Beck Zoli és a Magashegyi Underground ismét közös asztalhoz ült egy dal megalkotása erejéig, bár talán fel sem állnak igazán e mellől az asztal mellől, hiszen a dalok szövegvilága és a mögéjük, melléjük, hozzájuk kreált dallamvilág tökéletes szimbiózist alkot minden alkalommal. Valahogy ezen daloknál kicsit elmarad a paplan alatt nyúlkáló szókimondás, és valami sokkal melegebb, puha virágszirmokat simogató atmoszférába csöppenünk mind a szöveg, mind a dallam monumentalitása által.

A legutóbb 2016-ban megjelent Talált Tenger című album váltott ki belőlem hasonló érzéseket. Egy kellemesen meleg nyári nap ez az album. Ahogy a fűtenger szinte a talpunkat cirógatja, az örvény elszédít, a diadém katartikussága pedig tényleg az égbe emeli a tekinteteket. Természetesen a szövegek igénylik azt a dallamot, ami a jelentéstöbbletet hordozza, de ha csak a szövegre, mint formára és önmagában is működni képes alkotásra fókuszálunk, akkor is tehetünk hasonló megállapításokat.

A napokban kezembe akadt Likó Marcell Énekelt és el nem énekelt dalok című kötete, melyben egymás mellé állítva olvashatjuk a dalszövegeket, valamint az őket megelőző verseket is. Képzeletbeli nyilak futnak szinte az egyik oldalról a másikra, ahogy a folyamat, a dalszöveggé alakulás észlelhető a szövegen. Ahogy a törzsanyag megmarad és leesnek azok az apró kis nüanszok, amiket később majd a hangzás, a hangoztatás mellékel. Nekünk most csak a törzs van, amiről most megpróbáljuk lehámozni az egyébként velejáró zenei hangzást és koncentrálni versként, egy akként is működő formára.

Én alapvetően nagyon szeretem, ha egy zeneszövegnek súlya van, ha olykor versként is tárgyalható. Ha nem csak a dallam által megtört rövid sorokat kapja az ember, hanem a soráthajlások tömkelegében megbúvó gondolatot.

A tavalyi album elképesztő képei és metaforái ezért is bújtak be ilyen mélyen a bőröm alá. Viszont ez a dal még egy kissé kilóg most ebből a halmazból. Természetesen az előzetes tudás nem elhanyagolható, hiszen az ember nem lehet ártatlan, némely gondolatok azonnal diskurzusba kerülnek korábbi szövegekkel.

Éjszaka cikket írni és a gyermekkorról hallani, azonnal Kosztolányi Dezső Hajnali részegségének sorait juttatja eszembe: „felém hajol az, amit eltemettem rég, a gyerekkor." Természetesen míg itt már a bölcs visszatekintés van jelen, addig a dalszöveg inkább talán a Szegény kisgyermek panaszaira hajaz, az ártatlan naivsággal, miszerint minden így marad. Az örökkében való bizonyosság gyermeki naivitása a felütés.

A dal szövege olyasfajta hiánypoétikát képvisel, mely egyértelműen kevés eredménnyel kecsegtet a végén. Nem tudjuk hogyan keveredik ide a rontás. Talán a hitben? A gyermeteg, túl őszinte hitben? Abban, hogy még nem látunk eleget? Hogy valójában sosem látunk eleget? Igen, ebben lehet hibázni. De az a jó régi irodalomórás, no meg Ady-s mégis morál azért idekacsingat. Minden gyermeteg hiba ellenére is hiszünk és reménykedünk. Az elrontott hitben találjuk meg a reményteli hitet.

A melegen katartikus dalt bármely nyári estére bátran ajánljuk, akinek viszont a hűvös szoba nem adja vissza a kellő hangulatot, a zenekar ezentúl ezt a dalt is játssza majd koncertjein. De most hallgassunk zenét: