Külföldi fesztiválokon is fellépsz. Hogy fogad a közönség? Milyen fesztiválok ezek?

- Nagyon sokat koncertezem külföldön különböző zenekarokkal, de a sajátommal is egyre többször kijutok. Szeptemberben volt egy hosszabb japán turnénk, míg november végén Ausztriában voltunk, és felléptem a Thomas Siffling Trióval, illetve Nicola Conte olasz gitárossal is. Azt hiszem, vele koncertezem a legtöbbet külföldön. A Nicola Conte Jazz Combo egy olyan zenekar, amelyben rajtam kívül mindenki olasz. Ez egy Európa-szerte ismert formáció, ezért nagyon sok rendezvényen veszünk részt. Ezeken a fesztiválokon mindenféle stílus képviselői megfordulnak.

Japánba hogy jutott el a zenéd? Mi a tapasztalat, hogy fogadják a kintiek?

- A Harcsa Veronika Quartetnek eddig három lemeze jelent meg itthon, és mindhárom lemezt egy japán cég is kiadta. A háromból két lemez eladási listákat vezetett. Ráadásul nem mi kerestük a kapcsolatot a japánokkal, ők találtak meg minket.

Van valami különösebb oka annak, hogy a dalaidat angolul hallhatjuk?

- Az egyik az, hogy minden zeneiskolában, ahol tanultam, angolul oktattak, mert ez a jazz anyanyelve. Tehát nekem ez lett természetes. Ha dalszöveget írok, angolul jut eszembe, nem magyarról fordítom. A másik ok az, hogy az angol nyelv sokkal inkább lehetővé teszi a ritmikai játékosságot. A magyar nyelvhez más típusú dalok, például sanzonok állnak jól, nem olyan jellegűek, mint amiket most énekelek. Ettől függetlenül szeretnék majd magyarul is énekelni.

Hogy készülsz egy-egy koncertre? Mennyire terhel meg a sűrű program?

- Nyilvánvalóan megterhel, de nagyon élvezem. Bár lehet, hogy sok energiát kivesz belőlem egy-egy utazás, ugyanakkor fel is tölt, mert mindig új élményekkel gazdagabban térek vissza.

Gyerekként álmodoztál arról, hogy egyszer majd ennyi embernek énekelsz? Egyáltalán akkor már gondoltál komolyan erre a pályára?

- Álmodoztam róla persze, de egyáltalán nem gondoltam, hogy ez megvalósulhat. Sokáig teljesen más terveim voltak. A gimnáziumban matektagozatos osztályban tanultam, heti 8-9 matekórám volt. Érettségi után először a Budapesti Műszaki Egyetemre mentem informatika szakra. Zeneiskolába 7 éves koromtól jártam, de egy ideig csak álmodoztam arról, hogyan lehetnék zenész, sokáig nem derült ki, hogy különleges tehetségem lenne hozzá. Illetve jó ideig nem is énekeltem, csak zongoráztam és szaxofonoztam, aztán amikor az ének megjelent az életemben, akkor vált kiemelten fontossá a zene.

Minek a hatására döntöttél úgy, hogy felvételizel a Zeneművészetire, amikor már elkezdted az informatikai tanulmányokat?

- Éreztem, hogy az éneklés több, mint egyszerű hobbi. Tudtam, hogy el kell döntenem, melyik úton megyek tovább, mert nem lehetek egyszerre jó informatikus és énekesnő. Úgy gondoltam, hogy a felvételi megerősíti valamelyik vonalat. Mivel rögtön sikerült bejutnom, és nagyon bíztató dolgokat mondtak a felvételi bizottság tagjai, egyértelművé vált, hogy ezen az úton kell tovább haladnom.

Kortárs művészeti és elektronikus zenei produkciók aktív résztvevője vagy. Ezek mennyire térnek el a jazz műfajától?

- A legfontosabb az Erik Sumo Band. Ennek a zenekarnak 2005 óta vagyok a tagja. Most jelent meg a második lemezünk „The Trouble Soup" - vagyis „A Bajleves" címmel. Ez az együttes nem jazz zenekar, ugyanis sokkal inkább arra hivatott, hogy a közönség bulizzon, táncoljon velünk. Így a koncertek számomra is felszabadultabb élményt nyújtanak. Míg a quartetem a maximális kitárulkozást és az önmegvalósítást jelenti, hiszen ott leginkább a saját szerzeményeimet játsszuk. Az Erik Sumo Band zenéje humorosabb, táncolhatóbb, egyáltalán nem jazz. Azt szoktuk mondani, hogy „barkács-pop", ami azt jelenti, hogy alapvetően popzene, de nem konvencionális értelemben, hanem annak egy underground rétegébe tartozik. Sok kísérleti elem van benne, sok különböző hatást egyesít. Az egész jó hangulatú sok humorral és sok ötlettel fűszerezett, bulis zene.