A Szombathelyi Művészeti Szakgimnáziumból jelentkező diákoknak lehetőségük volt szerda délelőtt részt venni egy, az esti darabra ráhangoló foglalkozáson. A kreatív feladatok rávilágítottak arra, hogy mennyire különbözőek vagyunk, de betekintést nyújtottak abba is, hogy milyen, amikor az egyén és a közösség álmai sem teljesülhetnek. Hogy igenis a szeretet akár pénzen is megvehető... Hogy milyen fontosak az értékek, hogy élvezni tudjuk az életet: tudjunk adni is, kapni is.

A sóvirág, amit az idős hölgy olyannyira kedvel, egy szerény, különleges, kevéssé ismert virág, akárcsak Éva és az ő személyes története, mielőtt felkereste őt a társulat. Mindkettőjüket összeköti Debrecen és a tanya, ahol ez a növény nagyszámban nőtt fiatalkorában.

A 91 éves Fahidi Éva és a 32 éves Cuhorka Emese között a hatalmas korkülönbség ellenére csak „némi tempóbeli eltérést" vehettünk észre, hiszen az idős hölgy akkora életenergiával rendelkezik, mint nagyon kevesen. Láthatjuk, ő igazán tudja értékelni az életet, erre pedig a saját sorsa tanította meg. Szeretne halála előtt az embereknek átadni még valamit, segíteni szeretne. A színpadon ez először Emese irányában válik világossá, majd fokozatosan a közönségnek is szánja pozitív életenergiáit.

Az idős hölgy bár nem profi táncos, mozgása mégis nagyon kifejező és elegáns. Mindketten tanítják egymást: először úgy tűnik, hogy csak gyakorlatokra - amiknek egyébként mind saját többletjelentésük is van - majd az életre. A rendezőnő, Szabó Réka is észrevette a nagy hasonlóságot Éva és Emese között, akik akár egymás (múlt és jövőbeli) tükörképei is lehetnének.

Felmerül a kérdés, hogy szorulnak az idősebbek a társadalmi perifériára, hogy a fiatalabbak miért nem kíváncsiak az élettapasztalataikra? Talán pont a generációk közötti kommunikációs nehézségek miatt történik így; ezt sokszor családjainkon belül is érezhetjük. Ezt a szakadékot hidalja át sikerrel és alázattal a két táncos. Megtudjuk azt is, hogy a rendezőnő hozta össze őket Éva lakásán egy meleg nyári napon. Hamar megtalálták a közös nyelvet, a táncot, csendet, és az összhangot, ami azóta is rendületlenül sugárzik a színpadról.

Bár a történet mindig ugyan az, a darab forgatókönyvén úgy változtatnak előadás és előadás között akár egy kirakóson, ahol az egyes elemek kicserélhetőek, újak beilleszthetőek; ezt a variálhatóságot színesítik az improvizációk is, így minden produkció egy kicsit más, miközben a dramaturgia lényegi elemei, a koncepció érintetlen maradnak. Ahogyan halad a játékidő, úgy bontakozik ki Éva múltja, a Holokauszt egyéni története, amely végigkísértette életét.

Az produkció, ami olyan mintha az első találkozásukat elevenítené fel, párhuzamba állítja a két generáció élethelyzeteit, miközben emlék-albumjaikban kalauzolnak minket mozaikszerűen következő történeteikkel:

„Az öregember majdnem úgy tekint vissza az életére, mint a vándor a hegy tetején a lába előtt elterülő tájra. Mindent lát egyszerre, mi közelebb van, mi távolabb. De pont azért, mert egyszerre lát mindent, az idősíkok sem kronologikus rendben sorakoznak lelkében, hanem összefolynak."
(Fahidi Éva: A Dolgok Lelke)

A kétség, ami bennünk élt, hogy vajon sikerül-e megérteniük egymás gyökeresen eltérő problémáit, hamar eltűnik táncukat látva... 

Szereplők: Cuhorka Emese, Fahidi Éva

Dramaturg: Peer Krisztián, Zsigó Anna
Fény: Szirtes Attila
Kosztüm: Szűcs Edit
Speciális kellék: Haraszti Janka
Rendező: Szabó Réka