a kettejük közös története. A frontember elmondása szerint, a könyv készülési ideje alatt nem igazán érezte annak valódi súlyát, hogy ez papír alapon hogyan néz rá vissza, ezt mások is olvasni fogják, milyen lesz a fogadtatása stb., inkább azt érezte, hogy János egyfajta pszicho terapeuta számára, akinek elmondhatja a szorongásait és annak okát. Erre is magyarázat, hogy körülbelül 50 órányi hangjegyzet és csaknem 2000 oldal jegyzet készült a könyv készítése során és a végére maradt ebből 316 oldal velős szöveg. Érdekes rácsodálkozásként került elő a beszélgetésvezető kérdésköréből, hogy Marci honnan emlékszik ilyen részletességgel a gyermekkorára? A frontember két válasz adott erre a kérdésre: a barátaival minden nap működtette a Marcell rádiót, ahol a napi dolgokról beszámolt, valamint kellettek a sztorik a csajozáshoz.

A későbbiekben szó esett a Vad Fruttik rajongótáboráról is, hogy ők hogyan fogadják/fogadhatták Marci „vallomását". Az író szerint a könyv nem nekik szól, tehát ebben a könyvben nem a zenekart kell keresni, mint olyat. Hiába várják tehát a rajongók egészen a könyv végéig, hogy jöjjön a rákenroll, nem találkozunk ilyesmivel és amint a frontember kommentálta: nem is találta fontosnak azt a korszakot beleírni.

Lévai Balázs a következő kérdésben arra kívánkozott választ kapni, hogy a rekonstrukció alatt mit kell érteni a könyv kapcsán. A szerző által adott magyarázat szerint ez nem egy klasszikus rekonstrukció, nem a rocksztár Likó Marcell élettörténetét olvashatjuk, hanem egy általánosabb panorámát kaphatunk egy rossz gyermekkort megélt, felnőtt koráig szorongó fiúról, akiről azt lehet mondani 30 évesen, hogy levetkőzte a gátlásait azáltal, hogy a könyv utolsó betűjével bezárólag az ő kerek egész történetét meg tudta rajzolni. Nem hiába fogalmazott úgy többször Marci, hogy a könyvírás ideje terápiás jellegű volt számára és úgy érzi végbement a rehabilitációja. Géczi János zseniálisan magyarázta el egy példával, hogy miért bánnak az emberek tabutémaként azzal, ha az ember gyengeségéről van szó, pláne ha az illető férfi és miért kell a szőnyeg alá söpörni azt, ha valakinek sokat veszekednek a szülei vagy valakit gyermekkorában vert az anyja, esetleg az apja sokat ivott. Ezek valószínűleg mind-mind általános jelenségeknek mondhatóak, hiszen nincs tökéletes család, de a társadalom mégis ránk erőlteti az idillikus követendő képet, amivel gyakorlatban lehetetlen azonosulni.

A szerző egy rövid bekezdés erejéig kitért egy korábbi művére a Vadnarancsokra, amely kapcsolódik A Bunkerrajzolóhoz több viszonylatban. Kisebb bevezetőt tartott arról, hogy miért is vonzódik ehhez a periférikusnak mondható témához. A biológusként végzett író felvázolta, hogy a modern populációnak csak a 3%-a lehet deviáns, ezzel kapcsolódóan a '80-as években azt állították, hogy Magyarországon a társadalom kb. 40%-a valamilyen orvosi segítségre szorul. Olyan embereket vizsgált a Vadnarancsok c. könyv kapcsán, akik azért kerültek pszichiátriára, mert a társadalom betegítette meg őket, ergo ha egy másik társadalomban élnének, akkor nem titulálnák őket betegnek. Géczit a számadatok különbözete, azaz a 37% érdekelte és őket vizsgálta. Ez irányú érdeklődése akkoriban süket fülekre talált, könyvét akkoriban elítélték, bezúzták. Most a Bunkerrajzoló kapcsán újra megjelentették a legendás könyvet.

Komikus dolgok is felütötték a fejüket a beszélgetésben. A főhős kitért arra is, hogy hogyan történtek a csajozásai több-kevesebb sikerrel; egészen addig turkálóban vásárolt, amíg az eladónő autógrammot nem kért tőle, hogyan tanult meg szótagszámláló dalokat írni, a Bunkerrajzoló musicalből kaptunk előrelátó humoros ízelítőt, valamint beszámolt arról is, hogyan végezte el Szombathelyen az egyetemet drogokkal.

Marci a beszélgetés zárásaként elmesélte egy éppen most olvasott könyvnek a rövid összefoglalóját, ami eszenciája lehetne az egész könyv mondanivalójának, miszerint óriási társadalmi probléma, hogy ha egy olyan emberről, aki pánikbeteg vagy szorong, azt állapítják meg, hogy beteg. Fel sem merül az, hogy a társadalom beteg és ez az ember alapvetően normális reakciókat ad ilyen helyzetekben.