A darabot észleljük, felfogjuk, majd - reményeink szerint - okulunk belőle, ahogy a mű Dottoréja kéri. Szubjektív élménynapló következik.

A groteszk és komikus módon ábrázolt kerítőnő alakja eredendően, mintegy origó módon a játéktér részeként tűnik fel, s amíg a széksorok lassacskán csordultig megtelnek a premierelőadásra érkezett közönséggel, köt, rendületlenül csak köt tovább. A kötőtűn gyarapodó szövevényes sorok aztán szép lassan elvezetnek, leeresztenek minket azokba a tudatalatti tartalmakba, ahol ez a commedia dell'arte-nak álcázott darab valójában játszódni fog.

A nyitótánc nem csak "főcímként" működik.

A szintén Zerbina (akinél a darabban végig tapintható a kerítőnő-boszorkány személyiségek együttállása) által elkezdett tánc aktusával (az első mozgató) születnek meg ugyanis a tipikus commedia dell'arte figuráink. Megjelenik Isabella, majd, - mintha csak üstben kevernék -, egyszer Gilles, másszor Trivalin, vagy Brighella oldalára sodródik a tánc közben. Közben Zerbina is táncol továbbra is, majd a naprendszerként keringő egység megbomlik és egyenként leválnak róla a maszk mögé szilárdult komikus, monomániás alakok.

A főzet készen áll.

A Dottore a darabban az "öntudat-színház" társulati vezetőjeként jelenik meg. Mozgása szögletes, elegáns, komornyikszerű. A képzelt nézők köszöntésére elmondott tipikusan ékes és tudálékos előhangja az okkult történet megoldásához nagyonis fontos adalékokat közöl. Deklarálja, hogy az eljátszandó történet célja távolról sem a szórakoztatás, sem pedig a játszó művészek tömjénezése, ezzel szemben célja, hogy okítson, hogy megtisztító katarzist okozzon, mert - hangsúlyozza - győzedelmeskedni fog az igazság.

A közben színre lépő Scaramouche ezekután egyenesen hazaküldi a nézőket. Scaramouche álarca szintén tipikus: a tréfa, a bajkeverés, a mindent megvetés festi. Karaktere kidolgozott, átlóban mozgó, forgó, szignálszerű belépőivel azonnal azonosítható. A Dottore és Scaramouche ezekután eltűnnek, további feltűnésük viszont mindig előrejelez valamit. Egyrészt viszonyítási pontjai ők a darab sajátos dimenziójának, másrészt látszólag ők próbálják egyben tartani a Gilles és Trivalin által képviselt két ellentétes tudati princípiumot.

Brighella a bontás jegye.

Brighella középen. Jobbján Gilles áll, a költő, a feminin (Hold, Luna) oldal, balján Trivalin, a katona, a férfi (Mars) szeglet. A darabban utoljára egységben. Brighella a bontás jegye. Elveti a gyanakvás magját, majd félrevonul és csak öntözi a szárbaszökkenő tébolyt. A figura kifinomult, részletgazdag és elegáns. Sohasem direkt. A legtöbbször csak a tudat hátsó, legmélyebb bugyraiból előparancsolt halványuló emlékképpel operál (Isabella formás lábának emlékképe), és a döntés illúzióját meghagyja a feleknek ("Én nem tudhatom...").

A bonyodalom akkor kezdődik igazán a Capek fivérek művében, amikor a helyzetbe állított tipikus, monomániás commedia dell'arte figurák néhányában, - ha csak felvillanásnyira is -, megszületik a felismerés. Egy-egy pillanatra meglátják ugyanis önnön maszkjaikat. Felismerik és megpróbálnának megszabadulni tőle. Előbb Brighella szól ki, abba akarja hagyni a játékot. Aztán Gilles - akit ugyan végig saját maszkja továbbviselésére sarkall Brighella - vállalja el a párbajt Trivalinnal és bármennyire is ügyefogyottan fogja meg a fegyvert, bármennyire is visszakozik (a hosszú búcsúzkodás, leltárszerű végrendelet...), belát Trivalin maszkja mögé. Az egyik személyiségoldal halála törvényszerű. Az egyensúly helyreáll.

A Gilles melle alól előhúzott, elöl véres zsebkendő (hátulról kapta a lövést) felvillant azonban még valamit. A hetvenkedő katona maszkjában benne van-e a gyilkolás, saját ellenképe megyilkolásának szabadsága? A maszkok (monomániák) kötése miatt korántsem lehetünk biztosak abban, hogy "valódi" párbaj zajlott előttünk (Idézzük fel magunkban a kemény, talpig férfias Trivalin Csőrike képével díszített pólóját, amelyet csak a párbajon hord!).

De, ha nem Trivalin, akkor ki?

Kinek engedhetne szabadságot a maszkja arra, hogy gyilkoljon? Talán Zerbinának, aki miután megbizonyosodott arról, hogy Gilles adóssága rendeződni fog, egyengetné Isabella útját? Talán Scaramouche-nak, aki típusa szerint közönyös, lemondó és mindent megvet (A karjaiban haldokló Gilles lehulló maszkját ő veszi át, amikor folytatja a párbajvesztes típusmonológját.)? Talán Brighellának, aki egyszer már le is akarta vetni a maszkot a "közönség" előtt, majd megszökteti Isabellát Gilles ígérete helyett? (Katona Imre rendezői változatában Brighella visszanéz a párbajra, de a maszk még arcán van...). Vagy talán Isabella, az egyedüli lény, aki maszkot sem visel? Isabella egységben látta a történteket (Mindhárom "férfit" szerette, hiszen a három "férfi", egy férfi.), de döntési szabadsága csak neki volt. A válasz nem egyértelmű, és minden bizonnyal így is van rendjén. A darab spontán véget ér. Brighella elvitte Isabellát, a kép megdermed, a fények kihúnynak. Az igazság győzött, ahogy a Dottore ígérte.

Katona Imre rendezése könnyen fogható, de lassan kibomló jelzésekkel teli. Részletgazdag és érzékeny, magas szintű tudatosságot sugall. A premier után személy szerint még két napig tartott az előadás útja az észleléstől az érzékelésig. Nyilván a megismerés alapszintje ez még, a darab sokkal többet takar és többször kellene látni. Mindenesetre minden túlzás nélkül állítom, hogy remek gyümölcsött termett a Végzetes szerelem játékába fektetett munka. A darab a Soltis Lajos Színház bérletes előadásai között is szerepel, december 12-én kerül műsorra. Mindenkinek ajánlom, aki fogékony arra, hogy törékeny személyiségünk belső harcain elmélkedjen!

Szereposztás:

Brighella - B. Péter Pál
Gilles - Bruckner Roland
Trivalin - Marton Márió
Scaramouche - Pesti Arnold
Isabella - Nagy Zsuzsi
Dottore - Nagy Gábor
Zerbina - Kazári András

Szerző: Josef és Karel Čapek
Rendezte: Katona Imre
Díszlet: Katona Imre