Szving leves és bebop flekken - IV. Big Band Fesztivál

Képgaléria megtekintése2009.09.07. - 04:15 | Büki László 'Harlequin'

Pintér Róbert hüvelykujját felfele mutatva közelít a színpad felé. "Ennyire jók voltunk, vagy csak játszunk még egy számot?" - kérdezi tőle a Hanság Big Band vezetője. No igen, a big band az a fajta muzsika, ami nem nélkülözi a játékossággal elegy humort. Részünkről a fenti metakommunikáció mindkét jelentése helytálló volt a szombati monstre fúvósparádén.

Érdemes lett volna délelőtt 11 óra tájt bepislantani a főtéri háztartásokba, hogy az ablakon beszürődő szving muzsika mennyire inspirálja a főzési kedvet, és mennyivel vidámabb körítést ad mondjuk a karaj-trancsírozáshoz a IV. Big Band Fesztivált épp akkor nyitó Moson Big Band zenéje. Ha háziasszony lennék, bizton kitártam volna szombat délelőtt az ablakomat, az emberrel meg felbontattam volna egy flaska vörösbort, s az 50-es, 60-as évek dallami közt tán még ismerős melódia is akadt volna a nyelvem hegyére, dúdolnivalónak. Aztán megtörve a hétvégi "munkaebédek" egyhangúságát, jóízűen bekanalaztuk volna a "szving levest", főétekként pedig a "bebop flekkent", leöblítve a fenti nedűvel. De a szving láthatatlan szelleme nem surrant be egy háztartásba sem, hogy eme környezettanulmány validitását igazolja, ellenben hús-vér zeneimádóként, és az estébe nyúló big band muzsika rabjaként, sörpadhoz "láncolva" kagylóztuk le a délutáni fúvósfolyamot.

Az ebéd utáni ejtőzést 15 órától a Csorba János vezette Friends Big Band szakította meg, főként Frank Sinatra klasszikusai köré építve a repertoárt. Előadásukban elhangzott az 1953-as datálású Teach Me Tonight, melynek eredeti szövegéhez Sinatra szerelmi kalandjaiból is kerekítettek egy versszakot. Ennél közismertebb dallam volt a Something Stupid, amit a közelmúltban a brit nők idolja, Robbie Williams vitt sikerre, a porcelánbaba szépségű Nicole Kidman-nel. A Sinatra-életmű kiteljesítése a felső tízezer kritikájának szánt Lady Is a Tramp-pel vált teljessé.

Sinatra után Count Basie, egy másik korszakos zseni klasszikusai kerültek terítékre a kapuvári Hanság Big Band tolmácsolásában. A Sing, Sing, Sing adta meg az alaphangot, amit a How High The Moon parfűmillatű, hotelszobai "csillagnézegetős" jazz standard-je követett. Az akkor még szunnyadozó és inkább csak kíváncsi közönség soraiból egy eltévedt "Játsszatok Szécsi Pált" kívánság akadt fenn a kottatartó állványokon, nem kis derültséget keltve. Váltott is a zenekar - igaz nem a fenti kérésnek megfeleően. A szving andalító dallamai helyére tüzes karibi ritmusok léptek - a Mambo Jambo és a Mambo Caliente dolgoztatta meg a csapat harsona-, trombita- és szaxofonsorát. A műsorzáró darab is latin ritmusokkal operált a ráadásra, amit a végig jóhumorú zenekarvezető, Kiss József "tapstól függ a ráadás, de készültünk" ternyérösszecsapós poénja indukált. Nem is csalódtunk, folytatódott a "latinmánia" és elementáris erővel kacskaringózott a sörpadok közt Santana Everybody's everything-je. Ezután jött a képbe a felvezetőben már lelőtt poén, és annak mindkét jelentése: valóban ennyire jó volt, és egy szám még belefért. Bónuszként Flinstones-ék köszöntek be pár percre a kőkorszakból, s hogy a humorzsákból se csak morzsák jussanak, arra a koncertvégi vastapstól kísért "Búcsúzunk Önöktől, Robi úgyis meghív minket jövőre!" kijelentés adta a csattanót.

Sorok írója sem szürcsölhette sokáig a kávéját az átszerelés közti szünetben, mert a Kanizsa Big Band az 1987-ből ismert Dirty Dancing betétdalával, az I've Had the Time of My Life-al igyekezett a könnyedebb, modern slágerek oldalvizén a közízlés kikőtőjében partot érni. Majd jött a már ismert recept, s vele együtt Count Basie Spanky-je, rákövetkezően pedig eme sorok elkövetőjének szívecsücske, a Wack Wack. A virtuóz technikájú dzsesszdobos, Buddy Rich 'Big Swing Face' című 1967-es lemeze egyébként is aranybányája a big band zenekaroknak - The Beat Goes On, Norwegian Wood, hogy csak pár klasszikus számot említsünk róla - ez a darab pedig különösképpen repertoár-kedvenc. Miután fülünkbe jól "bewackolta" magát, nem sok hely maradt benne Nat King Cole slágerének, a Love-nak és egy régi jazz/blues dalnak, a Makin' Whoopee-nak. Lassan finiséhez közelített már a "kanizsai gyors", és a jazz félistenek sora is kiegészült Herbie Hancock-kal, akinek 62-es debüt albumáról - Takin' Off - remek érzékkel választódott ki a Watermelon Man. A közönséget lázba hozni ugyan még nem lehetett a délután derekán, de Peggy Lee korszakos slágere, a Fever így is kiváltott néhány ujjcsettintést. Ahogy a lista is, ahányan feldolgozták. Egy kis funk maradt a végére: Pee Wee Ellis 'The Chicken' című darabja, melyet a Weather Report basszerosa, Jaco Pastorius vitt világhírre. Minket meg a folyadékhiány a sörsátorhoz, miután a kanizsai csapat eme számot szépen "ledarálta" a közönségnek.

Az Isis Big Band fellépése előtt az osztrák Big Band Project Katzelsdorf szórakoztatta az egyre masszívabb számú közönséget. Előadásukban Count Basie és Gershwin művei inkább a klasszikus vonalat képviselték, mintsem a játékos, populáris formáját a big bandnek. A jazz fanatikusok megsüvegelték Dizzy Gillespie klasszikusát, az 'A Night in Tunesia-t", s talán azt is észrevették, hogy egy kis magyar vonatkozás is beszivárgott a műsor végére: Joseph Cosma 'Autumn Leaves' című örökzöldje intett viszlátot a koraőszi est helyi közönségének.

Ha este 8 óra, akkor Isis Big Band. Úgy látszik a helyi közönség erre "gyúrt", mert teljesen megtelt az agóra a Pintér Róbert vezette zenekar koncertjére. A zenekar felállásában is szakított a hagyományos big bandekkel - a lexikon szerint ugyanis 4 trombitából, 5 szaxofonból, 4 harsonából, gitárból, basszusgitárból, zongorából, dobból és énekesből áll egy nagy együttes. Az Isis Big Band fúvósszekciója ehhez képest 5-7-5 megoszlású. Ha ugyanezt szótagszámban nézzük, akkor haiku... bár ez utóbbira nem jellemző az elegáns színpadkép, és az egységes kottapult. De fordítsuk komolyra a szót, hiszen a nagyzenekari játék is megköveteli a rendet és fegyelmet, kevesebb lehetőséget adva a zenésznek az egyéni improvizációra.

Ha azt mondjuk a zenekar szombat esti fellépésére, hogy a fegyelmet és rendet a szving klasszikusai - Sinatrától a Fly Me to the Moon, Count Basie-től a Hey Burner! - a showelemekkel és Horváth Meggie varázslatos énekével tarkított játékosságot pedig Van Morrison Moondance-e, a latin ritmusú Tequila, Kurt Weill klasszikusa, a Mack the Knife (alias Bicska Maxi) és a koncert végén kétszer is elhangzó, Peltzer Géza harmonikajátékával megspékelt Sway adták, akkor olyan közel járunk az igazsághoz, hogy már értelmetlen is keresnünk. A vége vastaps és tánc a színpad előtt, részünkről pedig egy veretes csettintés a rendezvény egésze előtt.

Nekem pedig mindössze egyetlen kérésem maradt a fellépő zenekarokhoz: a bőrömből ugranék ki, ha valaki repertoárra tűzné a Blood, Sweat & Tears 'Vehicle' és/vagy Quincy Jones 'Boogie Stop Shuffle' című számait! Ígérem, nemcsak ezért leszek ott jövőre is!!