1956. december 7-én Salgótarjánban letartóztattak két megyei munkástanács vezetőt. Másnap, a szeplőtelen fogantatás napján több ezren vonultak a megyei tanács épülete elé, követelve a "bebörtönzöttek" szabadon engedését. Azonban a dolgok hamar radikális fordulatot vettek, amikor a szovjet katonákkal megtámogatott pufajkások (leánykori nevükön karhatalmisták) a fegyvertelen tömegbe lőttek, ezzel megölve legalább 47, más források szerint 131 embert, nőket, férfiakat, gyerekeket egyaránt.

Ezek a film történelmi előzményei, már amennyit tudhatunk az eseményekről, hiszen abból a korból alig maradtak fenn kutatható dokumentumok. Sajnos, ez természetes, hiszen a megtorlás szörnyűségeit a hatalomra ácsingózó kezdeti Kádár-rendszer semmiképp, a már hatalmon lévő meg még annyira sem vállalhatta fel, ismerhette el. Azok, meg akik közvetett és közvetlen végrehajtói voltak az eseményeknek, a rendszerváltás után érthető okokból hallgattak.

Matúz Gábor filmje két irányba indul el, egyrészt kezdődik egy dokumentum film, ahol történészek, túlélők és szemtanúk beszélnek a történtekről, és közben beindul egy történelmi tényeken alapuló fiktív sztorival operáló játékfilm is. A töri egy száraz téma, így megértjük a rendező döntését a vegyítésről, de lehet, hogy célszerűbb lett volna még 15-20 percet hozzáforgatni mindkét darabhoz és két, önálló filmként bemutatni egy vetítés keretében.

És, akkor innentől spoiler-veszély! Az mindenképpen pozitív, hogy árnyaltan mutatja be az akkori eseményeket, nem csak fekete és fehér, jó és rossz szembenállása mutatkozik meg a vásznon. Itt tényleg polkorrekt a dolog, egyik oldalnak sem kedvez, Kádár sem egy kimondott főgonosz, aki csak szörnyűségekre képes. Egyrészt elhangzik, hogy az 56-os forradalom után Magyarországra visszatérő és árnyékkormányt kialakító Kádár János eleinte próbálta tárgyalásokkal megerősíteni a pozícióját, de ezek a megbeszélések nem mindig a tervek szerint alakultak a munkástanácsok vezetőivel, akik többnyire ragaszkodtak a ruszkik hazaküldéséhez, Nagy Imre visszahelyezéséhez a kormány élére és a szabad választásokhoz.

Hogy Kádár a tárgyalások sikertelensége miatt döntött december elején a véres megtorlás mellett, vagy már eleve ez volt a célja, csak kellett neki némi idő a karhatalmi erők (pufajkás osztagok - a szerk.) megszervezéséhez, az nyitott kérdés, a film mindkét lehetőséget fenntartja, de valószínűleg ezt sohasem tudjuk meg. Tovább árnyalják az amúgy sem szürke képet Kádár bazsalygós beszédei, ahol a tőle megszokott stílusban próbálja színes csomagolásban eladni a történteket, és az orosz/kommunista propagandát.

A játékfilmes rész három pár három napját mutatja be, köztük a pufajkások vezérével, aki egyben a mozi ezen szekciójának a főszereplője. S bár meglehetősen könyörtelen, mégsem kimondott negatív hős. Szülei mélyen vallásos parasztemberek, feleségét pedig kislányuk születésekor elvesztette, és ez a tragédia isten elleni lázadásra késztette. Természetesen ez nem mentség a gyilkosságokra és a nőverésre, azzal pedig, hogy a film végén fia születik a kedvesétől az élet igazságtalanságát szimbolizálja, hogy az egykori bűnösök valamiért nem nyerték el méltó büntetésüket.

A sztoriba a históriás epizódok mellé kapunk három, kissé öncélú szexjelenetet, amolyan szenvedés-szoftpornót. Az tény, hogy ennyi gyönyörű női mellett még nem láttunk történelmi témájú dokumentumfilmben. Fura kettő az egyben játék ez, ahol a történelem óra mellé némi szexuális felvilágosítást is bepakoltak volna a nemzeti alaptantervbe.

A másik szál, ami kilóg, az a rendőrnő ámokfutása, amikor brutális módon összever az őrsön egy kismamát, aki a férje után érdeklődik. Alapvetően nem arról van szó, hogy ne lenne hiteles ez az elem, csak az előadásmód rém gyenge, túlságosan vontatott az egész, nem igazán tudja eldönteni, hogy megüsse, vagy megrúgja az áldozatát, vagy, hogy az asztal oldalába, vagy a padlóba verje többször szegény szerencsétlen anyuka fejét. Az meg külön szánalmas és undorítóan hatásvadász, amikor a rendőrnő előveszi a halott fia fotóját, hogy ezzel önmagát is áldozatként tüntesse fel...

A sortűz ábrázolása a film csúcspontja, ez a katarzis, ami nem egy pozitív élmény, de ebben az esetben ennek így kell lennie. Tudjuk előre, hogy mi fog történni, a túlélők beszámolóiból azt is tudjuk, hogy a Himnusz jelenti majd a visszaszámlálást, hogy sorról-sorra kerülünk közelebb a mészárláshoz, mégis váratlanul ér minket az egész, iszonyatos mennyiségű kegyetlenséget kapunk az arcunkba rendkívül rövid idő alatt. Ez az a pont, ahol részesei leszünk a történelemnek, amikor már nem tudjuk kívülállóként látni az eseményeket, annyira közel kerülünk az egészhez.

Az apróságok mellett egy fontos dolgot felejtett el a film, méghozzá a palóc nyelvjárást. A Salgótarján környéki parasztok olyan szépen beszélnek magyarul, hogy azért máshol Kazinczy-díjat kapnának, bár talán ez azért maradt ki, mert a tájszólás az iskolásoknak általában vicces, a téma pedig sokkal komolyabb annál, minthogy humorforrást gyártsanak belőle.

Összességében a film nem rossz, sőt, hiánypótló, mert a magyar történelem egy olyan korszakára fókuszál, amit sokáig agyonhallgattak, és ami talán ebben a formában sokkal jobban befogadható lesz a fiatalok számára. Valahol félúton járunk a Honfoglalás-Szabadság, szerelem kettőse és A zongorista közt, szerencsére a jó irányba.