Természetesen az őrült szó itt csak és kizárólag a szó legeslegjobb értelmében értendő. Az rendben van ugyanis, amit Márton András a majd tízperces interaktív előszavával felvezetett, miszerint ők az univerzumból származó hangokhoz írják zenéiket. Legyenek azok akusztikusan, tehát mikrofonokkal felvett zörejek, űrszondák felvételei közül, vagy akár különböző, füllel nem hallható, vagy az ember számára nem érzékelhető jelek hanggá alakítva. A földöntúli hangok használata nem tűnik túl elborult ötletnek, hallottunk ehhez foghatót ismerős alkotó boszorkánykonyhájában is, illetve vélhetően sokan nyúltak már hasonló felvételekhez. Ezekből a hangokból be is mutatott jópárat - a legutolsó például az ősrobbanás után egy-kétszázezer évvel kialakult ultraibolya-háttérsugárzásban keletkezett egyenetlenségek hangja volt. Ez így azt is jelenti, hogy a műsor egyszerre többfajta időutazásra is elvitt mindannyiukat. Visszaugrottunk olyan pármilliárd évet közösen, ugyanakkor többünk egy húsz évvel ezelőtti fílinget is kapott, amihez társult még egy rövidtávú jövőutazás. Egyéb lényeges nem történt.... 

A művészekkel együtt foglaltuk el helyünket a mozi nagytermében, saccra olyan tizenkét főre tehető „tömegben". Az erősen családias hangulat bensőségessé tette ezt a bolygó mai fekvésétől elrugaszkodott szeánsz-szerűséget. A vászon félig, előtte pedig a zenekari hangszerpark. Nem a szokásos, hanem valami más, pontosan szólva több annál. A hangrendszer maga az egyre több helyen látható, háromszettes, vékony, magas, oszlopos közép- és magassugárzós, hozzá a sub-ládás megoldás, a zenekari tagok mögött elhelyezve. Ez annyit jelent, hogy ők ugyanazt hallják, mint amit a közönség. Ez volt az első szembeötlő dolog. A második a full elektromos dob, mellette különböző effekt-padokkal, és a basszusgitáros előtti, szólósokat megszégyenítő pedál-parádé. Ifj. Kurtág György előtt „csak" két szintetizátor és egy a nézőtérről meghatározhatatlan doboz állt - melyről a megszólalásakor derült ki, hogy elektromos teremin. Meg még sokminden más is. A színpad rendezői jobbján egy asztalnál két fénylő „almával" két vizuálos ült, a Kitchen Budapest alkotói, Nagy Ágoston és Papp Gábor. Ők kísérték képekkel a hangokat és dallamokat. Mivel a két KFT tag nálunk a populáris világot képviselte eddig, ezért a méltán elismert Kurtág György fiának munkásságát nem ismerve is kijelenthetjük, nem erre számítottunk.

Az első, még csak érzéseket átadni igyekvő, 'Teremtés hangja' című darabban már világossá vált, hogy a kitűnő zenészektől ezúttal nem a megszokottat kapjuk. A basszusgitárnak például egyszer volt basszusgitár hangja, a dobokból hagyományos hangok pedig csak elvétve érkeztek. Olyan volt az egész, mintha visszaléptünk volna a 80-as évek közepi Almásy téri szabadidőközpontba, ahol épp az akkorra már rég feloszlott A.E. Bizottság nyomdokain működő, valamelyik performance-társulat előadásán lettünk volna. Annyi lényeges különbség azért volt, hogy míg Szemző, fe.Lugossy, Wahorn vagy EfZámbó még szinte csak akusztikus hangszerekkel és tárgyakkal sokkolt, addig itt szinte csak digitálist hallhattunk.

Magáról, a zenéről ennyit tudunk átadni, aki tudja ebből, hogy miről is szólhatott, annak ez elég, aki pedig nem, annak nem is lehet elmondani. Ami biztos, hogy a megszólalás és a megszólaltatás ínyenceknek való csemege volt. Mivel az adott hangszerek nem a rájuk jellemző, jellegzetes hangokon szólaltak meg, többször kerestük, hogy épp honnan jön az adott dolog, amit fülünk kipécézett magának. A bevezetőben elhangzott, hogy nem zajzenét csinálnak, de azt, hogy pontosan mit is, azt a friss benyomásaink ellenére sem - vagy épp ezek miatt - nem tudtuk meghatározni. Kortárs képzőművészeti kiállításokon térdelne a jónép, az biztos. Nekünk így is sikerült. Igaz, nem mondjuk azt, hogy mindennapi szükségletünkké vált ez a fajta önkifejezési mód, és kicsit meglepő is volt, hogy vannak még ebben a felfogásban alkotó kollektívák, akik ennyire felkészültek és jövőbemutatóak.

A koncert végén a közönség összes tagja felsomfordált a színpadhoz, és szájtátva nézegette az érdekes technikai arzenált, amelyek összessége és minősége volt leginkább „megindító". A zenészek készséggel mutatták be a dolgaikat, fényképezkedtek a jelenlévőkkel, egyszóval közvetlenek voltak. A nap tanulságát cimboránk hozta, miszerint „ Te, ezek őrültek teljesen, és tudod mi a durva? Az, hogy én még jobban az vagyok, mert nekem meg tetszik, amit csináltak...". Utána még azt is mondta - mivel a koncert előtt véletlenül találkoztunk, és úgy rángattuk be a moziba -, hogy ha ilyenekről tudok neki, mindenesetben szóljak, és köszöni szépen. Nos mindamellett, hogy ezzel meglett a napi egy jócselekedetünk, azt javasoljuk mindenkinek, alaposan olvassa el a programajánlókat. Az apró betűs részeket is! Ez a koncert is szinte minden médiumban szerepelt, hisz a Szent-Márton napi rendezvénysorozat részét képezte. Aki nem volt ott, mulasztott!