Bölcsességek, szelíd és szenvedélyes érzelmek a zenében, ez volt a címe Horváth Imre pénteki előadásának, melynek során Kodály Zoltán Psalmus Hungaricus című művével ismerkedhettünk meg. Nagy Éva, a könyvtár igazgatója köszöntőjében elmondta, félt egy kicsit ettől az előadástól, mert napjainkban Kodály sokat veszített a népszerűségéből, a neve már nem annyira vonzó, mint régebben volt. Horváth Imre is megerősítette ezt az állítást, Kodály valóban nem annyira közkedvelt, mint harminc-negyven évvel ezelőtt. S bár Horváth Imre személyesen sosem találkozott Kodállyal, mégis egy meghatározó élménye fűződik hozzá. Amikor Kodály Zoltán 1966-ban a városunkba látogatott, és a Paragvári Utcai Általános Iskola (akkor Hámán Kató) kórusa felvette Kodály nevét, Horváth Imre is ott volt a sportházbeli koncerten, a karzaton. A hangverseny után gyerekek hada lepte el a zeneszerzőt, autogramot kértek. Kodály azonban csak annak adott, aki tudott szolmizálni.

Sokan nem kedvelik Kodályt, mert nem zeneszerzőként ismerik, hanem a módszeréről. Kodály rendkívül fontosnak tartotta a gyerekek zenei nevelését, hogy megtanuljanak szolmizálni, kottát olvasni, és szűnjön meg a zenei analfabetizmus. Arra törekedett, hogy az angol katedrálisok iskoláinak mintájára itthon is Handelt vagy Mendelssohn énekeljenek a gyerekek. Nagy tudása ellenére szeretettel és alázattal dolgozott élete végéig. Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy teljes embereket akar nevelni, és az nem megy zene nélkül. A zenei nevelést már az óvodában el kell kezdeni, és iskolában is bővíteni kell az óraszámot, a heti egy óra nem elég. Abban a néhány iskolában, ahol kísérletképpen bevezették a heti 6 énekórát, sokkal jobban beszéltek, írtak, olvastak a gyerekek, és a matematikai képességeik is javultak. A zene nevelő hatással is bír, önfegyelemre tanít, igazi jellemképző.

Kodály a Psalmus Hungaricus (Magyar zsoltárok) című művét Pest, Buda és Óbuda 1873-as egyesítésének 50. évfordulója alkalmából írta, 1923. november 19-én mutatták be a Pesti Vigadóban. A zeneszerző Kecskeméti Vég Mihály: Könyörgés hamis atyafiak ellen - Vigasztalódás Istenben című 55. zsoltár szabadfordítását vette alapul. A mű illusztrálásaként Horváth Imre egy 1977-es, a jáki templomban készült felvételt hozott magával, Simándy József és a Magyar Rádió és Televízió énekkara előadásában. Kodály remekül szerkesztette meg a darab prozódiáját, gyönyörű a dallama, a ritmusa, kiválóan illeszkedik a szöveghez. Nem volt könnyű dolga, magyar szöveghez komolyzenét akkoriban nem sokan írtak. A mű rondó témája a „Mikoron Dávid nagy búsultában...", mivel ez a motívum többször visszatér.  Szenvedélyes érzelmek jelennek meg szelíd dallamban. A darabban csodálatos rend uralkodik, minden a helyén van. Ha valaki úgy hallgatja a Psalmus Hungaricust, hogy közben a hangmagasság változását követi a kezével, hatalmas átlényegülésben lehet része.

Horváth Imre a tőle megszokott szenvedéllyel, átéléssel beszélt, lendülete a közönséget is magával ragadta, hihetetlen mélységeket tárt fel. Egy párhuzamos játékra invitált minket, meghallgattuk ugyanazt a zenei részletet először videón, majd utána megnéztük ugyanannak a dallamnak a kottaképét. Kodály zseniális dolgokat rejtett el ebben a zeneműben, például mesterien fejezi ki a félhangokkal a kesernyésséget, a kegyetlen fájdalmat, mindezt szelíden teszi. A dobokban drámai erővel jelentkezik a sorstalanság. A feszültség fokozásának egyik eszköze, hogy a kórus vagy a szóló alatt olykor nincs zenekar.

Kifejező erővel jelennek meg a

„Csak sívok, rívok nagy nyavalyámban,
Elfogyatkoztam gondolatimban"

sorok is. A kétszer ismétlődő dallam után oktávváltás történik felfelé, a „megkeseredtem" kifejezésére.

A felvételeket apró részenként tekintettük meg, mert, ahogy Horváth Imre elmondta, annyi bennük a gyönyörű dolog, hogy zeneszerzést lehetne velük tanítani.

A „Hogyha énnékem szárnyam lett volna" sornál a fuvola lágy hangja segíti a szárnyalást, majd a szó-fi-szófi-szó-fi hangok egyértelműen a galambokra utalnak. Fantasztikus a sorok drámaisága, a pengetés párok a kürtökkel, a zenekari közjáték a hárfával, a hegedű a csillagok világába repít. Számmisztikát is találunk a műben, a dacosságot szinkópával fejezi ki Kodály.

A szintén drámai befejezés így hangzik:

„Szent Dávid írta az zsoltárkönyvben,
Ötvenötödik dícséretében,
Melyből az hívek keserűségben,
Vígasztalásért szörzék így versekben." 

Horváth Imre azt javasolja, ha valaki szép zenét szeretne elalvás előtt hallani, hallgassa a Psalmus Hungaricust. Felmerül a kérdés, ezek után szabad-e, illik-e tapsolni egy koncerten? Nos, ha erre nem is tudjuk a választ, Horváth Imre mindenesetre nagy tapsot kapott. Izgatottan várjuk a következő előadást, melyre ritka zenei csemegét ígért.