Volt bennünk egy jól megalapozott előítélet ezzel a koncerttel kapcsolatban, ugyanis nem tartottuk szerencsés ötletnek titkon a helyszínválasztást. Nem azért, mintha a zenekar nem érdemelne már rég meg egy jó ezerfős koncerttermet. Csakhogy ilyen nincs errefelé bizony egy darab sem. Az MSH kétezerötszáz főre van hitelesítve nálunk - ennyi embert ugyanis többször is láttunk anno ott -, és méreténél fogva ezer fő alatt finoman is szólva alullátogatottnak tűnik a küzdőtér. A szervezők döntését ezért a tizenkilencre lapot húzással egyenlősítettük. Amit most is fenntartunk. Hála az égnek egy kettes jött, és ezzel az összes olyan kérdés megválaszolatlan maradhat, amit most boncolgatnunk kellene. Egy biztos, evidenciává vált számunkra végképp, hogyha lehet ilyet mondani a jövő ismeretének hiányában, a Quimby a csúcsra ért. Ennyi ember egy zenekarért ritkán vált jegyet Szombathelyen. Talán a Tankok az egyedüli, akikre ennyien kíváncsiak még, de az egy másik világról szóló és közérthetőbb műfaj. A közönség összetétele szinte a karneváléval vetekedett, a tiniktől a nyugdíjas korúakig minden korosztály és réteg képviseltette magát teljes egyetértésben. Valószínűsíthetően a sportház homogenitása is hozzátette a magáét a nézőszám ilyetén alakulásához, nagyon sok olyan embert lehetett látni, akik biztos, hogy egy ülőhely nélküli, zsúfolt helyszínre nem is indultak volna el. Minden adva volt tehát egy össznépi banzájhoz.

Megérkezésünkkor már javában játszott a pécsi Peet, mire pedig a ruhatár - büfé kört letudtuk, már végeztek is műsorukkal. A másfél szám, amit hallottunk tőlük nem elég arra, hogy bármit is leírhassunk róluk azonkívül, hogy már ők is tisztán, dinamikusan és egészségesen szóltak, bár kicsit halkan. Jó magyar szokás szerint a nép a pultok előtt tolongott műsorozásuk alatt, őket olyan jó háromszáz fős közönség méltatta. Ezért is tűnt furcsának az, hogy a végén az énekesük úgy köszönte meg, hogy ez volt életük eddigi legjobb koncertje. Mellettünk egyből jött is a magas labdára a tenyeres: - Úristen, akkor milyen lehetett a többi? -, persze ez inkább viccből sem, mint véresen komolyan. Egyébiránt a karzat tetején hangzott el mindez, és onnan azért volt realitása a gegnek, mert bizony furcsán hatott a nagy lelkendezés az óriási placcon elvesző emberek látványával összerakva. A zenekarhoz még nem volt szerencsénk eddig és most sem, de ami késik, nem múlik.

Kilenc óra után pár perccel pedig kezdetét vette az irodalmi esttel egybekötött zeneügyi szellemidézés, ami többször pop-, rock-, illetve néha punk-koncertté fokozódott. Egyből egy telitalálattal kezdtek. Javasoljuk minden csapatnak, sürgősen szerezzenek be egy Zéró dalt, ha hatásosan akarnak koncertet indítani. A visszaszámlálás végére már minden szem és fül a pódiumra tapadt, ahonnan a lassú szám alatt szépen gyúródó megszólalással hömpölyögtek elő a hangok. Mint minden rendes koncerten, a negyedik darab már teljesen jól szólt, ekkor kellett volna még egy kétrovásnyit tolni a masteren, de ez nem történt meg sem akkor, sem később. Másodikként egyből lement az aktuális ász az Ajjajjaj, amit szinte észre sem vettünk, mert azon morfondíroztunk, hogy vajon melyik akkor jött felismerésünk jelentősebb a kettő közül.

A Zéró alatt ugyanis olyan erősen kísértett meg bennünk az Európa Kiadó szelleme, hogy egy pillanatig Menyhárt Jenőt véltük énekelni, viszont egy "olyan Jenőt", aki közben elvégzett egy meditációs gyorstalpalót és kibékült a világgal. A másik képünkön viszont Nick Cave megtanult perfektül magyarul, miután elvette feleségül a közös duett után Kylie Minogue-t, és most a megtért New Modell Army zenészekkel turnézik álnév alatt. A számírásban pedig Ian Curtis segédkezik kicsit egy másik síkból. A Quimbyben az is jó, hogy szinte meghatározhatatlanul van bennük jelen az elmúlt harminc év zenéjének esszenciája, egy olyan sajátos és szerencsés elegy, amely csak rájuk jellemző. Minden elénekelt szó hangszerekkel alá van támasztva, nincsen felesleges magamutogatás, semmi öncélúság, minden kis rezdülésnek jelentősége van. Többszöri helyszínváltoztatásunk legutolsója a tribün jobb szélének teteje volt, ahonnan egyből feltűnt, hogy a hatalmas színpadon a zenekar nem a megszokott vonalban, hanem Kiss Tibi felé központosulva félkörben helyezkedik el. Ez megerősítette azt az érzetünket miszerint, ez nem is egy koncert, hanem egy speciális gyűlés, ahol a szabad hívők egy prófétát hallgatnak, kit követői segítenek az ige minél teljesebb átadásának feladatában. Maga a hangzás is ezt támasztotta alá, szinte lemezminőségben szólaltak meg a teremben mindenhol jól hallhatóan, igaz Livius kongáit szinte végig nem hallhattuk rendesen, de ami szólt az szépen tette. Olyan szépen, hogy szinte alig mertünk hangosan beszélni, nehogy megzavarjuk az egységet. Tibi a végén meg is jegyezte, hogy milyen rendes kis kedves, jólnevelt közönség ez. Ez volt a kulcsmondat egyébiránt az estére, ugyanis számunkra hiába is szólt jól az egész - ilyen ízes lábdobot nem mostanában hallottunk -, az a korábban hiányolt két osztás a hangerőn hozta volna meg a "széttáncolom a házat" effektust. Ez így olyan volt, mintha beraktunk volna egy cd-t otthon, és pont addig a tűréshatárig tekertük volna a volumét, amiért a szomszéd még nem szólhat.

Ennek ellenére nem mondhatjuk azt, hogy nem tetszett a dolog, mert egy olyan típusú élményt kaptunk, ami eddig kimaradt velük kapcsolatban, figyeltük a színpadot és élménykedtünk a zenészek játékán. Nekünk ezen az estén Gerdesits Faszi volt a főember (a szerkesztőnek meg a Word helyesírás-ellenőrzője, aki jót belebikázott ebbe a mondatba, mondván: "ilyen szót (gyk.: Faszi) nem illik papírra (képernyőre) vetni!"). Zseniális témái különösképp éltek, ízesen látványosan és sallagmentesen hangsúlyozta végig a másfél órát. Egy zenekarban legalább egy átlagon felüli képességekkel és adottságokkal rendelkező ember kell, hogy legyen. Mégjobb, ha kettő van, és az általuk hozott dolgokból már egy új világ születhet. Ebben a zenekarban mindenki ilyennek tűnik, Kiss Tibit nem kell méltatnunk különösképp, korunk egyik kortárs költője, és mint látható volt isszák is szavait rendesen. Nem mellesleg tízpontos előadó, énekes, színész, a színpadra született. A felállásból még borítékolhatóan Varga Livius kongás-effektes-énekes, Gerdesits dobember, Kárpáti Dódi trombitás és Balanyi Szilárd billentyűs - most elfelejtjük a rettenetes szólóalbumot - is alkalmas lenne egy saját zenekar megalapítására, és sikeres is lenne vélhetően. Mikuli Ferenc bőgős az, aki számunkra mindig a háttérben lévőnek tűnik, de játéka neki is átlagfeletti. A Quimby egy olyan supergroup, ami a saját létezése okán vált azzá, ez pedig a legeslegtöbb, amiért érdemes elkezdeni próbahelyre járni nap, mint nap.

Személyes kapcsolatunk a zenekarral, egy sajátos válogatás a számaikból, amiben összesen nyolc szerzemény található, melyeket bármikor szívesen hallgatunk. Ez a koncert is azt bizonyította, hogy habár nem vagyunk betérdelve munkásságuk egészétől, kimondottan szeretjük egyes zenéiket, és főleg a zseniális szövegekbe bújtatott enyhén depresszív titokzatos világukat. Szerencsére nem vagyunk egyedül ezzel, sőt sokan. A nyolcból hat fel is csendült, úgyhogy Halleluja!