Lamantin 2016: forróság a Blues-napon

Képgaléria megtekintése2016.06.24. - 17:50 | Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Lamantin 2016: forróság a Blues-napon

Mindannyiunk örömére ismét visszatelepítették a nagysátrat a szervezők a főtérre, a fesztivál Blues napjára, amin általában a legforróbb hangulatú koncerteket kapja a közönség. Kánikula most is volt...

Délután hatkor, a meghirdetett kezdéskor ezerrel sütött a nap, néhányan lézengtek csak a sátorban, és aki tudott, sört ivott. Ekkor lépett fel előzenekarként a diákokból összeállt fúziós- jazzt játszó alkalmi alakulat, a VÁR- BEQ. A ritmusszekciót tegnap már hallottuk a klasszikusabb jazz vonalat képviselő Béta Chord formációban, és lám, Pál Gábor basszeros és Zubor Atus dobos- nem is akárhogyan-, megmutatta a nagyérdeműnek, hogy több lábon áll. A két szólista, a pontosan, ugyanakkor hatásosan játszó Cseke Dániel szaxofonos és a banda névadója, hangszerének alapos tudója, Várallyay Benedek gitáros üde, pergő instrumentális jazz- rock zenével lepett meg minket.

Pontban fél hétkor helyet cseréltek az országos hírű blues csapattal, a Fekete Jenő által vezetett Muddy Shoes-zal. A '80-es évek végén még nem volt magyar tiszta blues a rock- bluest játszó Hobó Blues Band-et kivéve, és ekkor lépett színre az akusztikus vonalat vivő Vas Zoltán, és az erősített zenét muzsikáló Palermo Boogie Gang, melyben Jenő is kezdett. Nos, a műfajhonosító gitáros- énekes stílusa, hál ' Istennek mit sem változott, haja is csak alig őszült 3 év óta, mikor szintén itt szerepeltek. Egy pattogó, erős kezdés után másodikként Eddie Boyd bluesfater klasszikusát, a lassú tizenkettes Five Long Years c. bluest nyomták le, Jenő szokásosan kimért, megfontolt rögtönzéseivel, és Neumann Balázs változatos orgonaimpróival. A lassú bluestéma hamarosan visszatért a műsorba egy gyors rock dal, és egy Tom Waits-es hangulatú, a zongorán szépen kísért One More Glass után, mégpedig egyenesen a királytól, Muddy Waters-től.

A Hootcie- Coothcie Man megint lehetőséget adott a gitárosnak és a billentyűsnek a kibontakozásra, megfelelő időkeretek között és igazságosan megosztva. Mert az estén ez nem volt mindig így! J.J. Cale, a blues, a country és a rock and roll határmezsgyéin munkálkodó zenész közismert After Mindight-ja után egy kissé cukrosabb dal (All I Want) kizökkentett a kerékvágásból, hogy aztán a koncertzáró dal, a Don't Burn Down kemény rockja hozza vissza a kedvünket a visszatapsolásra. Fekete hozta a tőle elvárt kőkemény, pontos, és hatásos gitárjátékát, és az énekhangja is tökéletesen rendben volt. A meglepetést inkább az „új ember", Neumann Balázs okozta, aki ragyogóan bánt a billentyűkkel, és hol zongora, hol orgona, hol Hammond- játékával kitűnőre vizsgázott. Pengő Csaba érdekes módon hangosított nagybőgőt használt a műsor nagyobbik felében, mivel úgy sikerült annak hangszínbeállítása, mintha azokat is az utolsó két számban előkapott basszusgitárral játszotta volna le. Mezőfi „Fifi" István precízen vezette a ritmusszekciót, és jó volt látni, hogy a jó kis együttzenélés hatására kivirult, igencsak elemében volt, és olyan variációkat varázsolt az utolsó számban, hogy arra oda kellett figyelni.

Nem sok idő kellett az átszereléshez: egy zongora és egy dob összeállítású duó következett Jenőék talán nem kellően értékelt produkciója után: a Luca Sestak Boogie Duo foglalta el a színpadot. A mindössze 21 éves Luca megnyerte Németországban a Boogie- woogie díjat, és káprázatos zongoratudásáról híresült el. Társa, a hasonló korú Johannes Niklas dobos volt. A boogie- woogie eredetileg a klasszikus blues gyors változata, amely 1924-ben született meg Chicagóban. A zongora- boogie kétszólamú: a kérlelhetetlenül gördülő basszusra a jobb kéz játssza fel a melodikus futamokat. Akkori sztárjai: Albert Ammons, Big Maceo, Jimmy Yancey, Pete Johnson, Meade Lux Lewis voltak, akiknek felvételei 80 év távlatából is üdítőek, frissek maradtak.

Nos, most sem csalódtunk: a két fiatalember szokatlanul ügyes show műsorral fűszerezett programot adott a hallgatóságnak úgy, hogy a kedves humor, a viccelés, a kordában tartott jópofizás még rátett egy lapáttal zenei produkciójukra, így hamar a közönség kedvencei lettek. Az első két őrült gyors boogie után, melyben Luca bemutatta óriási technikai felkészültségét a fekete- fehér billentyűk otthonában, a Nobody Knows You c. örökzöld blues-zal leptek meg minket a fiúk, melyben Sestak énekelt is, és nem is rosszul. A Felkelő nap háza c. folk-rock örökzöld megint csak óriási meglepetés volt. Ebben az Animals- átdolgozásban volt olyan perc, hogy jobb kézzel fenn állandó hangon triolákat játszott, a bal kézzel pedig a jól ismert dallamot. A blues zongorázás minden csínját- bínját bemutatta nekünk a fiatal művész, miközben a dal számtalan dallam,- és ritmusvariáción keresztül változott.


A német zongorista, mivel már tegnap óta Szombathely vendége volt, jónéhány szót, kifejezést megtanult magyarul, hogy a hazai közönség kedvébe járjon. Nos, ez sikerült is, míg dobos kollégája egyéb tréfás showelemekkel vívta ki ugyanezt. Hol a mikrofonállványt, hol a szőnyeggel letakart színpadot, hol a hangfalládákat dobolta végig. A végén már egy kicsit vásári jellegű lett a produkció, a kevesebb több lehetett volna. Egy '30-as évek hangulatú buklé, érzelmes énekkel következett, majd a megunhatatlan virtuóz zongorafutamok az utolsó számban, a közönséget is megénekeltető Is it Love, What I Feel-ben folytatódtak. A szűnni nem akaró vastaps után egy echte Chicago-boogie következett, jó dögös felvezetéssel, majd egy párját ritkító dobrögtönzéssel, melyben érdekes, nem megszokott elemeket csempészett szólójába Johannes. A szám csúcspontján Luca a színpadra szólította a nézőtéren helyet foglaló hazai boogie- woogie zongoristát (a kollégák ezek szerint ismerik egymást széles e világon!), a győri Dániel Balázst is, aki  a zongoraszékre Sestak mellé csúszva, játékával nem maradt szégyenben: hömpölygött, áradt, gurult a boogie a négy kéz alól. Az egyórás koncerten az volt az érzésünk, hogy a két muzsikusnál jóval többen zenéltek a színpadon. Telt hangzás volt, pörgött a műsor, jó volt hallgatni!

A csúcsprodukciónak ígérkező Lurrie Bell's Chicago Blues Explosion koncertjére vártuk a nagyobb show-t, amolyan amerikaiasan. A négy zenész, a gitáros- énekes mellett Anderson „Sonny" Edwards billentyűs, Melvin Smith basszeros és Willie „The Touch" Hayes dobos színpadi öltözéke is a puritán, az erre nem adó európaitól eltérő volt: vasalt nadrágban, inggel, mellénnyel, bőrcipőben, karkötőkkel felcicomázva léptek fel. Az első hangok felcsendülése mellbe vágott: ez ám Muddy Waters, John Lee Hooker öröksége, a nyers, bárdolatlan, kőkemény elektromos blues! Aztán az idő múlásával kiderült, Mr. Bell ma este nincs topon. Semmibe meredő tekintetével énekelt, gitározott, és a koncert első felében még a súlyos, nehéz, gyors futamoktól mentes rögtönzései sem dobták fel saját magát, így érthető módon, minket sem.

A második számban, egy lassú, 12-es bluesban aztán, amikor a verse után a rögtönzések következtek, Lurrie 8 kört adott magának, a billentyűsének meg kettőt. Elnyújtotta a számokat, mint a rétestésztát, és őszintén megmondva a rögtönzései ugyanazokból a panelekből álltak: már- már unalmasnak tűntek. A 8-12 perces számok nem szokatlanok a blueskoncerteken, amikor a közönség lelkesedése nagyobb teljesítményre hangolja a művészt, és az egyre jobban belemelegedik. De itt nem ez történt. A bluesfater, aki nem letagadhat, hanem „feltagadhat" vagy 10 évet (mindössze 57 éves!), ledarálta a műsor első felét úgy, hogy nem volt kontaktusa a közönségével. Még szerencse, hogy egy olyan ritkán hallható, ösztönösen játszó basszgitárosa volt, aki tökéletesen ráhangolódott a bluesra: inkább Melvin kíséretét hallgattam, és a jól felkészült, a valamilyen fokon egyhangú bluest mégis színesen játszó, állandóan variáló Willie-t, a dobost. Nem volt egy Pinetop Perkins, de jó volt a billentyűs is. Hagyományos blues-zongorázásban tökéletesen játszott, a nagy, szekrényes Hammondon is otthonosan mozgott, „jólesően" ellensúlyozta Lurrie rámenősen hosszú gitárjátékának monotonságát. De ahogy a koncert után Premetz Mátyás orgonistával, a hangszer kölcsönzőjével megállapítottuk, nem „tett kárt" a hangszerben.

A 70 perces műsor alatt nyolc számot játszott a banda, köztük a tavalyelőtti Blues Awards győztes dalát, a Blues In My soul-t, valamint B.B. King örökzöld balladáját, a Sweet Little Angelt, de Albert Collins Snow Cone örökérvényű bluesa sem hiányzott a repertoárból. Ekkor végre belemelegedett az öreg is, már jókedvvel nyűtte vörös Gibsonját, mely egyes nézők szerint egy millióba is kerülhet. Hát igen, sem pengető, sem lábgombok, sem semmilyen plusz kütyü nem zavarta meg Lurriet abban, hogy hatalmas hangerővel (az orgona- imprók alatt bizony le lehetett volna halkítani akkordokat hozó gitárját) tépje a húrokat, és mellbevágó hangzást produkáljon. Érdekes volt egyébként, hogy a shuffle ritmusokban, mint az utolsó előtti számban hallhattuk is, nem gyorsan, egymás után, a megszokottan felülről lefele pengette a húrokat akkordozás közben, hanem „megspórolva" a gyors mozdulatokat, a közbülső ritmusban ujjaival „szétfröcskölve" szólaltatta meg az akkordokat.

Az utolsó szám Muddy Waters szédületes ritmikájú Mojo Workingje volt, amiben aztán,- mentségükre legyen mondva- beleadtak apait- anyait, még Bell mester is változatosabban rögtönzött. A búcsúzás, miután ha nem is vas-, de hosszan tartó tapsvihar volt, felemásra sikeredett. Egy köpcös, hosszúhajú alak (menedzser?) felment a színpadra, és egyenként lecibálta a zenészeket onnan. Mindegyikük azért becsületből meghajolt a közönség felé. Utoljára a főnök, precízen becsomagolva gitárját, hagyta el a fedélzetet. A legalsó lépcsőn végül ő is integetett még, majd a megfogyatkozott közönség közé vegyült el, hogy a bőven rendelkezésre álló CD-iből a vásárlóknak dedikáljon. Szebb véget érdemelt volna ez a nap!

A hírhez tartozó képgaléria

Új hozzászólás