Kamarajazz intim hangulatban - Agostino Di Giorgio Organ Trio koncertje a Lamantinon

2017.06.24. - 13:15 | Gróf István

Kamarajazz intim hangulatban - Agostino Di Giorgio Organ Trio koncertje a Lamantinon

A koncert az utolsó volt a meghívott előadókkal bemutatott előadások között, méltó befejezése a 18. Lamantin Jazz Fesztivál koncertjeinek.

A fesztiválzáró pénteki koncertnapon a Krúdy Klubban előzenekarként a Hász Eszter Quartet játszott Pál Gábor basszusgitár, Horváth Albert zongora, Czeryák István dob összetételben. Érett, telt női ének, kiváló, „érzett" basszusgitárjáték (sejtem, miért nem bőgőzik Gábor), elképesztően profi billentyű. És ami a lényeg: eddig minden diákzenekar kiguvadt szemekkel a kottát leste még az imprók közben is, most végre kotta nélkül játszó fiatal jazzereket hallhattunk.

Utánuk nem sokkal már a színpadon volt a várva várt csapat, az Agostino Di Giorgio Organ Trio, melynek tagjai között a névadó gitáros a nagyágyú. Ő Amerikából települt vissza Európába sok olyan társával egyetemben, akik biztosabbnak látják művészi karrierjüket az öreg kontinensen folytatni. Az 1992-ben kezdődött karrierje már Olaszországhoz köti, de az ezredforduló hozza meg a nemzetközi sikert számára. A bebop stílus elkötelezettje, zenei példaképe Woody Herman zenekarának gitárosa, Chuck Wayne. Mellette a szintén olasz származású, de Amerikában karriert csinált zongorista, Renato Chicco zenélt, ezúttal új hangszerén, az erre átnyergelt KEY B DUO típusú kétmanuálos, lábpedállal felszerelt jazzorgonán. Ő fiatal kora ellenére Lionel Hampton nagyzenekarában és a New York-i Jon Hendricks bandájában zongorázott, és zenei vezetőjük volt. A trió harmadik tagja a kijevi születésű, ukrán Oleg Markov, aki a neves grazi konzervatóriumot elvégezvén kapcsolódott be a nemzetközi jazzéletbe.

Amikor Eddie Lang majd 100 éve, a '20-as évek közepén - amikor még nem vált külön a blues a jazztől-, elektromos gitárján elkezdett jazzt játszani, nem gondolta volna, hogy a könnyűzenében 30 év elteltével divatos, 40 év múlva pedig a legdivatosabb hangszer első mestere lesz. Ámbár Lonnie Johnsonnal duóban már lemezeket vettek fel, köztük sok blues dalt is, együtt játszaniuk akkortájt nem volt ildomos. Nos, a 40-es években aztán annyira elterjedt az elektromos gitár a jazz műfajában, hogy a zenekarok állandó és megkerülhetetlen tagjai lettek a gitárosok.

A swing uralta a trió pénteki koncertjét, azaz bezárult a kör: hétfőn szintén ezzel a zenével kezdtük a fesztivált. Di Giorgio a téma felvezetése után óriási technikai tudással és intellektuális érzéssel improvizált, hosszú körökön keresztül. Róla már nem mondhatnám, hogy nem virgázott, mert csak úgy pörögtek, szaladtak ujjai alatt a futamok. Nyolcadot alig, inkább gyors tizenhatodokat használt játékában, és mindvégig magánál tartotta a kezdeményezést. A rögtönzések alig negyedét, ötödét engedte át nem kevésbé felkészült billentyűs kollegájának, akivel még szemkontaktusban sem állt: ha végzett a rögtönzéssel, meghajolt, és várta, hogy majd csak rázendít az orgonista is az övével. Mint a profi orgonáknál, a Hammond-klón Key B-nél is a lábpedálokkal lehetett hozni a basszust, hol taposva a pedálokat, hol az automatikát használva.

Általában jazz-standardokat játszottak, így másodiknak Cole Porter Night and Day-ét. A koncert harmadik darabját Chicco egyedül játszotta orgonáján. A hangszeren nemcsak Hammond hangszín volt, hanem többféle is, amelyeket a zenész ügyesen variált, talán jobban, mint a gitáros az övével. De Markov sem maradt el a többiektől: a következő számban az ő dobszólójával kezdtek, majd a téma és a rögtönzések után ismét egy jót pergetett. Az ötödik szám megint csak szólóban hangzott el: ezúttal Agostino ült le a székre, hogy egy parádés, gyors futamokkal megspékelt akusztikus gitáretűdöt mutasson be.

Az intim hangulatot azonban két malőr is megzavarta: a terem átrium felé néző üvegajtajai mellett hangos vihogással beszélgettek a nem elég tapintatos nézők, nem zavartatva magukat, nem sokkal később a presszós lány gőzölte óriási sistergéssel kísérve a három megrendelt kávét. Szerencsére a gitáros nem sértődött meg, és tovább zenélt...

Egy gyors, swing ritmusban előadott számmal búcsúztak a zenészek, de az értő közönség vastapssal visszahívta őket, kétszer is. Az első blues hangulatút, a Land of Atlantis c. szerzemény követte, mely új színfolt volt. A páros ritmusok után végre változatos, üdítő 6/8-ban szólt a ritmus, és hömpölygött az orgona, tekert a gitár, amelyen most változatos akkordmenetekkel operált Di Giorgio.

A koncert az utolsó volt a meghívott előadókkal bemutatott előadások között, méltó befejezése a 18. Lamantin Jazz Fesztivál koncertjeinek.

Új hozzászólás