A beszélgetést Keresztury Tibor nyitotta meg felolvasva egy korábbi Krasznahorkai-életműest felvezetésére írt szövegét. Kiemelte, hogy az író újat hozott a magyar irodalomba proaktív, szórakoztató és sűrítő stílusával, életműnyitánya konzekvens, és a fő paraméterek azóta is változatlannak tűnnek. Írásai „gyászbeszédek a törvényeit vesztett világ előtt". Az „elveszett fonál" és a végzetesség szövegei. Nincs bennük vigasz és remény, ám annál több empátia.

A bevezetésében Keresztury még kiemelte, hogy a Báró Wenckheim hazatér összefoglalása az életműnek. „Olyan szövegfolyam, [olyan] katartikus mestermű, mely miatt érdemes volt megtanulni olvasni."

 
Fotó: Ördögkatlan Fesztivál Facebook-oldala

A Sátántangót megjelenésekor a kritika makulátlan remekműnek kiáltotta ki (Balassa Péter, Radnóti Sándor), míg a kortársak a Báró Wenckheim hazatért szintúgy. Ez a két méltatás egy ívelt életművet sejtet, ám ez koránt sincs így, az író munkásságában törésvonalak látszanak - kezdte a beszélgetést Keresztury, és felkérte Krasznahorkai Lászlót, hogy tagolja pályáját saját meglátásai alapján.

„A pályám szó zavarba hoz. Nem felelek meg annak a művésztípusnak, amely az életmű vagy a pálya fogalmával boldogul, nem tudok elhelyezkedni ebben a szövegmezőben."

 
Fotó: ordogkatlan.hu

A dicsérő szavakkal nehezen boldogul, mivel saját mércéje szerint sohasem felelt meg nekik - mondta az író. Helyzetét bukottnak érzi, íróként csupán szándékaiban és nem megvalósításban nagymérvűnek.

Az írás privát ügy, így a kérdést nem lehet rendesen megválaszolni: „Irodalmi pályám nincs, csak privát életem, amelynek egyetlen tartalma van."

Ez egy kétosztatú világ: a megírt és a meg nem írt művek. Az író elmondása szerint megírt műveinek fogadtatása nem volt mindig ennyire egyértelműen dicsérő, hiszen a mindenkori korszak nem tudta hova kapcsolni őt. Mintái nem magyar irodalombeli minták voltak vagy olyan magyar minták, melyek kívül estek az irodalom fősodrán (például Hajnóczy Péter). Ám hozzátette: nem is minták voltak ezek igazán, inkább hatások.

Privát életét osztályozva négy külön korszakot tud kiemelni: a megjelent, a részben megjelent, a részben nem megjelent és a nem papíron megírt dolgok szerint kategorizálna.

Fiatal kora óta különösen érzékeny a szavakra. Nagyon erősen megmarad memóriájában minden szöveges jellegű irat. Folyamatosan „mondatokat termel" a hétköznapokban, amelyeket az agya megjegyez. Erre 19 éves kora után kezdett el egyre inkább ráállni a gondolkodása, ekkor dőlt el végleg, hogy nem a zenével fog foglalkozni. Rájött, hogy a fejben gondolkodás nem igényli a szabatosságot, sőt a hosszú mondatokat sem, mivel nincs szükség a pontra - amelyet írásaiban is elkezdett kerülni.

„Ha valóban irodalmi, amit művelek, akkor itt a pontot én már nem is igazán tehetném ki." Sosem várta a „múzsa csókját", mindig mondatok forogtak a fejében, és amelyeket érzékenyebbeknek tartott, azok vonalán indult el.

Fotó: Ördögkatlan Fesztivál Facebook-oldala

„A szavak túlzottan nagy hatalommal bírtak mindig fölöttem. Egy szónak mindig több a hatalma, mint nekünk e szó felett. Egy szó mindig kinyit egy világot."

Az író kicsit bajban volt azzal a kérdéssel, kik is voltak rá igazán nagy hatással. A között, hogy mit olvas épp és miről ír, nem volt egyenes összefüggés sosem, így nem tudja pontosan megmondani, ki és mikor hatott rá. Mindig voltak istenei: Tandori Dezső, Thomas Bernhard, Franz Kafka, Samuel Beckett, Dante, Homérosz - de mindez összegződve csapódott le benne. Voltak olyanok is, akik személyükkel (is) hatottak rá, ami nélkül nem adott volna ki kéziratot a kezéből. Ilyen volt Pilinszky János és Hajnóczy Péter is.

Azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy a prózafordulatban neki tulajdonított nagy szerep után miért különült el és miért emlegetik egyre ritkábban a fordulat kitüntetett jelenségei között, elmondta, hogy elsősorban olvasóként üdvözölte a változást. A hatvanas-hetvenes évek ma már elfelejtett forrásvidékéhez képest új vonulat indult meg a prózairodalomban. Addig külföldi, leginkább német és francia irodalmi minták voltak a mérvadóak, melyek egy konzervatív irodalomszervezetet próbáltak igazolni és kijelölték, milyennek kell lennie a magyar prózának: nyíltnak, egyenesnek, közérthetőnek.

Voltak persze ellenpéldák is, de összességében a Jókai Mór -Mikszáth Kálmán-Móricz Zsigmond-vonal vált követendővé. Illetve az egyszerű mondatok és a szociális érzékenység - pedig ez utóbbi valójában nem művészi kritérium. Kívül esett azonban ezen a körön például Krúdy Gyula, aki csupán látszólag olvasmányos, valójában lassan érthető, az akkori irodalmi klisék mellett befogadhatatlanul korszerű.

 
Fotó: Ördögkatlan Fesztivál Facebook-oldala

A hetvenes években új korszak kezdődött Esterházy Péterrel, Nádas Péterrel és Bodor Ádámmal. Ez az ő generációja is egyben. Ez az időszak új földrészként jelent meg a magyar prózairodalomban - megmutatta, hogy nemcsak egy világ van, nemcsak egy nézőpont, hanem az egymással dialógusban vagy abban sem álló részek. E közegben létezett ő is, ám szándékosan margóra helyezné magát e nevek mellett.

Hozzátette azt is, hogy Bodor Ádám sincs benne a prózafordulattal kapcsolatos diskurzusban, ami számára érthetetlen. Valószínűleg a diskurzus mezsgyéje túlságosan szűkre szabott - nem tudják elképzelni a határtalan fogalmazást, amelybe mindenki belefér. Pedig mindenki megfér egymás mellett. Nem kell győzni, ez nem egy verseny. Pont ezért érzi zavarban magát, ha irodalmi díjait emlegetik.

A Báró Wenckheim hazatér figuráiról - melyeket Keresztury szerint maga a szöveg teremt meg, nem előre létrehozott alakok leírásai - elmondta: sokáig ő is csupán ennyit gondolt a szereplőkről. Azonban ma már úgy gondolja, hogy az írások szereplőikkel együtt nem fiktív térben léteznek, hanem a valóság részei. Ezt már a Háború és háború idején is így érezte - a történet nem fejeződik be az utolsó oldalon. Amint mondta, az életben találta szembe magát a megírt szereplők lényével és hatásával.

A Báró Wenckheim hazatér kiadását is úgy szerette volna megoldani, hogy azzal látványosan beleszóljon a valóságba. A sajtóban megjelenő hírekkel kívánta beharangozni, hogy a báró, egy magyar milliárdos ténylegesen létezik és haza fog térni Magyarországra. Ugyan ez nem valósulhatott meg, ám így is biztos abban, hogy a szereplők önálló valósággal rendelkeznek. „Ha a könyv alakjai beleírták a saját történetüket ebbe a regénybe, akkor benne vannak a valóságban is. A szó teremt."

 
Fotó: Ördögkatlan Fesztivál Facebook-oldala

Kérdésre válaszolva azt is elmondta: a valóság úgy működik, hogy mindenki a saját szólamát fújja, ha ehhez hasonlóan sikerült megalkotnia a művet, az nem erény, csupán valóságosság. A regényt lineárisan írta meg, annak nyomán, „ahogyan bejelentkeztek a szereplők". Például eleinte nem gondolta, hogy Ibolyka néni ilyen nagy szerepet fog játszani a történetben.

A beszélgetés végén a tengerentúli és a német irodalom rövid méltatását követően egy korábbi megszólalásáról kérdezte az írót Keresztury Tibor. Egy 2014-es nyilatkozatában Krasznahorkai László azt ecsetelte, mennyire nem találja a helyét sem itthon, sem külföldön. Egyre inkább a száműzetés spiráljában látja magát. A kérdésre kétféle választ is tud adni - mondta. Vagy azt, hogy „vicceltem!" vagy azt: csak „hallgatok".