Tankcsapda - Minden Jót

Változatlanul az idén húszesztendős tankok ostromolják minden létező népszerűségi lista csúcsát idehaza, már ami a rockzenét illeti. Az egykori debreceni punk rock trió mára magyar szinten valamennyi létező elismerést besöpört, nem misztifikálás azt állítani, hogy a 10 éves kisgyerkőctől a 80 éves nagypapáig mindenki tudja mit értünk Lukács Laci (ének/basszer) és társai Tankcsapdája alatt. Az ilyetén magas népszerűségnek ára is van, az igazán kemény fémszívűek egy része lemondóan legyint, ha az újkori műveket hozzuk szóba. Persze az X-akták óta tudjuk, hogy az igazság odaát van, holott semmi természetfelettit nem kell belezagyválni Lukácsék elképesztő popularitásába. A recept évek óta változatlan, az egyszerű megmondós rock n' roll az érces, karcos hanggal bizony bárkit könnyedén fejbe kólint. A Minden Jót lemez sem tapos új ösvényeket, nagyjából az utolsó két kiadvány környékén kolbászolnak a fiúk egy szakajtónyi retro dallam mellett. A fincsi életérzés ezúttal is minden egyes nótában ott lapul és bizony Cseresznye gitártémái is kellően húznak, ha éppen arra van szükség. Shakespeare-i mélységű dalszövegek most sem mennek a közérthetőség rovására-ergo nincsenek is-, de amennyire egyszerű a mondanivaló olyannyira venni fogják majd, mint a vattacukrot. Éppen ez vonzza mágnesként a Tankcsapda rajongókat, azok a mindennapi témák és szituációk, amiben sokunknak része volt/van/lesz. Még csak véletlenül sem gondolnám, hogy az év lemezét tartom a kezemben, ugyanakkor az a fajta tökéletes esszencia, ami eleddig meghatározta a banda vonalát most is játszi könnyedséggel tettenérhető.

KISS - Sonic Boom

Aki nem ismeri a KISS együttest, valószínűleg most jött a dzsungelből vagy éppenséggel nem egy szellemi Himalája, tekintve, hogy minden idők egyik legnépszerűbb zenekaráról lévén szó. Több, mint harmincöt esztendő a szakmában, tizennyolc elkészített stúdiólemez, több százezer rajongó és persze milliárdos bevételek. Lassan matuzsálemi korra nyúlik vissza a Sonic Boom lemezt megelőző több éves huzavona, de végső soron a kezdeti tiltakozás óta csak megérkezett az év minden bizonnyal egyik legjobban várt anyaga. S ha már megérkezett, szinte szemvillanás alatt a Billboard-lista élén landolt. Paul Stanley(ének/gitár) és Gene Simmons(ének/basszer) mögöttük a gigantikus piár-gépezettel újfent sikerrel összefabrikáltak tizenegy igazi ősnótát, többségük egyenesen a 70-es évek derekára kalauzol minket. Elképesztő groove-ok, negédes hard rock, stadionhimnuszok, igen, itt nyoma sincs a közelmúlt erőltetett, kínkeserves, „húzzuk le az ezredik bőrt is" válogatásalbumokról. Az analóg szalagon rögzített dalok hangzása is meglepően retrós, a felől azonban semmi kétségem sincs, hogy élőben szaggatni fognak. Igazi feketeöves, törzskönyves minta dalok, olyanok, amik még a rádiókhoz is nagyon könnyen eljuthatnak. Különleges hozsannázás nélkül kijelenthető, a whiskey-t üzemanyagként használó álarcos művészek vitathatatlanul elvarázsolnak mindenkit, akinek csak egy kicsit is érc csorog a vénáiban.

Watch My Dying - Moebius

Azt mondják az okosok, hogy a Cadaveres De Tortugas hanyatlásával az underground metal szféra vezető zenekarává a Blind Myself és a Watch My Dying nőtte ki magát. Ebben a tézisben van is némi igazság, elég ha csak a WMD teltházas vidéki fellépéseire gondolunk. Szakzsargonnal élve, olybá tűnik, komoly igény jelentkezik erre a fajta Meshuggah nyomdokain felcseperedő, „kibelező" zenére. A Fényérzékeny felemás, némiképp hatásvadász mivolta (az a fenenagy Korn utóérzés ugye) után ismét kanyarodik a történet, hiszen a Moebius képében egy komplexebb, nagyobb műgonddal összepréselt zenével van dolgunk, amit a megszokottnál lényegesebben több vendég jelenléte is színez. A szerzői kiadással továbbra is elkerülték - az ilyen szinten teljesen felesleges- „megmondom a tuti tippet" kaliberű emberek véleménycsapdáját és ennek köszönhetően egy igen sajátos aurát sikerült teremteni a Moebius-nak. A zenekar elmondása szerint, a rájuk jellemező nyakatekert, agyalós szöveget egy közérthetőbb, spontán irányba tereltek, így ha mégoly tökéletlenek is, azonnal magával ragadnak. A muzikális rész viszont nyit a dallamok irányába, és bár az új dobos érkezésének köszönhetően a tempót is felkorbácsolták, összességében letisztultabbnak tűnik az egész. Hetek, sőt hónapok fogják majd eldönteni mire is hívatott ez az elmeörült, kaliberes zúzás, de a csapat feltétlen hívei tiszteljék meg őket azzal, hogy már most megvásárolják a lemezt.

Megadeth- Endgame

A legendás Rust In Peace anyag óta minden halandó felkapja a fejét, ha a Megadeth szó kerül terítékre. Az egykoron még a Metallica soraiban is lavírozó (sőt!) Dave Mustaine (ének/gitár) thrash-atyaúristen hihetetlen tiszteletnek örvend, bármit, amit kiad a kezéből, azonnal piedesztálra emelik. Hét egymást követő alkalommal jelölték Grammy-díjra a zenekart, a legjobb metal dal kategóriában és az évek során több mint húszmillió lemezt értékesítettek világszerte. Dave ellentmondást nem tűrő, nárcisztikus, gyakran makacs személyisége és a többek között ebből is fakadó gyakori tagváltások mai szemmel nézve nem igazán indították be a banda szekerét, pedig akár a Metallica babérjaira is törhettek volna. Az állandó szószátyár nyilatkozatok sem kozmetikázták a képet, ámbár az ezredforduló után megjelent három korong azért kisimította a ráncokat. Az Endgame egy teljesen hagyományőrző, velős anyag, felvonultatva minden védjegyet, ami valaha is jellemező volt az amcsikra. Kőbunkó riffek, felpaprikázott tempó, köpködős éneklés és persze gitárorientált penge hangzás. MegaDave ugyan megint ígért fűt-fát, és ezen belül minden idők legkiválóbb metal anyagát, azért bármennyire is bivaly a cucc, az igazi elitet ezúttal sem sikerült megközelíteni, mi több még a legendás lemezeket sem. Ínyenceknek és a stílus kedvelőinek érdemes megpróbálkozni vele, de igazán meghökkentő újdonságot nem hoz.