Vaskarika: Régóta szerettétek volna megmutatni a budapesti közönségnek is ezt az előadást. Hogyan jött most ez a lehetőség, hogy közel három év elteltével a magyarországi közönség is láthatta a darabot?

Áron: Igen, tényleg játszottuk már sokfelé az előadást, és nagyon örültünk, amikor Pethő Krisztina megkeresett a Magyarság Házából. Ő még Dublinban lakott, amikor ott játszottuk az előadást, és akkor látta, még 2015-ben, és most hazaköltözött, ha mondhatom így, egyből ránk gondolt, ami igen megtisztelő volt. Nem ismertük egymást személyesen se előtte, se a dublini előadás után nem találkoztunk. Számunkra ez azt jelenti, hogy az előadás maga volt a vonzóerő, ami a mai színházi világban kivételes helyzet.

V: Az előadás eléggé szövegközpontú. Külföldi fesztiválokon is magyarul játsszátok? Az érthetőséget mivel segítitek?

Á: Igen, Prágában is például cseh felirattal játszottuk, aminek mint utólag kiderült, több a hátránya, de előnye is van azért. Mivel a közönségben voltak magyarok is, akik épp Prágában élnek, ők ugye mindent értettek, a csehek pedig nyilván olvasták a feliratokat. Az előadás egy adott pontján van egy nagyon hosszan előkészített poén, körülbelül 10 percig dolgozik rajta színésztársam, Vass Csaba, és egy egyszerű szótévesztésen alapszik. A néző nem tudja, miért látja ezt a 10 perces jelenetet, amíg végül azt az egy szót ki nem mondja Csaba. Prágában ez épp úgy sikerült, hogy nem azt a szót mondta ki hangosan, amitől az egész működik, és persze a magyar közönség nem is vette a poént, de a feliratban a jó szó szerepelt, így a csehek természetesen sokat nevettek, a magyarok pedig nem értették, hogy min. Ami az előadás nyelvközpontúságát illeti, valóban az, mégis szerencsére ez nem jelentett akadályt, mindig sikerült remek fordításokat készíteni. Azért színészként is elég koncentrált jelenlétet igényel, bár ez akkor működik jól, ha nem látszik... 

V: Mit gondolsz, a közönség hogyan fogadta a szokatlan színházi formát? Az interaktív feladatokat általában hol, hogyan fogadja a közönség? Mindig együttműködnek a nézők?

Á: Volt egy kis drukk bennünk a tér miatt, hiszen eredetileg egy Black Box-ra készült az előadás, nem emelt színpadra, így sok mindent másképp is kellett az előadáson belül kezelnünk, de azt gondolom, végül ez nem jelentett átléphetetlen akadályt. Természetesen a közönség bevonása jobban működik egy Black Boxban, mert nem vagyunk elválasztva a nézőktől, de itt is nagyon „kezesek" voltak és élvezték a dolgot. Eddig még csak jó tapasztalataink vannak. Minden előadáson születik valamilyen meglepetés is, például amikor egy olyan néző vesz részt leginkább a játékban, akiről biztosan az ellenkezőjét várnánk, így ez nekünk is, és a többi nézőnek is hozzáad az élményéhez.

V: Teljesen pontosan szabályozva van az előadásnak minden perce, vagy vannak benne spontán pillanatok?

Á: Minden rész pontosan fixálva van. Én abban hiszek, hogy minden lehetőséget gondosan ki kell próbálni, majd a lehető legjobb verziót használni az előadásban. Végül is minden színház így működik elvileg, persze vannak rossz tapasztalataim nekem is, de ebben az előadásban volt lehetőségünk is próbálni eleget, és éltünk is a felhasználható idővel, így minden momentum pontosan tervezve van. A színház maga egy változó, aktív dolog, és van, hogy nem úgy sikerül valami előadás közben, ahogy azt megterveztük. De ettől szép szakma ez, és épp ezért tervezünk gondosan, hogy tudjuk, ha valami nem úgy van, akkor merre kell tovább haladni, hogy a néző ezt ne is vegye észre.

V: Amikor készítettétek az előadást, megírt szöveghez nyúltatok, vagy csak a témakör volt adott, és improvizációk alapján született meg a végső forma?

Á: Eredetileg ez egy írott szöveg, egy improvizációkon alapuló előadás leirata még a 70-es évekből, Angliából. Ezt a szöveget használtuk fel kiindulópontnak, majd ettől sokszor nagyban eltérve alakult a mi előadásunk. Néhol komplett jeleneteket írtunk újjá, de az előadás végét is gyakorlatilag a próbán írtuk és találtuk ki. Az eredeti szövegből persze sok ötletet merítettünk, de nagyobbrészt a próbák eredménye az, amit a nézők láthattak.

V: Mennyire nehéz számotokra egy előadáson belül ennyi karaktert megformálni? (Ketten játsszák a darabot - a Szerk.). Hogyan jött az ötlet, hogy ezt a megvalósítást válasszátok? Vagy a másik előadás révén már adott volt, hogy megőrzitek ezt a jól működő formát?

Á: Mivel sem ez az előadás, sem a Galaxis útikalauz stopposoknak nem egy vérkomoly dráma, így a karakterek megformálásában nagy szabadságunk van. Sokkal elrajzoltabbak lehetnek ezek a figurák, mint hogyha hihető Sztanyiszlavszkij féle realizmusban játszanánk, így ezek inkább felmutatott jelek, jelzések, viselkedésminták, mintsem valós, kidolgozott karakterek. Az előadás nem is hiszem, hogy elbírná, ha valós, súlyos karaktereket formálnánk. A két, mélységében is elemzett figuránk a két színész, akiket játszunk, Áron és Csaba. Az ő megformálásuk, ami igazán nagy feladat volt, hiszen adott két színész, azaz mi, akik eljátszanak két színészt, Áront és Csabát, akik eljátsszák az újszövetség történeteit. Még elmondva is sok. Ez valóban nagy feladat, és ma sem vagyok benne biztos, hogy mindenki számára világos ez a három réteg, így ez azóta is foglalkoztat, és ahol csak tudunk, még be-be lopunk az előadásba olyan elemeket, amivel ezt erősíteni tudjuk a bemutató óta is.

V: Ketten játszotok az előadásban. Hányan segítik az előadást a háttérben? 

Á: Gyakorlatilag négyen vagyunk, a két technikussal. A fénypult mögött ezúttal Mervel Miklós ült, aki persze nagyon profi abban, amit csinál, így amikor valami rosszat kérek tőle, mert azt szeretném, hogy direkt rossz legyen, akkor panaszkodik, hogy majd megint megírják a kritikákban, hogy a fény nem volt megfelelő. A másik technikus a hangosító aki a testvérem, Orbók Ákos. Ő velünk dolgozik a 'Galaxis útikalauz stopposoknak"-ban már évek óta, neki egyáltalán nem ez a szakmája, most épp a Közszolgálati Egyetemen tanít, de kérésemre vállalja mindig, hogy segít nekünk. Az alkotócsapatban is négyen voltunk, a jelmeztervezővel és a dramaturggal, Szélyes Andreával és Kádár-Dombi Katalinnal.

Amikor utazunk mi végzünk minden munkát, a díszletállítástól az öltöztetőn át a kellékes és az ügyelő munkáját is, sőt a szervezés során az irodalmi titkárság is gyakorlatilag mi vagyunk Csabával.

V: Mi volt a célotok az előadással? Ki a célközönség? Kiknek szántátok elsősorban? Mit szeretnétek vele üzenni?

Á: Az elsődleges célunk, hogy olyan embertípusokat tudjunk bemutatni, és a köztük lévő viszonyokat, melyekre könnyű ráismerni. Gondolok itt a két színészre, akik gyakorlatilag szinte minden rossz emberi tulajdonságot megmutatnak az előadás során, illetve minden rossz tulajdonságra a rosszabbik reakciót is. Tehát két olyan valós emberi lény felnagyított vázát próbáljuk a színpadon bemutatni, akikben magunkra ismerhetünk. Persze csak titokban, akire azt mondhatjuk nézőként, hogy hopp, pont hasonlóképp viselkedtem a múltkor, és bár ezt hangosan nem is merjük kimondani, mégis talán ebből le tudunk vonni egy-egy következtetést a saját életünkre nézve.

Az előadást mi elsősorban a fiatal nézőknek szántuk és tartottunk is kissé az idősebb, nyugdíjas közönségtől, főleg Csíkszeredában, az újszövetségi tematika miatt. A bemutató előadáson a közönség fele nyugdíjas volt, és nem csak hogy nagyon szerették, de sorra kaptuk a biztató szavakat utána. Több pap is eljött megnézni, és ők is odajöttek gratulálni, pedig nem kíméljük sem a bibliai történetet, sem azok szereplőit. Számunkra ez megint csak nagyon pozitív dolog, főleg abból a szempontból, hogy ez azt jelenti, megértették a fent említett három szintjét az előadásnak, és értik, hogy nem Jézus életéből csinálunk viccet, hanem csak önmagunkkal szemben vagyunk ironikusak.

Az előadásról:

ISTENI SZÍNJÁTÉK AVAGY.

Ajánló:

...avagy ez nem Dante. Csak egy játék azokkal a színekkel, amelyeket valaki istenien fölfestett az égi palettára.

A kétszereplős történet az Újszövetség történéseit vonultatja fel. Sőt, előkerül néhány Holt-tengeri tekercs is. Ahogyan haladunk előre, egyre inkább az istent játszó színészeket látjuk. A színészeket, akik olykor valóban hajlamosak istennek (vagy isteninek) képzelni magukat - nem csak a színpadon. Krisztusi Áron és isteni Csaba játszik egymással és velünk: bájosan marakodnak, gonoszan civakodnak. És így van ez a világ teremtése óta. Mindenki játszik, teremt, viselkedik, viszonyul, viszonyít. Így volt ez akkor is, amikor Jézus találkozott Keresztelő Szent Jánossal, az ördöggel, Bertalannal, Jairussal, Júdással, és sorolhatnánk. A történet újra megírja önmagát, és alkalmassá lesz arra, hogy újragondoljuk a hitről, az egymáshoz való viszonyunkról, a színházról alkotott elképzeléseinket. Persze közben kicsit arra is rájövünk, hogy minket sem kísér mindvégig reflektorfény...

Játszunk, megértünk, elfogadunk, szatirikusak vagyunk, nevetni akarunk. Minden bizonnyal jól esik egy olyan tükörbe nézni, amely görbén-groteszkül mutatja a vigyorunkat.

Szöveg: Orbók Áron és Kádár-Dombi Katalin

Rendezte és játssza: Orbók Áron és Vass Csaba

Jelmez: Szélyes Andrea

Dramaturg: Kádár-Dombi Katalin