Nem kaptuk el a spanyolnáthát! - Andalúziai kalandnyaralás - V. rész

2016.04.07. - 00:20 | G.K. Enikő

Nem kaptuk el a spanyolnáthát! - Andalúziai kalandnyaralás - V. rész

Már nem tudom, hogy a córdobai nagymecset izgalmas oszlopairól látott kép, vagy egy felkavaró flamenco-gitár koncert volt az, ami miatt eldöntöttük, hogy nekünk látnunk kell Andalúziát, de ez talán már nem is lényeges. Az élmény olyan horderejű volt, hogy azon nyomban nekiláttunk Spanyolország talán legszebb régiója történelmének és művészetének tanulmányozásába, hogy aztán pár hét múlva meg is szülessen egy útiterv, amelynek keretében végigjárjuk Andalúzia legmeghatározóbb tájait és városait.

Másnap hosszú út állt előttünk, a Sierra Nevada hegységbe indultunk kirándulni. A Földközi-tenger felé vettük utunkat, hogy aztán Beznár városa után letérjünk a főútról, és a keskeny kanyargós úton felkapaszkodjunk a hegyekbe, a híres fehér falvakhoz. Alpujarra, ami ennek a vidéknek a neve, arról nevezetes, hogy itt a hegyoldal az év nagy részében nem kopár, hanem zöld, hiszen minden talpalatnyi hely művelve van.

A Sierra Nevada kietlen és magas csúcsai nem csábították letelepedésre az őslakosokat, ellenben a mór hódítók egy része, azok, amelyek Afrikában is magasan, az Atlasz hegységben éltek, új otthonra leltek ezen a vidéken. A hegyoldalban teraszokat alakítottak ki, amelyek alkalmasak lettek zöldségek és gyümölcsök termesztésére, az öntözést pedig a Sierra Nevada el nem apadó forrásai biztosították. Így vált a hegyoldal egy igazi paradicsommá és otthonná a mórok egy része számára. Granada elfoglalásakor a katolikus királyok megígérték, hogy a mórok hitüket továbbra is szabadon gyakorolhatják, de ezt az ígéretet nem tartották be, és egyre erőszakosabbá váltak a keresztény hit felvételét illetően. Mivel a Sierra Nevada hegységben lakó mórok nem akartak keresztelkedni, a király megtorlással élt velük szemben, és elkergette őket a falvaikból. Elrendelte, hogy minden faluban csupán két mór család maradhat, azért, hogy a betelepülő keresztényeket megtanítsák a helyi mezőgazdasági kultúrára, a többi családot pedig elűzték.

A hegyi falvak megmaradtak olyanoknak, mint amilyenek pár száz éve voltak, talán annyi a változás, hogy míg régen alig lehetett őket észrevenni, most hófehérre festett házaikkal már messziről felfedezhetőek. Az építészetük teljesen egyedi, és úgy simulnak a hegyoldalba, hogy minden ház egy irányba néz, azért, hogy a napsütést a lehető legjobban ki tudják használni. A házak szinte egymás tetejére épülnek, az utcák pedig kifürkészhetetlenül kacskaringósak és meredekek, nem is tudom, hogy az idősebbek hogyan tudnak ezeken közlekedni gyalogosan.

Jó sokáig utaztunk a szerpentines úton, a szikkadt talajon olajfaültetvények és nagyra nőtt medvetalp kaktuszok váltották egymást, néha áthaladtunk egy-egy kisebb településen is. Orgiva városát elhagyva kezdődött lényegében az igazán kanyargós út a magasba, a Poqueira-szurdok mentén.

Az első falu, amelybe beérkezünk, Pampaneira, ennél magasabban csak Bubion és Capileira található. Amikor a falu főterén leparkoltunk és felnéztünk a hegyoldalra,  szó szerint a fejünk fölött láttuk a másik két falut a hófehér házakkal, a napfényben csillogó kanyargós keskeny úttal - úgyhogy  nagyon hamar eldöntöttük azt, hogy tovább nem kapaszkodunk a magasba. Pampaneirát ellenben nagyon alaposan bejártuk. Felmásztunk a legmagasabban fekvő házakig a meredek utcákon, sétáltunk és kávéztunk  a tereken, amelyek tele vannak éttermekkel és javarészt isteni serrano sonkát és sajtokat árusító üzletekkel meg ajándékboltokkal - hiszen az utóbbi időben a turizmusnak köszönhetően nagyon sokat fejlődött ez a vidék. Pampaneira a túrázók kiindulópontja, innen érhető el Spanyolország legmagasabban fekvő faluja, Trevélez, amelynek érdekessége az, hogy a település legalacsonyabban és a legmagasabban  pontja között 200 méter a szintkülönbség.

Pampaneirában a legérdekesebbnek a vízelvezető csatornák tűntek, ezek olykor az utca közepén futottak, fedetlenül, tele vízzel, olyanok voltak, mintha a falu útjain patakocskák zubognának. Ezek a csatornák összegyűjtik és elvezetik a hegyekből a vizet, ugyanakkor el is látják a házakat ivóvízzel. Állítólag nem tisztázott még, hogy a mórok vagy a korábbi lakók, a rómaiak építhették ezeket a csatornákat, de talán  nem is ez a fontos, hanem az, hogy ma is remekül működnek.

Kora este érkeztünk vissza Granadába. Hogy méltóképpen búcsút vegyünk a várostól, a belváros egyik terén, az egymás hegyén-hátán található éttermek egyikében költöttük el megszokott menü vacsoránkat, és figyeltük a hastáncos nők és flamenco gitárosok előadását. Érdekes volt az, ahogyan az önjelölt művészek előadásuk befejeztével körbejártak a vacsorázó vendégek között, és mindenki, még az is, aki nem figyelt a zenére, dobott némi pénzt a gitártokba. Így már megéri utcazenésznek lenni Spanyolországban!

Reggel korán indultunk el Granadából, egyrészt hogy a tumultust elkerüljük, de legfőképpen azért, mert közel 500 km-es út állt előttünk Valenciáig. Granadát a Sierra Nevada-hegységet északról megkerülve hagytuk el, így még tudtunk egy búcsúpillantást vetni a csodálatos Alhambrára, és a titokzatos Albaicín negyedre.

Mivel autópályán haladtunk, és csak egy-egy rövid pihenőre álltunk meg, a vártnál is korábban érkeztünk be a városba. Valenciában ugyanahhoz az angol szállodalánchoz tartozó hotelt választottunk ki szálláshelynek, mint Granadában, főleg kedvező ára miatt, de legfőképpen azért, mert a külvárosban volt, és átutazó üzletembereknek szánták. Arra számítottunk, hogy a város peremén hamar ráakadunk a szállodára, ennek ellenére közel egy órát keringtünk az üres irodaházak, raktárak között, mire megtaláltuk. Szombat lévén teljesen kihaltak voltak az utcák, egy lélek sem volt a környéken, akitől érdeklődni lehetett volna.

De mindez nem szegte kedvünket, hiszen hamarosan Valencia belvárosában álltunk, még napsütésben. Valencia, azon túl, hogy Spanyolország harmadik legnagyobb települése, jelentős kikötőváros, a Földközi-tenger legforgalmasabb kikötőjével rendelkezik. A városban minden van, ami a turistákat odacsábíthatja: történelmi városrész, strandok, kertek, valamint az, ami miatt mi is odalátogattunk: a neves spanyol építész, Santiago Calatrava által megálmodott és megépített ultramodern épületek. Ez utóbbiakkal kezdtük, hogy még napvilág végig tudjuk járni a Művészetek és Tudományok Városa (La Ciudad de les Artes y las Cientas) nevet viselő városrészt, amely a Turia folyó kiszáradt medrében létesült, hatalmas területen. A komplexum több futurisztikus épületből áll, ezek közül a planetárium, a L'Hemisfèric volt az első, amelyik megépült, és úgy néz ki, mintha egy hatalmas krokodilszem nézne ki a vízből.

A következő látványos épület a Tudományok Múzeuma, amely messziről egy méretes bálna csontvázának tűnik. A sorban az óceanológiai intézet, a L'Oceanogràfic következik, amely Európa legnagyobb akváriuma a maga 110.000 négyzetméteres területével és több mint 500 fajta állatnak ad otthont. A Művészetek Palotája, amely operaház is egyben, egy óriási hófehér jachthoz hasonlít a távolból, és említést érdemel még a 2009-ben átadott L'Ágora elnevezésű épület is, amelyik különböző kulturális és sporteseményeknek ad otthont.  Ez utóbbi olyannak tűnt, mintha egy hatalmas halfej állna ki a vízből, levegő után kapkodva. Az épületekbe bemenni nem tudtunk, de azokat kívülről szemlélve is csodálatos élményben volt részünk.

Az 1951-ben született építész, Santiago Calatrava nem csak Spanyolországban ismert, művei nagyon sok országban megtalálhatóak, így Olaszországban, Svédországban, Kanadában, az Egyesült Államokban is, de Ő tervezte Velencében a Canale Grande fölött átívelő Ponte dela Constituzione elnevezésű gyalogos hidat is. Régen Valenciát a Turia folyó szelte ketté, de a gyakori árvizek miatt az 1900-as évek közepén a folyót kivezették. A folyó medre mára kizöldült, parkok, játszóterek, és különböző sportpályák és épületek helyezkednek el benne, fölöttük ívelnek át a régi és új építésű hidak. Itt, a kiszáradt folyó partjától nem messze fedeztük fel a Torres de Serranos épületét, mely a két, épen megmaradt régi városkapu egyike, ez állítólag Európa legnagyobb gótikus kapuja.

A belvárosban is rengeteg a látnivaló, és ha megtaláljuk a város főterét, a Plaza del Ayuntamientot a városházával, akkor onnan már könnyűszerrel felfedezhetőek a többi nevezetes terek és épületek is. Valenciában található Európa legrégebbi piaca, a Mercado Central, amely még most is működik, de szombat délután ez is zárva tartott. A város székesegyháza egy mecset helyére épült, - a mórok Valenciában is közel 500 évig voltak jelen-, és egyes oldalai barokk, míg más oldalai gótikus vagy román stílusjegyeket visel magán. A befejezetlen, nyolcszögletű harangtornyot meg lehet mászni némi belépődíj ellenében. A székesegyházban éppen esküvő volt, egymás után érkeztek meg a hatalmas elegáns autók a még elegánsabb násznéppel és az ifjú párral. Egy kis ideig mi is megihletődve bámészkodtunk az összegyűlt tömegben a násznép bevonulásán, és hallgattuk a harangok ünnepi zúgását. Mire beesteledett, elmondhattuk, hogy sikerült Valencia legnevezetesebb látnivalót megtekintenünk, és még egy kis sörözésre is szakítottunk időt. Meg is állapítottuk, hogy Andalúziához képest ezen a vidéken jóval borsosabbak az árak.

A szálloda újbóli megtalálása - immár a vaksötétben- rettenetesen nehéz volt, és már kezdtünk kétségbe esni. Hiába volt GPS, nem mentünk semmire vele, azon a környéken nem voltak házszámok, és utcanév is csak egy-kettő. Végül egy kedves benzinkutas vitt el bennünket a szállásra, több mint egy órás körbekeringést követően.

Nem sokat dorbézoltunk egyetlen valenciai esténken, mert másnap újra kemény nap állott előttünk, Barcelonába kellett megérkeznünk kora délután a Központi Pályaudvarra, hogy leadjuk a kis Nissan Micrát, amely a szívünkhöz nőtt útközben, és amellyel annyi csodálatos közös és izgalmas élményben volt részünk.

Előző rész:

Nem kaptuk el a spanyolnáthát! - Andalúziai kalandnyaralás - IV. rész

2016.01.22. - 13:45 | G.K. Enikő

Nem kaptuk el a spanyolnáthát! - Andalúziai kalandnyaralás - IV. rész

Már nem tudom, hogy a córdobai nagymecset izgalmas oszlopairól látott kép, vagy egy felkavaró flamenco-gitár koncert volt az, ami miatt eldöntöttük, hogy nekünk látnunk kell Andalúziát, de ez talán már nem is lényeges. Az élmény olyan horderejű volt, hogy azon nyomban nekiláttunk Spanyolország talán legszebb régiója történelmének és művészetének tanulmányozásába, hogy aztán pár hét múlva meg is szülessen egy útiterv, amelynek keretében végigjárjuk Andalúzia legmeghatározóbb tájait és városait.

Új hozzászólás