A mese- a szerelem- a gyilkosság titokzatos muzsikája címmel hallhattunk ismét egy nagyszerű előadást Horváth Imrétől a Berzsenyi Dániel Könyvtár Ezt látni és hallani kell! sorozatában. A kékszakállú herceg vára Bartók Béla egyetlen egyfelvonásos operája, s mint ahogy Nagy Éva könyvtárigazgató köszöntőjében is utalt rá, tele van alapvető emberi érzelmekkel. A szövegkönyvet Balázs Béla írta, az 1910-ben szintén általa alkotott azonos című misztériumjáték alapján. Kékszakáll nem egy kitalált figura, valóban élt a 15. században, Gilles de Rais vagy Gilles de Retz néven, a House of Montmorency-Laval marsalljaként rengeteg vér tapadt kezéhez, 1440 októberében halálra ítélték, majd felakasztották.

Balázs Béla a 20. század elejére jellemző világfájdalom hangulatától átitatva írta meg A kékszakállú herceg vára című misztériumjátékát a francia monda alapján. Kodály Zoltánnak is felajánlotta megzenésítésre, de végül Bartók Béla fogadta el. Bartókot mélyen magával ragadta a szöveg témája és mélysége. Az opera 1911-ben készült el, de előadhatatlannak titulálták, és csak 1918-ban került sor a premierre Budapesten, az Operaházban.

A szöveg egy regös prológussal kezdődik, a kint-e vagy bent motívum kétszer is megjelenik, utalva arra, hogy a Kékszakállú vára nem csupán egy fizikailag létező vár, hanem a férfilélek metaforája, ahová be akar hatolni az asszony. Bartók zenéje egy csodálatos körívet ír le, a kezdő és befejező fisz-moll az ötödik ajtónál c-dúrba csap át, a zenei csúcsponton a zenekar fortissimo dúr hármashangzataiban tárul elénk a Kékszakállú birodalma, a tonális fisz-moll ellentéteként. A hetedik, utolsó ajtónál ismét megjelenik a fisz-moll, hogy átvegye helyét a sötétség. Ebben az operában nincs ária, a dallam egyszerű motívumokból épül fel. Horváth Imre viccesen megjegyezte, hogy ez néhány ember számára pozitívum lehet, mert ha meghallják az ária szót, azt mondják, bármi jöhet, csak ária ne!

A regős prológus után uniszónóval indul az opera, Judit és a Kékszakállú megérkeznek a várba. Sötét és baljóslatú a kezdet. A Kékszakállú megkérdezi, „Judit, jössz-e még utánam?" Az ő vára ugyanis nem tündököl úgy, mint Judit atyjáé. Judit, aki nem is annyira szerelmes, mint inkább kíváncsi nőként azt feleli, „Megyek, megyek Kékszakállú". Érdekes megfigyelnünk, hogy amikor Judit kiejti a Kékszakáll szót, a dallam mindig lefelé bomlik. Judit magányos, otthagyta apját, anyját, a vőlegényét, nem szereti Kékszakállút, de annyi fura dolgot hallott róla, ezért elszánt, ezt mondja:

„Ha kiűznél,
küszöbödnél megállanék,
küszöbödre lefeküdnék."

Az ajtó bezárul, Judit ott marad a sötét, komor, vizes falú várban. A nyomasztó hangulatot a mély vonósok segítik elő mély örvénylésükkel. A Kékszakállú megjegyzi, hogy Judit talán szívesebben lenne a vőlegénye napfényes, rózsákkal befuttatott falú várában, de Judit azt mondja, nem kell neki a rózsa és a napfény. Majd ő kinyitja a falakat, behozza a napfényt. Kezd kialakulni a pszichodráma, miért megy valaki egy sötét, vészjósló várba olyanhoz, akinek a nevét is úgy mondja ki, hogy leviszi a hangot?

Judit hét fekete csukott ajtót lát, természetes, hogy megkérdezi, miért vannak csukva. Közben az örvénylő mély vonósokat halljuk folyamatosan. Bartók zenéje tökéletesen megkomponált, minden hang pontosan odavaló, jelentéssel bír. Itt ismét egy humoros anekdota következett, Horvát Imre elmesélte, hogy amikor az egyszeri paraszt bácsit elvitték az operába a Kékszakállúra, nem bírta már tovább, hogy Judit annyit kéri a kulcsokat, és felkiáltott: „adják már oda neki, hadd menjen be!" Judit kívánsága teljesül, meglátja a kínzókamrát, a fegyvertárat, a kincseskamrát, de észreveszi, hogy mindenen vér van.

A vérfoltok megjelenésekor a dallam disszonánssá válik. A kíváncsiság azonban tovább hajtja, hiába figyelmezteti Kékszakáll többször is: „Judit szeress, sohse kérdezz". A virágoskertben megváltozik a dallam, megáll az idő, Judit az elragadtatás hangján szólal meg, a Kékszakállú azt mondja, most már Judité ez a sok kincs, de a nő itt is vért talál a rózsákon. Az ötödik ajtónál a Kékszakállú birodalma tárul elénk, de hiába a selyemrétek, bársonyerdők, véres árnyat vet a felhő. A hatodik ajtó a könnyek tavát rejti. A tó férfi előző női bánatukban elsírt könnyeiből, vagy a férfi könnyeiből képződött. A Kékszakállú próbálja menteni, ami menthető, de Judit ráveszi a hetedik ajtó kinyitására is. Most már mindenképpen tudni akarja, hogy valóban megölte-e az előző asszonyait. Meglepetten látja, hogy a régi asszonyok élnek és virulnak. Kékszakáll elmeséli, hogyan és mikor ismerte meg őket. Judit tudja, neki is be kell állnia a sorba, nem lesz már az Egyetlen a férfi életében. Nincs más út, csak a magány.

A Kékszakállú herceg vára dallamai egy 1981-ben készült filmen csendültek fel, Sass Sylvia és Kováts Kolos előadásában, Szinetár Miklós rendezésében, a Londoni Filharmonikus Zenekar közreműködésével. Férfi és nő örök harca kudarccal végződik ebben a történetben, Judit nem bírja megállni, hogy ne csikarja ki a férfi minden titkát, ez okozza mindkettejük vesztét. Ez az opera egy bő zuhannyal felérő megtisztulással vetekedik. Horváth Imre azt tanácsolja, hogy hallgassuk otthon, egyedül, zárjuk be az ajtót, és bátran mozogjunk, ha késztetést érzünk hozzá, mert így éri el a legtökéletesebb hatást.