„Egy szerencsés sérülés miatt lettem színész” – Interjú Balogh Jánossal

Képgaléria megtekintése2015.11.04. - 00:45 | Kocsis Marcell, Egervári György - Fotók: Büki László 'Harlequin'

„Egy szerencsés sérülés miatt lettem színész” – Interjú Balogh Jánossal

„Van még egy hobbim is, talán barkácsolásnak nevezhető. Csináltam egy színes fatáblát, ez fent van a színésztársalgóban, van rajta egy felirat: „Keep calm, the premier is not today!” Régen egy szöget sem tudtam beverni, mostanában meg azt fedeztem fel, hogy teljesen leköti a fantáziámat. Itt tudok kapcsolódni a színházhoz is. Sokszor az utazás érdekesebb, mint maga a végeredmény! Az alkotás folyamata az, ami igazán érdekel engem.” Vasi színészeket bemutató sorozatunkban Balogh Jánossal, a Weöres Sándor Színház művészével beszélgettünk.

HIRDETÉS

A kezdetektől a színház világába készültél, vagy véletlenül kerültél ide?

Ide sodort az élet. Amikor annak idején elképzeltem az életemet, egyáltalán nem gondoltam a színházra. A szombathelyi főiskolán olyan emberek közé kerültem, akik szerettek filmezni. Bennem mindig megvolt a filmek szeretete, ide kerülve pedig több filmet is csináltunk a barátaimmal; sőt, fesztiválokon is eredményesen szerepeltünk. A filmeknek köszönhetően ismertem meg ezt a világot, ami egyre jobban megtetszett. Pont ebben az időben indult el Szombathelyen a színészképzés is, még Jordán Tamás előtt, Zsurzs Kati vezetésével! Ekkor még csak egy hobbi volt a számomra, de Tamás hamarosan új alapokra helyezte az oktatást. Az volt a célja, hogy innen kerüljenek ki a Weöres Sándor Színház leendő színészei.

Mi tetszett meg ennyire a filmkészítésben?

Volt egy jó társaság a főiskolán, egy 10-15 fős csapat. Mindenki csinált mindent, ez a szép az amatőr filmezésben. Volt olyan filmünk, amelyben szerepeltem, volt olyan, amit rendeztem. (Balogh János: Aranypart; Balogh János: Lépések)

A filmezés előtt is színházba járó ember voltál? Érdekelt az irodalom?

Igen, nagyon jó magyar tanárom volt a középiskolában, ráadásul van egy barátom, aki különösen érzékeny az irodalomra. Ők nagy-nagy lökést adtak, hogy el tudjam magam képzelni ebben a világban. Eredetileg mindenképpen sportoló szerettem volna lenni, focista. Sajnos volt egy szerencsés balesetem! Ekkor újra kellett terveznem az életemet: mit fogok csinálni, ha nagy leszek? A térdsérülésem miatt nem lehettem se edző, se sportoló, csak egy nagy kérdőjel állt előttem. Végül ez jelentette a sorsfordulatot. Természetesen a mai napig fontos számomra a sport. Most is izgulok a magyarokért az EB-selejtezőkön!

A szerencsésnek nevezett sérülés miatt színész lettél... Hogyan emlékezel vissza a kezdeti időszakra?

Ketté kell választani a főiskolás éveket, amikor bejártam órákra, és azokat, amikor már elindult a stúdió a Weöres Sándor Színházban. Az már egy teljesen más világ volt. Nagyon jó csapat jött össze, sajnos már kevesen vagyunk itt, akik játszanak is (Szabó Róbert Endre, Varga Dóra). Viszont többen a háttérben dolgoznak súgóként, ügyelőként vagy asszisztensként. Mindenki kapott valamit ezektől az évektől, amitől több lett.

Elvégeztétek az iskolát, megnyílt a színház...

Igen, a gyakorlati éveinket már itt töltöttük. Tudni lehetett, hogy itt fogunk majd megállapodni. A színház első előadásában, a 9700-ban már részt vettünk, igaz csak a tömegjelenetekben. Aztán lassacskán jöttek az egyre nagyobb feladatok. Ma már főszerepeket is kapok!

Mi volt az első meghatározó szereped?

Talán az, amikor Jeles András rám bízta A kis Lord című előadásban a Narrátor szerepét. Óriási megtiszteltetés volt! Ekkor még csak egy főiskolás srác voltam, aki a stúdióban dolgozott. Izgalmas és nagy feladatot jelentett ez nekem! Elkezdtem igazán bízni magamban. Ha más is lát bennem fantáziát, akkor nem vagyok reménytelen... Hasonlóan fontos szerep volt a Tizenkét dühös ember, amiben én voltam az egyik esküdt. Ez a tizenkét ember hihetetlenül erős csapatot alkotott. A színház első 5 évének egyik legsikeresebb előadása volt.

A hivatásod mellett szerelmet is kaptál a színháztól...

Igen, de ez fordítva volt, mert a feleségemmel már a színház előtt is nagyon erős kapocs fűzött össze bennünket, évek óta egy pár voltunk. Ahogyan bővült a társulat, akkor jött ide ő is dolgozni. (Balogh Lívia súgó - a Szerk.)

Kicsit máshonnan is közelítsük meg a színházat! Van színészi ars poeticád, vagy azt vallod, amit az előtérben is olvashatunk a fényképed alatt: „Mottó nélkül is szép az élet!"

Nem hiszek az arc poeticákban! Ez egyszerűen nem határoz meg engem, nem én vagyok. Minden szerepet, minden feladatot igyekszek egyszerűen megközelíteni. Mindig a kisebb egységeket látom magam előtt, hiszen ha ezek rendben vannak, akkor a nagy egész is jól fog sikerülni.

Álomszereped sincsen?

Az sincs. Nagyon veszélyes ez az álomszerep kérdés. Ha egyszer véletlenül megkapod, lehet, hogy éppen abba fogsz belebukni. Hiszek viszont a sorsban: találkoznom kell bizonyos szerepekkel. Ezekkel tudok nőni: akár kicsi a szerep, akár nagy, ki kell hozni belőle a lehető legjobbat!

Teltek az évek és sorban jöttek a prózai darabok... Majd egyszer csak megérkezett A dzsungel könyve musical, ahol a főszereplő Mauglit játszod. Sikerelőadás lett, már a harmadik évad, amelyben repertoáron van, túl vagytok a 60. előadáson. Milyen érzés volt, amikor megkaptad a szerepet?

Őszintén? Egész éjszaka nem tudtam aludni, rosszul voltam... Csupa remek énekes van a színházban; nagyon féltem, amikor felfogtam, hogy velük együtt kell kiállnom az emberek elé. Aztán a próbafolyamat elején összeszedtem magam: megműttettem a térdemet is, amit az említett baleset óta nem csináltattam meg. Szerencsére tényleg nagy a siker. Több mint 17000 néző látta már az előadást. A legfantasztikusabb az, amikor gyerekeknek játszunk. Annyira élővé tudják tenni az előadást! Sokszor vannak vicces vagy megható bekiabálásaik. Több ilyenre emlékszem. A darab elején én vagyok Maugli apukája is, szakállam, bajuszom, fejkendőm van, egy kissrác pedig jó hangosan megszólalt: „Na b*szd meg, ott van Szandokán!". Máskor meg Akela halálánál tiltakozott egy kisgyerek: „Ne, ne, ne...". Ráéreznek, hogy ki a jó, és ki a rossz, egyszerűen tudják, hogy kinek kell szorítani.

Nagy kihívás egy zenés, táncos darab. Hogyan tudjátok segíteni egymást betegség vagy sérülés esetén?

Vannak színházi praktikák... Tudjuk, hogy mit kell inni és enni előtte, ha betegek vagyunk. Ennél érdekesebb, hogy a színpadnak van egy varázsa: ott semmi nem fáj. Az egyik októberi előadáson például beleállt egy nagy tüske a tenyerembe. Ezekután pont bohóckodnom kellett, kézen járnom, kúsznom-másznom... Gyorsan végiggondoltam hogyan is lesz ez, de nem lehetett mit tenni, csináltam tovább. Miután lejöttem a színpadról tudatosult bennem, hogy mennyire fáj... Ott fent eltűnnek a problémák, gondok.

Egy másik fontos darabban is főszerepet játszol, ez A kripli. Itt is fel lett adva a lecke, hiszen egy mozgássérült fiút kell alakítanod. Mennyiben volt újszerű a kihívás?

Ez a srác csak fizikailag beteg, így a szerep megformálását is két részre kellett osztani. Az egyik a testi megvalósítása a karakternek, a másik pedig a lelki oldala. A lelki oldal egy gyönyörű történet, meghatóan szép íve van a fiú sorsának. Ebben a hihetetlen utazásban nagyon nagy segítségemre volt a rendező, Ivo Krobot, akivel már sikeresen dolgoztam együtt négy évvel ezelőtt a Szigorúan ellenőrzött vonatokban. Akkor is főszereplő voltam, ott találkoztunk először. Minden próbánk úgy ért véget, hogy ezt mondta: „Köszönöm szépen, vége a próbának, de Jani, veled még egy órát maradunk!" Fiatalabb voltam és rutintalanabb, nem ismert még, így felhasználtuk ezt a plusz időt. Most pedig elkezdtük a Kriplit, és nem jöttek a plusz órák... Meg is kérdeztem tőle, hogy miért nincsenek. Valami baja van velem? Erre azt válaszolta, hogy azért nem „túlórázunk", mert nincs rá szükség. Tökéletesen bízik bennem, meg fogom tudni csinálni.

Ivo Krobot egy koreográfust is hozott magával, ami itthon szokatlan egy prózai darabhoz...

Igen, ő David Strnad. Ő felelt a mozgásért, Billy fizikai oldaláért. Én sem gondoltam volna, hogy ez mennyire nehéz feladat lesz. A főszereplő fiúnak az egyik keze és az egyik lába béna, embert próbáló ezeket végig görcsben tartani, így mozogni! A koreográfus pedig úgy tudott ebben a segítségemre lenni, hogy irányt mutatott. Ragaszkodtak például a mankóhoz. Ez azért szokatlan, mert amikor kutakodtam a darab után láttam, hogy játszották Angliában, Magyarországon is több helyen, és sehol sem volt mankó. Mindenhol úgy képzelték el Billy-t, hogy egy fiú, aki mozgássérült, de azért egyedül is tud járni; nálunk a rendező és a koreográfus ragaszkodott a mankóhoz. Én ezt magamban úgy fejtettem meg, hogy egy olyan srácot szeretnének látni, aki életképtelen a botja nélkül. Így még súlyosabb a fogyatékossága.

A mankó a kripliség szimbóluma...

Igen, ezt kétszeresen alá akarták húzni. Van egy jelenet, amikor Billy fel akarna kelni ültéből, de nincs ott a mankója, egyszerűen képtelen nélküle. Helen segít neki, ő adja oda a botját. Ha Billy tudna segítség nélkül járni, minden máshogyan alakulna, ez nagyon fontos dolog.

Helen-nél maradva érdemes megemlíteni a mellékszereplőket is. Nagyon összetett karakterek, akiket önálló motiváció vezet; mindenkinek megvan az oka, hogy úgy viselkedjen, ahogy... Amikor te készültél a szerepre, az ő nézőpontjukat is végiggondoltad?

Nem feltétlenül a karakterüket elemzem ilyenkor, inkább a viszonyukat velem; ezt kell nagyon pontosan tisztáznom. A műből kiderülnek azok a dolgok, amiket említettél. Ezeket a plusz információkat nagyon is jó tudnom Balogh Jánosként, de Billy-ben már nem lehetnek benne. Ő semmiképpen sem tudhatja. Itt van például Szabó Tibke karaktere. Billy nem sejtheti, hogy ő egy pozitív szereplő, úgy kell viselkednie vele, mint egy igazi szemétládával, holott... Ezek a jellemek egyébként az író óriási érdemei, mindenkinek tökéletesen megvan a maga helye. Különösen fantasztikus Helen története.

Egészen az utolsó pillanatokig nem derül ki, hogy ki is ő... Mit gondolsz a mű végéről? Édes? Keserű?

Talán keserédes. Nagyon érdekes, hogy ilyen dolgokat nem osztott meg a rendező. Gondolhatok valamit a darabról, de ezt nem szabad sugallnom. Nekem az adott pillanatot kell jól megcsinálnom, a többi a nézőre van bízva. Benne kell kialakulnia ezeknek az érzéseknek, benyomásoknak.

Mégis, mint magánember, mi a véleményed? Révbe ér Billy?

Igen, mondhatjuk. Sikerül neki az óriási vágya, hogy Helen-el megismerkedjen, sőt, csókolózzanak! Billy életében ez egy atombomba! A történet keserűségét természetesen az adja, hogy közben halálos beteg. De Billy-t ez abban a pillanatban nem érdekli. Szerintem az élet is így működik. Lehet akármekkora bajunk, ha van egy pici reménysugár, akkor az rengeteg dolgot felül tud írni.  

A filmekre visszatérve... Színházi színészként van időd rájuk?

Hát, sajnos elmaradnak... De moziban tegnap is voltunk, a Marsit néztük Matt Damon-al. Élveztem, jót szórakoztam rajta. 

Van kedvenc rendeződ, színészed vagy stílusirányzatod?

Nagyon szeretem a Nolan-filmeket. Az Eredetet, a Batman-eket... Színészek közül Leonardo DiCaprio-t nagyon sokan nem szeretik, én rendkívül jó színésznek tartom. Megvannak nekem is a kedvenceim, de amúgy mindenevő vagyok a filmek terén. Egyszer a feleségem választ filmet, egyszer én. Így egyensúly van. (nevet) Tavaly karácsonykor nagyon kellemes meglepetést okozott a Jégvarázs című mese. Beültünk a moziba, tele volt gyerekkel, kérdeztem magamtól, hogy mit keresünk itt... Végül egy nagyon pozitív élmény lett!

A filmeken kívül még hogyan szoktál kikapcsolódni? Volt szó már a sportról is.

Szeretnék minél többet sportolni. Van kutyánk is, a napi rutinban benne van a sétáltatás és a vele való játék. A színházban egyébként többeknek ez a hobbija, például Endrődy Krisztiánnal sokszor együtt kutyázunk. De a Joskar-Ola lakótelepről is egyre több kutyás embert tudok a színházba csábítani!

Kellene egy kutyás darab is, nem?

Kellene, de az az igazság, hogy a kutya a színpadon elviszi a tejfelt! Bármit játszhatnánk, mellette mindenki a kutyára figyelne! Van még egy hobbim is, talán barkácsolásnak nevezhető... Csináltam egy színes fatáblát, ez fent van a színésztársalgóban, van rajta egy felirat: „Keep calm, the premier is not today!" De készítettem már kisebb háztartási eszközöket, raklapokból kerti bútor szettet, asztalokat. Régen egy szöget sem tudtam beverni, mostanában meg azt fedeztem fel, hogy teljesen leköti a fantáziámat. Itt tudok kapcsolódni a színházhoz is. Sokszor az utazás érdekesebb, mint maga a végeredmény! Az alkotás folyamata az, ami igazán érdekel engem.

Így a vége felé... Milyen darabokban láthatunk mostanában A dzsungel könyvén és A kriplin kívül?

Játszom még a Makrancos Katában is. A következő feladatom pedig nagyon izgalmas lesz: egy koprodukció a Mesebolt Bábszínházzal, ez A holdbeli csónakos. Nagyon érdekes lesz, most kezdődnek a próbák. Igazán kiváló műhelymunka van a Bábszínházban, szerencsére már többször is dolgozhattam együtt velük!

A hírhez tartozó képgaléria

Új hozzászólás