Tompa Andrea volt a Berzsenyi Dániel Könyvtár vendége, legújabb könyvét, az Omerta Hallgatások könyve című regényét mutatta be beszélgetőpartnerével, Lőcsei Péterrel. Várakozással telve érkeztünk a könyvtárba, Andrea szépirodalmi művei, A hóhér háza, a Fejtől s lábtól és az Omerta nagy visszhangot keltettek. Az Omerta az 1950-es évek Romániájába, azon belüli is Erdélybe kalauzolja az olvasókat. Négy narrátor szólal meg a regényben, Kali, egy széki parasztasszony, Vilmos, a rózsanemesítő, a tizenéves Annuska, aki Vilmos szeretője lesz, akárcsak Kali, és Eleonóra, Annuska nővére, aki szerzetesnek áll.

Maga az omerta szó titoktartást, hallgatási fogadalmat jelent. Egy ilyen nyilatkozatot kellett Eleonórának aláírnia a börtönből való szabadulása után, de a hallgatás a többi szereplőre is jellemző. Vilmos tehetetlen báb a szocialista diktatúra kezében, csak azt teheti és gondolhatja, amit a párt mond, Kali, aki még őrzi a régi legendákat, tudatosan nem akar az érzelmeiről beszélni, Annuska a magánytól és a kiüresedettségtől hallgat.

Bár Tompa Andrea koránál fogva (1971-ben született) nem élhetett az ötvenes években, mégis személyes kapcsolat fűzi Kolozsvárhoz, egyrészt mivel maga is kolozsvári, és bár 1990 óta Budapesten él, most is tanít a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karán. Az ELTE Bölcsészkarán orosz szakon végzett. 2000-2008 között az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa, 2005-től a Színház folyóirat szerkesztője, 2015-től főszerkesztője. 

Nemcsak a hallgatás lehet beszédes, és árulhat el sokat egy korról, hanem a nevek is. Jelentése van annak, ha a főszereplőt nem nevezzük meg, mint a "Fejtől s lábtól"-ban, vagy annak is, ha minden nevet kap. Ez történik az Omertában. Minden totalitárius rendszer kialakítja a maga nyelvezetét és névhasználatát, ez tükröződik az utcanevekben, épületekben, de jelen esetben Vilmosnak még rózsáit is a kommunista ideológiának megfelelő nevekkel kell ellátni, ezzel is erősítve a kor abszurditását. Andrea regényeiben fontos szerephez jut az öngyilkosság, vagy legalábbis az öngyilkosság gondolata. Az öngyilkossági mintázatok mélyen a társadalomba ágyazottak, az adott társadalom kitermeli a maga tendenciáját. A férfiak más okból követnek el öngyilkosságot, mint a nők. A férfiak sokkal jobban ki vannak szolgáltatva a külső körülményeknek, jobban megviseli őket a kívülről ért méltánytalanság, a diktatúra önkénye és az ennek következtében létrejött tehetetlenség, például a magyar egyetem megszűnése, a nők inkább a belső drámák miatt gondolnak arra, hogy elveszik maguktól az életet.

A szerző időhöz való viszonyulása is érdekes, regényei általában nem túl cselekményesek, legalábbis filmforgatókönyv írási szempontból. Az írónő ugyanis úgy véli, életünkben nincsenek sorozatosan rendkívüli élmények, a dolgok csendesen folydogálnak a maguk medrében, míg aztán elérkeznek egy sűrűsödési csomóponthoz, ahol aztán egyesülnek, és a dráma gyújtópontjává válnak.

A kolozsvári lét felveti a provincialitás kérdését is. Kolozsvár nem Budapest és nem Párizs. Vilmos eljut Párizsba a nemzetközi rózsakiállításra, természetesen a párt szigorú felügyelete mellett, és ott döbben rá saját életének kisszerűségére. Négy narratívát találunk a könyvben, Andrea eredetileg próbálkozott egy ötödikkel is, egy ló szemszögéből megláttatni a dolgokat, de a tizedik oldal után rájött, ez nem igazán működik, így maradt a négy. Ahogy nem könnyű eltalálni egy regény első mondatát, úgy nem könnyű befejezni sem. Andrea igyekezett, hogy ne haraggal váljon el az olvasóktól.

Szóba került a Színház folyóirat jövője is. Az újságnak harmad annyi pénzből kell gazdálkodnia, mint korábban, de Tompa Andrea szeretné megtartani, mert egy ilyen folyóirat segítheti a színházi társadalmat, hogy az előadások ne röppenjenek el, hanem az utókor számára is hozzáférhetővé váljanak a kritikák.