A fehér király a fehér király nélkül - Dragomán klasszikusát vitték filmre

2017.03.13. - 14:00 | vaskarika.hu / ujszo.com

A fehér király a fehér király nélkül - Dragomán klasszikusát vitték filmre

Dragomán György világhírűvé vált regénye, A fehér király 2005-ben jelent meg, s bár megfilmesítésének ötlete azóta többször is felmerült, a megvalósításra bő tizenegy évet kellett várni. A brit forgatókönyvíró-rendező alkotópáros, Alex Helfrecht és Jörg Tittel azonos című filmje március 9-től látható a magyarországi mozikban.

HIRDETÉS

A regény egy tizenegy éves fiú gyors felnőtté válásának története egy elnyomó rendszer keretei között, melyben az abszurd és torokszorító helyzeteket, a mindent átható brutalitást és kiszolgáltatottságot a szerző jó adag fekete humorral oldja. A humor és a diktatúra abszurditásának érzékeltetése teljesen kimaradt a filmadaptációból, amely megpróbálja nagyon komolyan venni magát, nem túl sok sikerrel.

Bár Dragomán regényéből nem derül ki egyértelműen, pontosan milyen rendszerről van szó, illetve melyik országban járunk, több utalásból is - személynevek, ételek stb. - Ceaușescu Romániájára asszociálhatunk. Az időt is könnyen be tudjuk lőni, hiszen az egyik epizódban említik a csernobili atomkatasztrófát. A kor, a miliő tehát ismerős, és egyáltalán nem zavaró, hogy magáról a rendszer működéséről, fenntartóiról és céljairól szinte semmit sem tudunk meg; egyrészt a narrátor-főhőst, a tizenegy éves Dzsátát ez nyilván a legkevésbé sem foglalkoztatja, másrészt az olvasó rendelkezhet a szükséges háttérinformációkkal ahhoz, hogy könnyen tájékozódhasson a történelmi valóságtól nem túlságosan elrugaszkodott regénytérben.

Lorenzo Allchurch és Jonathan Pryce

A film ezzel szemben teljesen fiktív környezetben játszódik, egy a jelenlegi technikai civilizáció bukását követő, disztópikus „agrárdiktatúrában", amelynek kialakulásáról csak az első egy-két percben bemutatott, néma animációból alkothatunk igencsak homályos képet. A rendszer működtetőiről mindössze annyit tudunk meg, hogy a nyomorban tengődő lakossághoz képest elképesztő luxusban és technikai színvonalon élnek, és persze szeretik a katonásdit meg a kegyetlenkedést, de hogy mik a mélyebb motivációik, vagy hogy az alávetett lakosok miért nyugszanak bele a sorsukba mindenféle ellenállás nélkül, arról egy szó sem esik.

A regény központjában Dzsátá hajmeresztő kalandjai állnak, ezek köré építi fel a szerző azt a nyomasztó világot, melyben a főhős megpróbál túlélni és egyben megélni a gyermekkorát, apró trükkökkel, csalásokkal, csínytevésekkel mutatva be az apját elraboló rendszernek. Ennek szimbóluma az a jelenet, amikor Dzsátá inkább csal és ellopja a fehér királyt, egy elefántcsont sakkfigurát, semmint engedje, hogy egy sakkautomata, amely még a gondolataiba is belelát, legyőzze őt. Valami érthetetlen oknál fogva ez a kulcsfontosságú momentum - amely a címnek is értelmet adhatott volna - sok másikkal együtt kimaradt a filmből. Vannak viszont olyan jelenetek, amelyek a regényben nem szerepelnek, például az iskolai felvonulás vagy amikor megtagadják Dzsátától és édesanyjától, az „áruló" fiától és feleségétől az élelmet. Ezek a részek, melyek a diktatúra fojtogató atmoszféráját hivatottak érzékeltetni, sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak a filmben, mint a főhős személyiségét alakító élmények, tapasztalatok (hogy mást ne említsünk, a tizenegy-két éves fiú ébredező szexualitásával összefüggő kalandokat is teljesen mellőzték).

A film készítői megpróbálták elképzelni, milyen lehetett az élet a kommunizmusban, és ezt a képet egy egyszerű történeten keresztül tolmácsolják azoknak a nézőknek, akik hozzájuk hasonlóan a világ szerencsésebbik felén születtek, így semmilyen tapasztalatuk nem lehet az elnyomó rendszerekkel. Először tehát kitaláltak egy disztópikus teret, melyet aztán különféle karakterekkel népesítettek be, közben viszont háttérbe szorult az, amit Dragomán György egyedi módon ábrázolt művében: a torzító diktatúra működésének hatása a gyerek főhős személyiségfejlődésére.

   

A film sajnos nem tudta átmenteni a regény lendületes stílusát sem, melyet a gyakran több oldalra nyúló, egy lélegzetvétellel előadott, pergő mondatok, gondolatfolyamok jellemeznek. A film cselekménye ezzel szemben lassan, döcögősen halad előre, és egy-két jól sikerült jelenetet leszámítva - a házkutatás, vagy amikor Dzsátá hajba kap az anyjával a nagyapjától kapott kitüntetés miatt - képtelen valós feszültséget teremteni. A három főbb szereplő, Lorenzo Allchurch (Dzsátá), Agyness Deyn (Dzsátá anyja) és Jonathan Pryce (Dzsátá nagyapja) alakítása meggyőző, de a mellékalakok - Csákány, Vasököl és a többiek - elnagyoltak és jellegtelenek. Akárcsak a regény kulcsepizódjainak adaptációja (háború, temetés), melyeket a szerző eleve filmszerűen írt meg, ebben a filmben valahogy mégsem működnek.

A fehér király nem több, mint egy posztszocialista díszletek közé helyezett, felejthető tinidisztópia, közhelyes megoldásokkal és semmitmondó tartalommal. Bár a film alapötlete eredeti, a kivitelezés átgondolatlan és unalmas, a sztori megváltoztatása pedig néha teljesen indokolatlan (például érthetetlen, miért békül ki Dzsátá anyja és nagyapja a film végén, holott egész addig szóba sem akartak állni egymással).

Dragomán remekműve továbbra is kiált egy jó filmfeldolgozásért. Addig is csak azt tudom ajánlani, hogy a filmnézéssel szemben részesítsük előnyben az olvasást.

***

A fehér király

Eredeti cím: The White King
Angol-német-svéd-magyar dráma, 2016, 89 perc.
Rendező
:  Jörg Tittel, Alex Helfrecht
Forgatókönyv
:  Alex Helfrecht, Jörg Tittel
Operatőr
: René Richter
Szereplők
: Lorenzo Allchurch, Agyness Deyn, Jonathan Pryce

Új hozzászólás