A színpadot a sötétség uralja, majd apró fénysugár irányul a földön fekvő groteszk alakra. A háttérből rég nem használt tárgyak, jelenesetben kerékpárok függeszkednek alá, míg a színpad elején giccses, bár hasznavehetetlen kellékek - az emberi lét eszközei - roskadoznak egy műfáról. A színfalak mögül a verkli monoton, mégis dallamos hangfoszlányai bújnak elő, és töltik be a nézőteret. A Chaplin-szerű figura - mint utóbb kiderült, René Magritte festményeinek keménykalapos emberalakja jelent meg a színpadon - lassan felkel, és nézőtér fele igyekszik, de aztán fütty hallatszik balról, és a Némajáték I. bohóca (Barabás Árpád) elindul balra. Ismét füttyszó, de most jobbról, majd fentről. Emberünk, úgy futkároz a hang után,- melytől menekülést remél - mintha egy kötélen rángatnák. Valóban, de ki, vagy mi lehet az az ismeretlen erő, amely hívja magához, és mégis visszataszítja a saját világába?

Fentről fekete nejlonzacskók, s bennük a fenti világ apró részei hullnak le a színpadra, majd egy kancsó víz ereszkedik alá a jobb létet megtestesítő magasságból. A kancsó megáll a színpad és zsinórpadlás között félúton, a becketti figura nyújtózkodik, de hiába. Fentről kockák képében segítség érkezik, és emelvényt eszkábál belőlük. Már majdnem eléri a megváltást ígérő vizeskancsót, ekkor az ismeretlen erő ismét közbeavatkozik, és kirántja alóla az alsó kockát. Szinte szánalmat ébreszt a nézőben, de sajnos rá kell jönnünk, hogy a való életben is egy ismeretlen erő - nevezzük ezt akár Istennek, akár Természetnek, akár a Sorsnak vagy éppen Ösztönnek - hatására cselekszünk, és befolyásolja mindennapi életünk. Mi emberek - szerves és szervetlen anyagok tudatos kombinációja - nem tehetünk mást, minthogy hagyjuk magunkat, és eme Erő játékszerei leszünk.
A bohóc szerint már nincs már semmi kiút ebből a világból, csak az öngyilkosság. Azonban a „láthatatlan kéz" megint közbeavatkozik, és meghiúsítja a tervét, így minden reményt elveszítve maga elé mered. Eközben a fenti világból csak hull alá a sok „szemét".

Az égből lehulló szemeteszsákok fejezik ki azt az alapvető társadalmi szokást, hogy ami nem kell, kidobjuk. Valószínű, hogy a műben szereplő személyek is ennek az áldozatává váltak, és így alakították ki a saját kis világukat a Nagy Szeméttároló alján. Ami elromlik, elértéktelenedik, vagy csak éppen lesz helyette jobb, újabb, az mind a szemetesben végzi, épp, mint az Elfelejtett játékok két hőse, Annie baba és Teddy. Karácsony idején sok játék kerül az utcára, mert a gyerekek kapnak helyettük szebbet, újabbat, és a régiek az együtt megszerzett emlékekkel együtt - amit az újonnan beszerzett játékszer soha nem adhat vissza - a szemetesben, azaz egy kiüresedett, elértéktelenedett dolgok által uralt világba kerülnek.

A színpad eddigi mozdulatlansága megszűnni látszik, amikor a földön szanaszét heverő sötét nejlonzsákokból - színes, tarka-barka pillangók módjára mászik elő a Jövés-menés három tündéri karaktere, Flo, Vi és Ru (Máthé Annamária, Darvas Beáta, Vajda Gyöngyvér). Hogy ők mik is valójában? Tündérek, tiszavirág életű rovarok, vagy színes lepkék? Mindenki eldöntheti magában, Samuel Beckett is szabad kezet adott a képzelet szárnyalásának. Flo, Vi, és Ru a színpad közepén ülnek, és meredten néznek előre. Majd Vi oda lép a fa alatt merengő kalapos úrhoz, és ezzel a két színdarab máris eggyé olvad, Vava Stefanescu keze alatt.

A némajátékos első rész minden szempontból erős kontrasztot mutat a színekben, és hangokban gazdag Jövés-menéssel. Míg az első táncban a feketén és fehéren kívül semmi más színt nem láthattunk, addig a „pillangókisasszonyok" színes, giccses ruhákban játszanak. Az egész darab során csak ebben a jelenetben hangzanak el kisebb dialógusok. E szavak is oly halkak és színtelenek, mintha csak muszájból beszélgetnének. A szereplők szavak helyett a tetteikkel cselekszenek, mondandójuk leolvashatók az arcukról .

A színpad előterében újabb karakterek születnek a fóliazsákok mélyéből, és ezzel kiteljesedik a háromtételes Beckett -táncest a Némajáték II.-vel. A két új szereplő tökéletes ellentétje egymásnak. Van a mániákus depressziós (Szabó Eduárd), aki folyton-folyvást öngyilkossági kísérletet követ el, hol pirulák, hol egy revolver segítségével. A másik férfi (Selyem András), aki szintén a szemetes zsákok mélyéről bújt elő, az örök optimista, saját korlátait próbálja folyamatosan túlszárnyalni. Hiába tesz bármit, nem változik semmi sem, épp úgy, mint az örök lúzer, aki csak a saját életének kioltásában látja az életének értelmét.

A három becketti szövegből megidézett figurák közösséget alkotnak a Nagy Szeméttároló alján felépített szép, közös világukban, míg a keménykalapos férfi rá nem talál az egyik zsák mélyén a tudást jelképező almákra. Zöldalmákra, épp, mint René Magritte festményén, mely alá a következő áll: „Ceci n est pas une pomme" - Ez nem egy alma. Ellentmondásnak tűnik, de gyakorlatilag igaz - a festmény nem egy alma, hanem csak annak képe látható. "Egy képet nem szabad felcserélni a dologgal, amit az ember megérinthet." (René Magritte). A tudás almája se cserélhető fel semmi féle műanyag almával, és erre sajnos mindenkinek rá kell jönnie, és csak kényszerképzetekkel árasztják el magukat. Végre ihatnak a soha be nem következő megváltást ígérő vizeskancsóból. A Némajáték I. főszereplőjének inkarnációja persze megint lemaradt, ezért bepakolja az emlékeit, tárgyait, és hátára kapja a saját kis szemeteszsákját, menekülni próbál ebből a látszat világból. A többiek is csatlakoznak hozzá, bár a végső pillanatban mégsem tudják elhagyni az ő általuk szeretett otthonukat, a kiüresedett, elértéktelenedett világukat. Körbeülik az égiek által küldött kis fát - nevezhetnénk életfának, bár jelenesetben inkább a halál fája - és várják a feloldozást. Ekkor felhangzik az Agnus Dei, és egy halovány reménysugár kúszik fel a fenti világot jelképező zsinórpadlás felé. A könyörgő imádság dallamai lassan átváltoznak az előadás elején felhangzó kintorna monoton ritmusára, és minden ott folytatódik, ahol elkezdődött. A szétbomló mindenség mindennap ugyanarról a pontról indul, ahol előtte nap elkezdődött. Örök körforgás, mely életünk örökmozgója.