Nekem a munka és a felelősségteljes feladatok jelentik az elismerést. De ha azt kérdezné, miben lelem örömöm, akkor a színház mellett családot, a Pajtaszínházat és a Tündérkertet is megemlíteném. Ezek a számomra fontos dolgok, és ha ezek harmóniában vannak bennem és körülöttem, akkor boldog vagyok, az ilyen helyzetek pedig meghozzák az elismerést. Azt jelenti, hogy működik az élet, amit belakunk.

Balga szerepében a Csongor és Tündében, Nemzeti Színház Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Színészként az ember azonnal kap visszajelzést a munkájáról: tapsolnak, vagy nem tapsolnak.

A taps vagy annak hiánya része egy előadásnak. Ha az ember a művészi pályát választja, akkor ki kell fejlesztenie magában a siker- és kudarctűrő képességet.

A sikert is nehéz elviselni?

Tudni kell, hogy a kudarc soha nem olyan mély, és a siker soha nem olyan magas, hogy csüggedni vagy megszédülni kellene. Meg kell találni az egyensúlyt. A sikerhez pedig mértéktartásra és alázatra van szükség.

Básti Julival a Sirályban, Nemzeti Színház Fotó: Znamenák István

A színház, az alkotói munka a pillanatnak szól. Hallottam már színészektől, hogy például fafaragásba kezdtek, hogy érezzék: valami kézzel foghatót alkottak.

Ha jobban belegondolok, nekem ezt jelenti a Tündérkert és a Kaszás Attila Pajtaszínház.

Már mindkettő tízéves.

Igen, a Pajtaszínház tavaly ünnepelte a tizedik születésnapját, a viszáki Tündérkert pedig idén lett tízesztendős. Ez utóbbi igazi mozgalommá nőtte ki magát, Kárpát-medence-szerte több mint kétszáz Tündérkert van.

Dandin György szerepében a Csokonai Színházban Fotó: Derencsényi István

Mitől Tündérkert egy gyümölcsöskert?

Amikor megfogant bennem az ötlet, hogy Kovács Gyula útmutatása nyomán csatlakozzunk a gyümölcshagyaték-mentéshez, akkor Viszákon sok nehézségbe ütköztem, mert a helyiek nem értették, mi a csudának akarok ott gyümölcsöskertet. Amikor viszont megérett bennem a gondolat, hogy legyen ez Tündérkert, akkor valahogy az ott élők is könnyebben elfogadták. Én életmódot, életszemléletet is választottam ezzel.

Nemrég jelent meg az életéről szóló, Bérczes Lászlóval közösen írt kötete, a Könnyű neked, Szarvas Józsi... Miként jutott eszébe, hogy könyvben meséljen az életéről?

Nem az életemről akartam mesélni, hanem a Tündérkert-mozgalomról, a Pajtaszínházról. Bele is fogtam, csak aztán annyi munkám volt, hogy félbemaradt a dolog. Idővel Bérczes László kezdett nógatni, hogy ha már ennyit dolgoztam vele, érdemes volna folytatni. Én pedig továbbgondoltam a történetet, így lett végül egy személyes, kitárulkozó elbeszélés.

Szarvas József és Bérczes László a Hortobágyon Fotó: Szilágyi Lenke

Teljesen magától értetődően jöttek elő az emlékezetes történetek?

Igen, de azért akadtak olyanok, amelyekért nagyon megdolgoztam. Az ember nem is hinné, milyen mélyre tud ásni az emlékeiben, ha rászánja magát. Ez egyfajta szembesülés is, és rájöttem: miként az ember olykor megbetegítheti magát, meg is gyógyíthatja.

Ilyenkor a személyesség a fontos, vagy inkább, hogy minél pontosabb, hitelesebb legyen az emlékezés?

Hitelesség nélkül semmi értelme, az őszinteség a legfontosabb.

Leenane szépe (Habodász István, Szarvas József) Fotó: Kassai Thália Színház

Január végén mutatták be a könyv alapján készült egyszemélyes előadást a Nemzeti Színházban. Gondolom, hogy egy színdarabnál más a szempont.

Valóban, küzdöttünk is olykor Bérczes Laci rendezővel, hogy a színpadi hatás kedvéért engedjünk-e a hitelességből. Az előadás ötlete úgy merült fel, hogy tavaly a Pajtaszínházban felolvastam az Őrségben táborozó gyerekeknek a könyv egy-egy részletét, főként gyerekkori emlékeimet, és megéreztem, hogy ez számukra is fontos. Több mint 350 oldalból kellett kiválogatni a darab anyagát, és Bérczes Lacival egyetértésben a gyerek szemszöget választottuk, egy tízéves gyerekét. Azért egészen rendkívüli belegondolni abba, hogy tavalyelőtt könyvet írtam, tavaly meg színdarabot, amit idén bemutattunk, és a közönség nagyon szereti. Ez szenzációs, nem?

Bányavirág, Nemzeti Színház Fotó: Znamenák István

Ilyenkor szerencsésnek tartja magát?

Jobb szó erre az áldás. Valami áldásfélét érzek ilyenkor az életemen. Egyébként is sokra tartom az érzelmeket, úgy szoktam fogalmazni, hogy „érzelmiségi" ember vagyok.

David Doiashvilivel próbálja a Tartuffe-öt a Nemzeti Színházban, áprilistól Cléante szerepében láthatjuk majd. A darabban ő a higgadt testvér, aki észérvekkel próbálja meggyőzni a sógorát.

Tekintve, hogy Doiashviliről van szó - aki már két előadást rendezett a Nemzetiben - biztos lehet benne, hogy a Tartuffe nem nélkülözi majd a dús szenvedélyt.