A Verve még 1989-ben alakult, első lemezüket pedig '93-ban adták ki 'A storm in heaven' címmel. A debütálás még bőségesen a pszichedelikus irányba kacsintgatott, elszállós dalokkal, trippekkel, kinek hogy tetszik. Az első lemez volt az egyetlen, aminek elkészülte után nem oszlott fel a zenekar, hosszabb-rövidebb időre. Természetesen erről az újról még nem tudunk nyilatkozni, ki tudja, meddig tarthat majd az egyszeri ember öröme. A második dolgozat '95-ben érkezett, 'A northern soul' címmel, melyre már inkább az alternatív rock bélyegét lehetne rásütni, mint a „neo-pszichedéliát", de ugyan olyan sikernek örvendett a kritikusok körében, mint az első. Nick McCabe azonban, a zenekar igencsak meghatározó jelenlétű gitárosa megelégelte Richard Ashcroft frontembert, és néhány hónapra távozott a quartettből. Helyére az a Simon Tong került, aki állítólag anno gitározni tanította fentebb nevezett Mr. Ashcroftot. Hiába volt meg a kritikai siker, a nagyközönség csak '97-ben figyelt fel igazán a zenekarra, amikor is megjelent az „überhíres" 'Urban Hymns', mely több korszakos himnuszt is adott a világnak, így pl. az ezen oldalalakon már említett Bitter Sweet Symphony-t, vagy éppenséggel a gyönyörű, szívfacsaró 'Drugs don't work' című dalt, vagy a 'Lucky Man'-t, csak hogy a kislemez dalokat említsem. Nem szeretnék nagy szavakat használni, de az Urban Hymns a brit pop korszak utolsó igazán nagy lemeze, olyan dalokkal, amik egytől-egyig zseniálisak, és megérdemlik a bérelt helyet az örök kedvencek polcán.

A zenekar ezután turnézott még egy ideig, de '99-ben eljött az ideje, hogy hivatalosan is szélnek eresszék egymást a legények. Richard Ashcroft időközben kiadott három szóló lemezt, melyek szintén nagyon szerethető darabok, nagyon kellemes dalokkal, ajánlom hát figyelmébe mindenkinek ('Alone with everybody' - 2000, 'Human Conditions' - 2002, 'Keys to the world' - 2006). Még olyan kijelentést is tett az elmúlt tíz évben, hogy előbb látjuk majd a Beatlest újra együtt, mint a Verve-öt. Hál' istennek tévedett.

Számtalan régen feloszlott zenekar gondolta úgy az elmúlt egy-két évben, hogy újra összeáll koncertezni, mindenféle okokból (pénzért, újabb adag ingyen drogért, dicsőségért, unalomból, stb.), de kevésnek lett olyan kitűnő eredménye, mint a Verve sorban negyedik, 'Forth' című briliáns dolgozatának. Mielőtt kiadták volna a lemezt, koncerteztek egy keveset, természetesen hatalmas közönségek előtt. A Verve azon zenekarok egyike, akiket nem tudok elképzelni kis klubokban, ahol a tetőről visszaverődik a pára és alig lehet megmozdulni. Csak és kizárólag arénákba, sportcsarnokokba, fesztiválokra való zene ez, „stadion-rock", ha úgy tetszik. Az idén fő attrakció voltak Glastonburyben is, és nem okoztak csalódást az ott összeverődött megszámlálhatatlan embernek sem. No de a lemez! A bevezető single, a 'Love is noise' is sokat sejtető volt: egy tökéletes sláger, csak amolyan „vörvösen", pazar dallamokkal. Ha egy szóval kéne összefoglalnom, milyen ez a visszatérő anyag, azt mondanám, meglehetősen szörnyű magyarsággal, hogy király! Nincs rajta felesleg, nincs rajta sallang, nincs modorosság (ebbe a hibába a rocksztárok sajnos beleesnek időnként). Van viszont tíz tökéletes dal, melyeknek némelyike éles visszakanyar a korai dolgokhoz, és megint lehet elszállni, megőrülni. Kevesebb a színtiszta popdal, amiből nem egy igazán szépet, gyönyörűt alkottak már, viszont több a rock'n'roll. Nem egyszer kell meghallgatni, hanem háromszor, négyszer, és akkor minden a helyére zökken. Részemről még az sem zavaró, hogy bő 6-7 perces számok vannak többségben, pedig én azt szeretem, ha egy nóta 3 percben el tudja mondani, amit éppen akkor hallani szeretnék.

Ez egy nagybetűs Visszatérés jó eséllyel pályázik év végén 2008 legjobb lemezének címére!