Bízni kell a fiatalokban! - Interjú Csík János mesteredzővel

2016.12.06. - 14:30 | Antal Ádám - Fotók: Doba István

Bízni kell a fiatalokban! - Interjú Csík János mesteredzővel

Vannak egypáran, akik véget nem érő nosztalgiával emlékeznek az ezredforduló és főként a 90-es évek előtti zajos, nemzetközi kézilabda sikereire. A honi sportélet és a szakmaiság akkori szárbaszökkenése ma már halovány ködbe vész, jóllehet a sportág népszerűsége töretlen. Működtek a kiválasztási mechanizmusok, nemzetközi tornákon meg-megvillant a magyar csapat és persze a fiatal tehetségekért sem kellett a szomszédba bumlizni. Csík János mesteredző egyike azoknak az utolsó mohikánoknak, akik elévülhetetlen érdemeket szereztek a honi kézilabdasport fejlődésében és a hazai szakág méltó reprezentálásában is a nemzetközi színtéren.

A Vasas szakvezetője még ma is ugyanazzal lényeglátó mentalitással irányítja csapatát, mint tette egykoron a női és a férfi válogatott esetében is. Igaz, egy ideje már nem a babérkoszorú vagy a világbajnoki érem a cél, a feladat mégis legalább akkora kihívás: felkészíteni a Vasas gárdáját a nagybetűs életre. Angyalföldön ugyanis élvonalbeli álmokat dédelgetnek, és ehhez rögös és hosszú út vezet. A régmúlt emlékeiről, a kézilabdasport jelenéről és jövőjéről, az utánpótlás-nevelésről, a szakmai elképzelésekről adott interjút Csík János mesteredző Antal Ádám kollégánknak.

Játékosként számos alkalommal a nemzeti válogatottban is szerepelt, megjárta az 1970-es franciaországi világbajnokságot és az 1972-es müncheni olimpiát is. Edzőként mennyit tud meríteni azokból a korábbi játékostapasztalatokból, amit annak idején a pályán megélt?

Csík János: Megközelítőleg tíz esztendőt játszottam első osztályban, ez már önmagában is elég jelentős időnek számít. A válogatott színekben nemzetközi tornákat, világversenyt és olimpiát is megjártam. Rengeteg olyan tapasztalatom volt, amit összegyűjtöttem, és később trénerként hasznosítani tudtam. Ezek mind-mind hozzásegítettek ahhoz, hogy később az edzői pályámon is könnyebben boldoguljak. Egyébként már egészen korán tudtam, hogy később kézilabdaedzőként szeretnék tevékenykedni.

1969 és 1975 között a Vasas Sportiskolában utánpótlásedzőként is ténykedett, később szintén visszatért a fiatalokhoz. Jó pár évtized elteltével hogyan látja, mennyit változott a gyerekállomány?

Fotó: Doba IstvánCsík János: Nekem minderről meglehetősen sarkalatos véleményem van. Meggyőződésem, hogy a fiatalok ugyanolyanok, mint régen voltak.  Számottevő különbséget nem észlelek. A körülmények azok, amik jelentősen változtak. 1969-ben kezdtem a sportiskolában, a gyerekek épek, egészségesek voltak, hovatovább szerettek lejárni edzésekre. A szülök nyugodt szívvel elengedték őket akár egyedül is. A forgalom meg sem közelítette a mostanit, kevés veszéllyel találkoztak. Többségük lent volt a játszótéren, a pályákon, a szabad levegőn mozogtak.  Ma már egyfelől a szülő sem engedi el egyedül a gyerekét, másfelől pedig a számítógép, mobiltelefon elterjedésével megváltoztak a szabadidős tevékenységek.  Ha nem kezdik el időben az edzéseket, egészen fiatalon nem fejlődik a mozgáskoordinációjuk , nem kapják meg a koruknak megfelelő terhelést, egyszóval nem szoknak hozzá a sportoláshoz, később már aligha lesz esélyük magas szinten kézilabdázni. A legfontosabb, hogy fiatal korban meg kell szerettetni velük a sportágat, finom módszerekkel hozzá kell szoktatni az ifjoncokat, hogy feladat van, munka van, mérkőzés van. Tény és való, hogy ma már más körülmények honolnak, ugyanakkor szent meggyőződésem, hogy a gyerekek ma is ugyanolyanok, mint régen. Csak épp a közeg más.

Kézilabdás berkeken belül is tekintélyes szakembernek tartják, jelentős renoméval rendelkezik. A sportág közelmúltjában egyébiránt is sok olyan magyar edző tevékenykedett, akinek sikerült eredményeket elérni. Ennek ellenére ma valahányszor szakmai kérdések merülnek fel, szinte mindenhol külföldi szakemberekért kiáltanak. Mit gondol erről?

Csík János: Nem feltétlenül osztom ezt a fajta véleményt, hogy a külföldi edzők szakmailag meghaladják a hazai trénereket. Ha visszapörgetjük az elmúlt évtizedeket, kristálytisztán látszódik, hogy a hazai edzők remek eredményeket értek el a sportágon belül. A női és a férfi válogatott is magasabb szinten teljesített, a magyar klubcsapatokkal pedig a legjobbak között kellett számolni. Igaz, ma is vannak úgynevezett kirakatcsapatok, viszont egyre kevesebb a magyar játékosok száma. A 70-es, 80-as években a honi kézilabdasport olyan évtizedeket élt át, ami abszolút a világelitbe helyezte. Azok a szakemberek, akik akkortájt ténykedtek, semmivel sem lettek rosszabb edzők. A fiatalabb hazai edzőknek pedig nincs egyszerű dolguk, hiszen az eredményorientáltság leginkább azoknak a csapatoknak kedvez, akik nagy büdzsével dolgoznak. Egy fiatal edző ezeknél az egyesületeknél nem feltétlenül kap megbízatást. Márpedig ha nincs lehetőség megfelelő minőségű és mélységű keretekkel dolgozni, akkor nagyon nehéz eredményt produkálni.

A Vasas női csapatának kormányosaként tíz alkalommal is bajnokságot nyert. Az nem csak az angyalföldieknél, hanem a női szakágban is aranykorszaknak számított. Megítélése szerint mennyit változott azóta a sportág?

Csík János: Jelentős különbség, hogy akkortájt a körülmények szinte minden csapatnál megközelítőleg azonosak voltak. Az anyagi feltételek terén nem voltak olyan komoly szakadékok, mint mostanság. A Vasasnál szerencsés volt a helyzet, hiszen egy olyan társaság jött össze, aki tudott és akart is különbséget jelenteni. Nem azért voltak itt feltétlenül, mert vastagon fogott a ceruza és jobban megéltek, hanem a szakma miatt. Megkaptak minden lehetőséget, ami a fejlődéshez kellett. Mondhatni, akkor a szakma versengett inkább. Most sincs kisebb jelentősége a szakmai háttérnek, de azért lássuk be, egyáltalán nem mindegy, milyen az egyesület mögötti financiális háttér. Ahol lényegesebben jobb anyagi lehetőségek vannak, ott összeszedik a legjobb játékosokat is. Ez már alapvetően predesztinálja az elvégzett munka minőségét és persze a kitűzött célokat. Ma kézilabdát csinálni leginkább úgy szokás, hogy bevásárolunk minőségi játékosokat egyrészt a hazai színtérről, másrészt külföldről. Üstökösként lehet így előremenni és nemzetközi sikereket elérni. Csakhogy ez valahol nem a legjobb megoldás. Szerintem legalábbis. Én leginkább egy másik út mellett török lándzsát, többek között a Vasasnál is így dolgozunk. Tehetséges fiatalokat kell összeszedni, kinevelni őket és a lehető legtöbbet beépíteni a nagycsapatba.  Nyilván ez a módszer sokkal rögösebb út, de hosszútávon ez vezet eredményre. Egyébként pedig a szerényebb költségvetésű kluboknak amúgy sincsen más esélye.

Milyen különbséget lát még?

Csík János: Talán az is egyfajta változás, hogy régen kevésbé vándoroltak a játékosok. Sokkal jobban meg voltak kötve úgymond. Szabályok voltak arra nézve, mikor és hogyan lehetett átigazolni. Voltak, akik éveken keresztül egymás mellett játszottak, szinte ismerték egymás gondolatait is. Mivel nem volt ekkora anyagi versengés, lényegesebben nagyobb teret kapott a klubhűség. Mostanság ez utóbbiról már igen ritkán beszélhetünk, hiszen egy játékos zömével oda igazol, ahol több pénzt kap. Az anyagiak dominálnak, ezt sajnos el kell fogadni. Az első osztályú csapatok gyakran négyszer- ötször akkora költségvetéssel is dolgoznak, mint mi. Azért ezek olyan különbségek, amit a szakma nehezen orvosolhat. Dőreség azt gondolni, hogy mindent meg lehet oldani pusztán csak edzésmunkával.

Önnel kapcsolatban mindig az 1982-es világbajnoki ezüstérmet szokták felhozni, amit a női válogatott szövetségi kapitányaként ért el. Hogyan gondol vissza erre a tornára?

Csík János: A legszebb emlékeim között őrzöm, egy igencsak különleges szereplés volt. Maga a lebonyolítás is más pilléreken nyugodott, mint mostanság, hiszen akkor körmérkőzéseket játszottak a csapatok.  Ez mindenféleképpen objektívebb megoldás, mert mindenki mindenkivel összecsapott. Az első négy csapat erősebb volt, mint a többi, ez méltán reprezentálja, hogy az egymás elleni mérkőzéseiken kettő gólnál sosem volt nagyobb különbség.  Szoros volt, izgalmas volt, tele volt feszültséggel. A csarnokban akkortájt napi szinten tízezer néző szurkolt.  Ilyen hangulatban megmérkőzni minden válogatott számára kihívás volt. Hozzátartozik, hogy az előtte lévő moszkvai olimpián nem sikerült a szereplésünk, mert néhány mérkőzést elég nagy különbséggel elbuktunk. Ez a torna egyfajta feléledés volt mindezek után és értelemszerűen a siker is nagyobbat szólt.

Kevesen tudják, de a női válogatott mellett a férfi nemzeti csapatot is gardírozta. Mi a különbség edzői szemszögből egy női és egy férfi csapat irányítása között?

Csík János: Mindkettőnek megvan a maga nehézsége és szépsége. A fiúk alapvetően vagányabbak, jobban képesek a váratlanra, a lányoknak pedig jobb a monotonitástűrő képessége. A hölgyek általában lelkiismeretesebben, szorgalmasabban elvégzik az edzésmunkát és a mérkőzésen is zömében ez jelentkezik. A férfiak esetében sokkal több az újdonság, adott esetben bátrabban nyúlnak egyéni megoldásokhoz. Ugyanakkor mindig mondják, hogy a lányoknak nincs annyi sütnivalójuk. Ez határozottan nem igaz, mindösszesen arról van szó, hogy máshogy dolgozzák fel a verességet és a győzelmeket. Fontos azonban kihangsúlyozni, hogy a szakmailag és pedagógiailag vannak is eltérő elemek, alapvetően mindkét feladatnak megvan a maga szépsége és kihívása.

Fotó: Doba István   

Rengeteg csapat élén megfordult már edzői karrierje során. Van egy konkrét elképzelése a játékról, egyfajta játékfelfogása vagy pedig mindig az adott keretre fazonírozza taktikai ötleteit?

Csík János: Sok esetben erre nincs mindig lehetőség, hiszen kisebb egyesületeknél nincs akkora merítési bázis. Nyilván mindig figyelembe kell venni a játékosok képességeit és fizikai állapotát, de alapvetően kevésszer adatik meg egy edző életében, hogy a játékfelfogását ráerőltesse egy keretre. Ritkaságszámba megy, ha egy-egy poszton két hasonló képességű játékos van, ez leginkább csak a topcsapatokra jellemző vagy a válogatottra. Ez utóbbinál nagyobb a mozgástér, annak idején volt is lehetőségem erre.

Követi a nemzetközi tendenciákat? Mennyire figyeli árgus szakmai szemmel a kézilabda mérkőzéseket és adott esetben a felbukkanó újdonsült taktikai elemeket?

 Csík János: Változott a világ, így az edzők helyzete is. Ma már mindenki játszi könnyedséggel hozzáférhet bármihez, a nemzetközi mérkőzéseket szinte mindig közvetítik. Ez nem pusztán csak edzői szemszögből jó - hiszen aki magára valamit is adó tréner abszolút elemezheti a játékszituációkat-, hanem sokkal objektívebb lett a sportág. Minden nagy nyilvánosság előtt zajlik, így például a bíráskodás is lényegesen tárgyilagosabb. Mindenhez hozzá lehet férni, egy edzőnek pedig fogékonynak kell lennie az újdonságokra. Természetesen a legmagasabb szintű mérkőzések követendők leginkább, a játékmódszerek és a friss játékelemek miatt is.

Korábban dolgozott már hasonló szituációban, a Gyöngyöst, a Vácot és az Eger együttesét is felsegítette az első osztályba. Most a Vasas padján ül, a cél pedig kimondva-kimondatlanul is: felkerülni az élvonalba.

Csík János: Ezelőtt tíz évvel, amikor úgymond „nyugdíjba" mentem, elhatároztam, hogy a kézilabda legmagasabb szintjén már nem kívánok részt venni edzőként. A munkámat viszont mindig is szerettem, a kézilabdát tanítani pedig egyike a legjobb dolgoknak. A fiatal csapatok esetében ez az elképzelés maradéktalanul megvalósulhat, szívesen vállalok ebben részt. Túlnyomórészt magyar játékosokkal dolgozom és főleg olyanokkal, akik akarnak is a munkában részt venni. A Vasas is ez a kávéház. 27 évet dolgoztam az egyesületben a legkisebbektől a legnagyobbakig. Félig- meddig ez az otthonom, így az angyalföldiek hívószavára igent mondtam. Félprofi játékosok esetében úgymond a legnehezebb a taktikai és a technikai felkészítés. A fizikai, kondicionális tényező a megfelelő és rendszeres edzésmunkával hamar felhozható, ahhoz viszont, hogy egy játékos megtanuljon a legmagasabb szinten taktikailag és technikailag szerepelni, évek kellenek. A Vasas esetében is rengeteg a fiatal játékosunk, többségük a tanulófázisban van. Jóllehet jelentős részük a sport mellett tanul vagy éppen dolgozik, a szakmai munkát profi szemlélettel próbálom irányítani. Olykor ezek a feltételek túl kemények, de a játékosoknak hozzá kell szokniuk egy megfelelő rendszerhez, mert később csak ezen az úton juthatnak egyről a kettőre. Személy szerint azért vállaltam, mert bíztam magamban, hogy fel tudom juttatni a gárdát, mint ahogy megtettem ezt a többi csapat esetében is.

Fotó: Doba István
Csík János tanítványai között. Vajon meddig juthat idén a Vasas?

Gyakran előfordul a legrutinosabb edzőkkel is a rémálmuk, az úgynevezett játékosuralom... a sors összehozza őket egy-egy nehezebb karakterű egyéniséggel, akik nehezen kezelhetőek. Ön a karrierje során találkozott hasonló szituációval?

Csík János: Nem mindig egyszerű játékosokkal foglalkozni. Annak idején a Vasas fénykorában több olyan játékos is volt, akik világklasszisnak számítottak, sőt akadt olyan is, aki idősebb volt nálam. Ez nyilván nem egyszerű szituáció, azonban körültekintéssel és megfelelő menedzseléssel minden kezelhető. Valószínűleg adódik a módszereimből, de megmondom őszintén nekem nem igazán akadt komoly problémám. A rám jellemző határozottabb, de emberséges hozzáállás az esetek túlnyomórészében célravezető. Nyilván teljesen más egy profi és egy félprofi játékos kezelése. Előbbi esetében a pénzbüntetés abszolút kézenfekvő módszer, noha nem a legmegfelelőbb. A másik esetben pedig rengeteg türelemre és pedagógiai érzékre van szükség. A szakmával töltött évek során ez többnyire kialakult. Jó értelemben vett megszállottnak kell lenni, ez a titka. 

Mi az, ami Ön szerint a jelenlegi hazai kézilabdasport kerékkötője?

Csík János: Számos olyan dolog van, ami véleményem szerint lehetne vagy működhetne jobban.  Elenyészően keveset beszélnek arról, hogy a rendszerváltás után elég sok egyesület szűnt meg. Nem egy gyárnak, iskolának, egyesületnek volt olyan csapata, ahol a fiatalok lemehettek és játszhattak. Ma már ennek nagyon nincsen hagyománya. Fontos tény, hogy amikor aktív játékos voltam, akkor megközelítőleg 30 000 igazolt kézilabdás volt. Jelenleg a fele sincsen. Ez a faja merítési bázis csökkenés egyértelműen meglátszik az utánpótlás sikerességén is. Szimpla logika, a nagy számok törvénye alapján.  Ha Budapesten van egy tehetséges gyerek mondjuk három vagy négy kerülettel arrébb, akkor az jó eséllyel egy órát utazik edzésre, majd pedig edzés után haza. Napi szinten ezt megcsinálni, nem mindenki számára vonzó. Úgy érzem van még valami, amit feltétlenül fontos megemlíteni. Elsősorban az anyagiakról van szó. Soha ennyi pénz nem volt a kézilabdában, mint mostanság.  Figyelemreméltó azonban, hogy ezeknek a pénzeknek döntő többsége csak és kizárólag idegen, külföldi játékosok igazolására és fizetésére megy el. Rövidtávon ez a koncepció sikeres lehet, hosszútávon azonban nem versenyképes. Egész egyszerűen a hazai tehetségesebb játékosoknak jottányi esélyük sincsen egy élvonalbeli bajnokaspiráns csapatban játszani. A pénzek egy részét szinte egy az egyben az utánpótlás-nevelés irányába kellene terelni. Abban van a jövő, mert a fiatalokban bízni kell.

Új hozzászólás