A csend pillanata - Lajkó Félix lemezbemutató koncertje a Bartók Teremben

Képgaléria megtekintése2009.11.16. - 00:25 | Kovács Gergely - Fotók: Büki László 'Harlequin'

A csend pillanata - Lajkó Félix lemezbemutató koncertje a Bartók Teremben

Lila pulóverében úgy lép a színpadra, hogy pillantást se vet a publikumra, s a csendet is nehezen várja meg, úgy kezd el játszani, oldalán a brácsás Brasnyó Antallal. Azonnal a közepébe vág, és aki nem ismeri, az is érzi már, hogy Lajkó maga az elhivatottság, a rajongás a zenéért, az, aki mindezeket nem játssza meg a közönségéért. Még kevésbé saját magáért...

HIRDETÉS

Ahogy a színpadon is csupán két szék a "díszlet" - amit aztán nem is használnak -, éppúgy letisztult és igaz a jelenléte, és természetesen zenéje is. Hiába állnak ketten a színpadon, brácsására, Brasnyóra sem figyel sokat, aki hűen kíséri őt, megteremtve a játékteret, amit Lajkó virtuóz módjára jár be - hol szalad, hol kúszik, hol könnyeden szökdécsel, vagy csendben álldogál. A zene is ilyen - Lajkóra "kell" figyelni, ami valljuk be, nem nehéz. Személyiségét képes átsugározni ránk hegedűjével, hiszen a kettő között nincs semmi akadály. Se buta mikrofonok, se fények, se allűrök, se hazugság.

A zene rohan, száll, vagy sétál, és mi vele tartunk, holott ritkán sejteni, hová visz majd minket. Megállás nincs, egyedül csak a kompozíciók közt, mikor a taps alatt minden alkalommal - a közönségnek hátat fordítva - elsétálnak az első soroktól a színpad belsejéig. Igen, tudjuk, ott könnyebb hangolni, mert egy kicsivel halkabb ott a taps. Érezzük is, hogy legszívesebben csak játszana, nem várna tapsunkra, mert annak igazából mi értelme van...?

A dalokat hallgatva az ember óhatatlanul kíváncsivá válik, ki is ez a fura, szótlan, magábazárkózó alak, hegedűjével a színpadon, és feleszmél, hisz elég csak a zenére figyelni, ami mély érzelmekkel telve szólal meg. "Balkáni érzelmek" ezek, melyeket innen 100 kilométerre már egészen máshogy értelmeznének tán. Sok a fájdalom, a boldog-vidám pillanatokat is átszövi az a kesernyés érzelemvilág, mely csak erre a területre jellemző, melyről lehet vitatkozni - és fognak is, míg világ a világ -, hogy miből fakad. Történelmünkből, kultúránk hagyatéka vagy csupán genetika? Könnyed és felhőtlen pillanatot ritkán találni, s minden ilyen pillanatban már ott készül csendben valami fájdalmas, előre elrendeltetett, borongós végkifejlet. Sikít a hegedű, mi pedig szurkolunk, hogy ne így legyen, aztán mégis megkapjuk, amitől féltünk, de egy-egy mély igazsággal leöntve, amibe belekapaszkodhatunk.

Lajkó játék közben többnyire alig mozdul lábával, lénye oly módon introvertált, hogy a központja a hangszer, vagy talán inkább a hangok. Oda sűríti be minden emócióját, nem pazarolja el semmi másra, teljes odaadás ez, amit talán élete bármely pillanatában képes megismételni. Hallgatóként elgondolkozunk azon, hogy ez a rengeteg megtapasztalt érzelem vajon mihez, kihez kötődik, ha valakinek az életében ennyire központi szerephez jut „valami"? Vajon hogy lehet képes még másról zenélni, mint magáról a zenéről, arról, amit eközben él át. Vajon nem távolodik-e el lassan az emberektől s minden mástól, hogy egy saját farkába harapó kígyóként eméssze fel önmagát?

A koncert jól kitalált, egyszerű és tökéletesen működik. Szerencsére a megfelelő ponton vonul hátulra Brasnyó, hogy egy kicsit szólóban is hallhassuk társát, aki így szabadon jár be más utakat. Máshogy, és ez jó is így, mert egy másik embert hallhatunk. Tán ha lehet, még érzékenyebbet, csendesebbet, romantikusabbat. De hamarost újra együtt húzzák a húrokat, s folytatódik a hangos küzdelem, másodpercnyi szünet nélkül. Aztán eljön egy mágikus pillanat, amit az ember úgy él meg, mintha az előző egy órának ez az egyetlen célja lett volna. Először Brasnyó brácsája halkul el észrevehetetlenül, majd Lajkó dallama távolodik el szép lassan. Ami pedig következik, az a csend pillanata.

Az a ritka pillanat, mikor úgy érezzük, üres a terem, lélegzetvételt se hallani... ekkor Lajkó arcán mosoly suhan át... sikerült. Megint. A közönség feleszmél és tapsolni kezd, a zenészek végre felszabadultabbnak tűnnek, Félix még lopva vet is egy pillantást a publikumra, majd hagyományaitól eltérően, sikerrel tapsoljuk vissza egy ráadásra. Aztán még kettőre. Ekkor már vidámabb, felszabadultabb dallamok kerülnek elő, úgy érezzük, talán ez lenne a természetesebb felállás: mi adunk és ő is ad, együtt járjuk ama mezőt, vagy épp a palicsi erdőt, ahol hangszere erősíti hallhatóvá mindazt, amit ott, együtt, majd átélünk.

Félix hosszú-hosszú ideje érleli, gyúrja, dolgozza utazását a zenében, lelkének kinyilatkoztatását hegedűn és citerán. Társa ezen az úton a brácsás, Brasnyó Antal, aki őszinte barátja, munkatársa is. Napi 3-4-5 óra gyakorlás, menetelés, bolondozás-muzsikálás viszi őket előre, teszi egyre teljesebbé kalandozásukat. A lemez egy erdei barangolás; tavaly nyáron a palicsi fák között került rögzítésre. Nyugalmat, természetközeli zenei gondolatokat ébresztő légkörben megfogalmazott dallamokat hallhatunk a legújabb korongon. Egy test, egy kiindulópont ez a gyűjtemény. A koncerteken a zene kiegészül a pillanat sugallta élménnyel, a hely, a közönség nyújtotta inspirációval, és válik egy teljesen új egésszé.

A hírhez tartozó képgaléria

Új hozzászólás