„Egységben az erő” – Rózsa Veronika vezérletével révbe érhet a Vasas

2016.12.08. - 10:00 | Antal Ádám - Fotók: Doba István, Vasas Attila

„Egységben az erő” – Rózsa Veronika vezérletével révbe érhet a Vasas

Ami egy szurkoló számára zsigerből következik, az gyakorta jócskán kívül esik a sportolók komfortzónáján. A futószalagon érkező edzések, a nehéz dózisban adagolt fizikai terhelés és a mérkőzésekkel járó mentális koncentráció koktélja a legrutinosabbakat is kihívás elé állítja. Az állandó versenyhelyzet szinte teljes embert kíván, még akkor is, ha alapvetően az élvonallal egyelőre csak kacérkodó egyesületek játékosairól van szó. Rózsa Veronika sok mindent megélt, amit egy kézilabdázó megélhetett, mégis minden mérkőzésre úgy tekint, mintha az első lenne.

A Vasas rutinos csapatkapitánya számára a kézilabda nemcsak sport, hanem életforma is. Jóllehet a harcedzett balszélső számára sorskérdés a csapat egysége és ennek oltárán mindent fel is áldozna, kéznyomát már rajtahagyta az együttesen: az angyalföldiek gyakran terhelik szélről az ellenlábasok hálóját.  A Vasas csapatkapitányát az egyesületről, a kitűzött célokról, a kézilabda iránti alázatról és a sportágban rejlő lehetőségekről faggatta Antal Ádám kollégánk egy kiadós edzés előtt.

Egy később már minden hájjal megkent sportoló karrierjében is mérföldkőnek számítanak a kezdeti lépések. Hogyan emlékszel vissza pályafutásod hajnalára?

Rózsa Veronika: Régre nyúlik vissza a történet, hiszen kilenc esztendősen kötöttem szoros barátságot a sportággal.  Tipikus örökmozgónak számítottam, a szüleim pedig elszántak voltak abban tekintetben, hogy ezt a fajta többletenergiát valahogyan le kell vezetnem. Az általános iskolában kerültem a sportág közelébe, hiszen a kézilabdával itt kezdtem el foglalkozni edzésszerűen. Persze volt már előéletem úgymond más területeken is, hiszen számos versenyen vettem részt egyéb sportágakban az iskolám biztatására. Jó alapokat adott az atlétika és az úszás. A Fradiban jelentkeztem először játékra, de ekkortájt még a serdülő alatti korosztályok nem az egyesület közvetlen berkein belül tevékenykedtek. Kihelyezett iskolák különféle csapatai mérkőztek egymással, a legjobbak pedig megkapták a lehetőséget a Ferencváros korosztályos csapataiban. Az első igazolásom ide köthető.

Aztán jött a kispesti kaland...

Rózsa Veronika: Igen, rövid időn belül már a másodosztályban szereplő gárdát erősíthettem. 15-16 évesen tulajdonképpen három bajnokságot játszottam egyszerre, hiszen a serdülőben, az ifiben és olykor a felnőtt gárdában is szerepet kaptam.  Meghatározó élmény volt ez számomra, annál is inkább, mert egy fiatal sportoló a nagybetűs életre már ebben a korban megszokott sorozatterheléssel készülhet. A Kispest után a Spariban kerültem stabilan az első osztályba, ahol négy esztendőn keresztül játszottam. Ma is élénken él bennem az mérkőzés, amikor először baktattam ki a csarnokba, mint felnőtt játékos. Amíg élek nem feledem. Nem volt jellemző rám, hogy hátat fordítsak a kihívásoknak, ezért ha tehettem mindig teljes erőbedobással mozogtam edzéseken. A kézilabda az életem szerves részévé vált, ebben persze nagy szerepe volt az akkori trénereimnek is.

Edzések utáni pihenés, regeneráció és a hétvégén korán lefekvés. Milyen áldozatokkal jár, ha valaki komolyan kézilabdára adja a fejét?

Rózsa Veronika: Természetesen sok áldozattal jár, ha valaki komolyan sportol, és ez nem csak a kézilabdára vonatkozik. A kötött edzés időpontok, hétvégi mérkőzések miatt kicsit más ritmusban éljük az életünket, mint egy „civil". Ezt szerintem fiatalabb korban kicsit nehezebb elfogadni, feldolgozni, de nekem ma már ez a természetes, hiszen elég régóta ebben a ritmusban élek. Akkortájt persze ehhez fokozatosan kellett hozzászoknom, viszont a mérkőzések lendülete, a csapattársak kedves fogadtatása és az állandó érdeklődés folyamatosan tűzben tartott.  Mai fejjel már tisztában vagyok vele, hogy ezekre az impulzusokra a kezdetek kezdetén nagy szükség volt. A sport fizikális vonzata mellett a mentális felkészülésre is időt kell szakítani, és azt gondolom ez egyfajta életszemléletet is kell, hogy tükrözzön. Ebbe számos dolog beletartozik, és nyilván vannak dolgok, amik bizonyos lemondásokat eredményeznek. Valamit valamiért.  Számomra természetes volt, hogy a kézilabdára teszem fel az életemet.

Van olyan személy, akire fiatalként példaképként tekintettél és máig kellemes élményeket őrzöl róla?

Rózsa Veronika: Gyerekkoromban Kökény Beatrix volt a kedvenc játékosom, de abból a generációból /garnitúrából sokakra felnéztem utánpótlás játékosként, szerencsésnek gondolom magam, hogy hétről hétre élőben láthattam őket játszani, edzeni, amikor a Fradi serdülő csapataiban nevelkedtem. Ilyen kaliberű játékosok mellett mozogni, tréningezni egy fiatal számára igencsak motiváló tényező. Népszerű volt a női kézilabda, és az idősebb játékosokat az egyesületen belül is nagy tisztelet övezte. Árgus szemekkel figyeltem a mozgásukat, a viselkedésüket és a kézilabda iránti szeretetüket. A sport nyitott kapu azok számára, akik alázattal közelítenek felé.

Elnézve a pályafutásodat, kiskorodtól fogva a sportág szerves részévé vált az életednek. Játszottál a legmagasabb osztályban és megfordultál jó pár egyesületben is.  Alapvetően mi a különbség egy profi és egy félprofi játékos között?

Rózsa Veronika: Meglehetősen összetett kérdés, mert nem feltétlenül csak az elvégzett edzésmunkában keresendő a különbség. Ennek számos összetevője van.  Abból a szempontból, hogy nálunk a Vasasnál a játékosok többsége tanul- zömében felsőoktatásban-, nyilván sakkozni kell az edzések időpontjával és a terheléssel egyaránt.  Egy komoly játékos esetében sportszakmailag nem mindegy a tréningek időpontja sem, és a legfelsőbb osztályban már ennek nagy jelentőséget tulajdonítanak. Nyilvánvalóan a tanulás okozta szellemi terhelés is lehet gyakran gátja a mentális felkészülésnek, éppen ezért a magasan kvalifikált, úgymond profi játékosnak már kizárólag csak a sportra kell fókuszálnia. Vannak persze játékosok, akik esetében kifizetődő, ha másban is utaznak, hiszen ez némiképp elvonja a figyelmet a mérkőzésekkel kéz a kézben járó stressz faktorról.  Nem mindenki jó versenyző típus, bár a mai élsport ezt már megköveteli. Ha valaki munka mellett sportol, ott már megoszlik a figyelem és komoly kihívás mindkét helyen megfelelni.  Ez utóbbi leginkább az úgynevezett félprofi játékosok sajátja. Jelenleg a sport mellett én is állást vállalnék, az embernek a jövőjét is szem előtt kell tartania. Örökké sajnos senki sem sportolhat.

Ekkora tehát sportszakmailag a különbség az NB 1 és az NB 1/B között?

Rózsa Veronika: Igen, számottevően más a kettő. Ugyanakkor nem szabad lebecsülni a másodosztály küzdelmeit sem, mert a csapatok felkészültek, komolyan edzenek és itt is jelentős a terhelés.  A játéktempót és az iramot tekintve nyilván van különbség a két osztály között, de azért az elmúlt években hála jó pár szakmai műhelynek a másodosztály találkozóit sem lehet félvállról venni. Azt gondolom, hogy a legmagasabb szinten azt is figyelembe kell venni, hogy lényegesebben nagyobb a versenyhelyzet. Egy-egy posztra gyakran két vagy három komolyabb játékos is akadhat, ez pedig óhatatlanul azt vonzza magával, hogy nagy a harc a csapatba kerülését. Senki sem kényelmesedhet el. A külföldi játékosok is leginkább itt keresik a kenyerüket, ezért a fiatal tehetségek komoly kihívásokkal nézhetnek farkasszemet.  A mi osztályunkban leginkább hazai játékosok vannak és nagyon sokan olyanok is szerepet kaphatnak, fejlődhetnek, akiknek még nagy a kabát az első osztályban.

Mikor alakult ki Nálad, hogy végleg a bal oldalon horgonyozz le?


Veronika Rózsa:  Eleve a fizikai adottságaim döntő tényezők ebből a szempontból, ráadásul az évek folyamán ezen a poszton is éreztem magam a legotthonosabban. Úgy vélem, hogy gyorsnak és viszonylag technikás játékosnak is számítok, persze az embernek mindig kell is és van is hova fejlődnie. Szó mi szó, ezen a helyen találtam meg a számításaimat, és az edzőim is leginkább itt kalkuláltak velem.  Nem mindig volt ez így, korábbi klubjaimnál belekóstoltam az irányító szerepbe is, sőt a kapus és a beálló posztot kivéve szinte mindenhol megfordultam. Mostanság jobbára az indulások és a labdaszerzések miatt balszélsőként tudok a leghatékonyabb lenni, legalábbis ezen a poszton vesznek számításba. Egyébként játékosként mindig olyan típus voltam, hogy alávetettem magam a csapat érdekeinek.  Ott játszok, ahol a szükség adódik. 

Nehéz súly van a válladon, hiszen a feljutásra ácsingózó Vasasnál nem pusztán csak a gólokért vagy felelős, hanem egyúttal Neked kell ellátnod a csapatkapitányi feladatokat is.  Ez miben merül ki egy ilyen együttesnél?

Rózsa Veronika:  Amolyan mindenesként tevékenykedek és próbálom a tőlem telhető legjobb módon szolgálni a csapat érdekeit. Ha kell elbeszélgetek a lányokkal, ha kell biztatom őket, ha kell próbálok szakmai segítséget nyújtani. A női csapatokra gyakran jellemző a hullámzás, előfordul, hogy bizonyos meccs szituációkban valami hosszú ideig működött, aztán a másodperc tört része alatt egyik pillanatról a másikra elromlik.  A fiatal játékosok gyorsaságára és féktelen dinamikájára égető szükségünk van, ugyanakkor a rutint és a tapasztalatot semmi nem pótolhatja. A mai kézilabdában számottevően fontos szerepük van a kiélezett szituációknak, ezért ezekben az esetekben próbálom a pályán is segíteni a társaimat. Az idősebb játékosok a tapasztalatukkal már képesek különbséget jelenteni, de ez csak akkor működik, ha megvan a kémia a fiatalokkal is.  Egy jó csapatnak szüksége van a megfelelő sebességre és a rutinra egyaránt.  A kettő akkor gyümölcsöző, ha kéz a kézben jár egymással. Egységben az erő, én ebben hiszek.

Csapattársaid szerint a gyorsabb játékosok közé tartozol, pedig jó pár év a hátad mögött áll. Idővel nem kopik jelentősen a sebesség?

Rózsa Veronika: Az idő vasfoga mindenkin érezteti a hatását, de szerencsére az én esetemben nagyon kitolódnak a dolgok.  Ez a huszonharmadik évem játékosként, de még mindig azt érzem, hogy bármelyik fiatallal fel tudom venni a versenyt. Az életben gyakran szerencsés csillagzat alatt kell születni, hogy minden rendben legyen, de a sikerért áldozni is kell.  Alapvetően a munkában hiszek, és minden napom ennek égisze alatt zajlik.  Ha valaki szorgalmasan és kitartóan dolgozik, akkor ugyan az idővel nem tud versengeni, de jócskán el tudja ódázni a dolgokat. Egyébként pedig fiatalnak érzem magam, mert a mai napig ugyanazzal a hévvel állok az edzésekhez és a mérkőzésekhez is. Nincsenek illúzióim egyszer jönnek majd a nálam sebesebb, villámléptű fiatalok, de ennek még itt és most nem érkezett el az ideje.

Személy szerint mi az, ami Téged tud motiválni egy-egy hétközi edzés előtt?

Rózsa Veronika: Engem mindig a következő mérkőzés az, ami motivál a hétközi edzések előtt. Természetesen nem mindig egyszerű felpörögni, maximálisan koncentrálni mindennap, minden edzésen, de állandóan a hétvégi forduló lebeg a szemeim előtt, hogy azon jól tudjak teljesíteni. Sosem nézek egy mérkőzésnél előbbre, mindig az aktuális ellenfélre koncentrálok. Az edzésmunkát úgy fogom fel, mint egyfajta felkészülést a hétvégi ütközetre. Természetesen szeretem azt, amit csinálok, és nem is feltétlenül munkaként élem meg. Ugyanakkor kár tagadni, ez nem az a sport, ami kényes úrilányoknak való.  Itt minden edzésen, minden mérkőzésen keményen meg kell dolgozni az eredményért.

Rózsa Veronika emelkedése nyomán a labda a hálóban landol. A kérdés, hogy a Vasas hol végez a szezon végén?

Milyen elvárásaid vannak saját magaddal szemben, egy-egy mérkőzést tekintve?

Rózsa Veronika: A minimális elvárás magammal szemben egy - egy mérkőzésen az, hogy a rám bízott feladatot maradéktalanul elvégezzem és lehetőség szerint minél eredményesebben játsszak. Amiben csak tudok, segítsem a társaimat, akár egy-egy tanáccsal, avagy egy jól ikerült passzal. Sosem önös érdekből játszom, ha tehetem helyzetbe hozom a társaimat.  A kritikusabb és éles szituációkban pedig magamra vállalom a felelősséget.

Hol landolhat a Vasas a szezon végén?

Rózsa Veronika: Nem kenyerem kávézaccból jósolni, de szeretném, ha megnyernénk a bajnokságot. Ehhez persze rengeteget kell dolgozni még.  Az idei küzdelemsorozat rendkívül kiegyensúlyozott egy-két mérkőzést leszámítva mindent véresen komolyan kell venni. Egyértelműen a Szombathelyi KKA a legnagyobb riválisunk, de remek játékerőt képvisel a NEKA, a Dunaújváros és a Győr második csapata is, a Szekszárdról már nem is beszélve. Egyetlen mérkőzést sem vehetünk félvállról, és mindig csak eggyel előre tekintünk. Most éppen a soron következő összecsapásra, a Kozármisleny ellen hangolunk. Régóta dédelgetett álmunk, hogy ott legyünk az első osztályban és idén erre meglehet a lehetőségünk. Ehhez persze még sok víznek le kell folyni a Dunán, mindenesetre idén megváltanánk az első osztályba szóló tagságot.

A Vasas berkein belül régóta beszédtéma egy első osztályú női kézilabdacsapat víziója, és a szakvezetés nem is rejti véka alá, hogy idén pótolnák a hiányzó láncszemet.  Az együttes számára ugyanakkor intő jel, hogy a rangadókon eleddig nem hozták a tőlük elvártakat és Rózsa Veronikáéknak eztán már nem nagyon áll módjukban akadályt leverni.  A kiélezett versenyben az fog talpon maradni, aki többet tesz a sikerért.  A Vasas drukkerek azonban már így is nyertesei a történetnek: szerethető és fiatal csapatuk van.  A mostani elanyagiasodott sport világában ez pedig már fél győzelem.

Kapcsolódó írásunk:

Bízni kell a fiatalokban! - Interjú Csík János mesteredzővel

2016.12.06. - 14:30 | Antal Ádám - Fotók: Doba István

Bízni kell a fiatalokban! - Interjú Csík János mesteredzővel

Vannak egypáran, akik véget nem érő nosztalgiával emlékeznek az ezredforduló és főként a 90-es évek előtti zajos, nemzetközi kézilabda sikereire. A honi sportélet és a szakmaiság akkori szárbaszökkenése ma már halovány ködbe vész, jóllehet a sportág népszerűsége töretlen. Működtek a kiválasztási mechanizmusok, nemzetközi tornákon meg-megvillant a magyar csapat és persze a fiatal tehetségekért sem kellett a szomszédba bumlizni. Csík János mesteredző egyike azoknak az utolsó mohikánoknak, akik elévülhetetlen érdemeket szereztek a honi kézilabdasport fejlődésében és a hazai szakág méltó reprezentálásában is a nemzetközi színtéren.

Új hozzászólás