A táborlakó diákok helyett a Blues Napon egy félprofi felnőtt csapat vállalta az előzenekar szerepét a fesztivál ezen a héten még nem használt helyszínén, a Sportház színpadán. Ámbár a hangosítás, a színpad és a közönség elhelyezése tökéletes volt, de ugyanúgy, mint ahogy azt az előadók mindegyike meg is jegyezte, a nézőtéren is kibírhatatlan volt a forróság. Sötétedésig a széksorok csak félig teltek meg, a közönség másik fele inkább az intézmény előtti téren tartózkodott. Bizony, a jövőre vonatkoztatva fontos lenne a szolgáltatáshoz a légkondicionálást is megrendelni. Nem luxuskövetelmény, a tegnapi helyzet már a műélvezet rovására ment.                                                                                                     

A Penzel Péter gitáros- énekes vezette a soproni Crazy Daisy Jug Band a '20-as évek Amerikájának utcazenéjét, főleg a jug-ot népszerűsítette, de a country és a Chicago-bluesba, a country környékére is ellátogattak. A lejátszott öt dalban (Memphis Jug Band Music, Jesse Fuller San Francisco Blues-a, Howlin' Wolftól a Killing Floor, és két saját nóta) korhűen, hibátlanul játszottak, nem tőlük függött, hogy a kora délutáni kánikulában, a kezdéskor nem tudták jobban feldobni a hangulatot. Pedig az énekes-gitároson kívül Tujmer Zoltán az ősi jug hangszerével, Korényi János szépen díszítő harmonikajátékával, Korényi Ábel megbízható basszusjátékával több elismerést érdemelt volna.

A nem sokkal utánuk fellépő Amerikai blues banda, a Kenny „Blues Boss" Wayne vezette alakulat magasabb szintre kapcsolt. A '40-es, '50-es évek klasszikus bluesalapjára modernebb ritmusokkal tálalt zenét, old school bluest játszottak a fiúk. A piros zakóban, nyakkendőben és cipőben, fehér kalapban, ingben és nadrágban fellépő főnök, és csapatának tagjai, így köztük a 2016-ban már itt járt, és most viszontlátott Lurrie Bell Chicago-blues bandájának két oszlopos tagja, Malvin Smith basszusgitáros és Willie „The Touch" Hayes dobos, mellettük egy távol-keleti muzsikus, Yuji Ihara alkotta a bandát.

Wayne Little Willie Joe és Fats Domino hatására kezdett muzsikálni a Nyugati-parton a '60-as, '70-es években, főleg Kaliforniában, majd Kanadába tette át székhelyét, ahonnan meglepően gyakorta jön át Európába koncertezni a most 74 éves zongorista. Egy dögös csoszogóssal, egy shuffle-vel kezdtek, majd egy New Orleans-i hangulatú cajun dallal folytatták, hogy harmadikként elérkezzenek egy klasszikus lassú blueshoz. A főnök hangja erős, határozott, négeresen reszelős és tiszta volt volt, ehhez pedig - és ez nemcsak az ötévtizedes rutinnak köszönhető - tökéletes zongorajáték párosult. A több mint egyórás koncerten megállás nélkül ontotta a meg nem pihenő zongorafutamokat, tökéletes, bal kézzel hozott lengőbasszussal úgy, hogy több műfajban való jártasságát is igazolta. Ebben a lassú 12-esben olyan klasszikus Otis Spann-os stílusban improvizált, hogy elámultunk. A kísérőzenészek a főnököt voltak hivatottak kísérni: a menedzserük által megszabottan vasalt nadrágban-ingben, de nem gúzsba kötve hozták tökéletesen a kíséretet, ahogy azt kell. A japán gitáros sem vette fel a sztárallűröket, pedig tökéletes hangszertudásáról adott tanúbizonyságot ízléses, nem tolakodó, mégis ötletdús rögtönzései során.

A Searchin' For my Baby rock- boogie-val folytatták, melyben Kenny hangszeres előadása felidézte a  példakép Fats Domino gördülő-guruló-hömpölygő zongorajátékát. Egy, a frontember tökéletes énekhangját megmutató nehéz soul dal után egy rockritmussal gyorsított gospeladaptáció, a Baby, It Ain't You következett, (Wayne édesapja tiszteletes volt, és fia is az ottani kórusban kezdett zenélni),  kőkemény dúrokban hasító zongoraakkordokkal, majd rögtönzéssel, melyet végre a belemelegedő basszusgitáros is követett, mosolyogva, erőlködés nélkül. És hogy a kalapos Hayes se maradjon le, szédületes dobszólót nyomott le, melynek nem a dinamikája, hanem a zenei variabilitása volt figyelemreméltó. Mint tegnapelőtt Liane Carrolltól, most Kenny Wayne-től is meghallgathattuk a zenetörténelem egyik legszebb soul- blues balladáját, Ray Charles Georgia On My Mind-ját, ezúttal is tökéletes énekléssel, zongorajátékkal. Az utolsóként előadott  Start Rockin' c. rock'n'roll őrületben már Little Richard eszelős dinamikáját hallottam vissza, majd a visszataps után a művész 2008-as nagy slágere, a Boogie-woogie Mama zárta a sort. Aki hallotta már a boogie zongorastílus felfedezőjének, és egyik legnagyobb alakjának, Albert Ammonsnak játékát, az felidézhette a Boss játékában ugyanezt. Megint ideális ének, egyetlen mellényúlás nélküli hangszeres játék: a tökéletes klasszikus bluesjáték magasiskoláját hallhattuk!

Mit sem engedett a forróság, amikor porondra lépett a hazai blues szcéna egyik legismertebb, és legnagyobb tudású alakja, Pribojszki Mátyás szájharmonikás, zenekarával. A mindig jókedvű, műsorát poénokkal (is) feldobó művész ezúttal nem kamaraduóban (Grunting Pigs), de nem is együttesével (P.M. Band), hanem a Jumping Matt and His Combo feat. Custom Big Band nevű formációjával lépett fel. A bluest megújító, más műfajokkal színesebbé tevő, a népszerűségét egyéb módon segíteni akaró kezdeményezések egyik legsikeresebb eseményén vehettünk részt jóvoltukból. Az alapcsapathoz (Pribojszki Mátyás- szájharmonika, ének, II. Szász Ferenc- gitár, vokál, Csizmadia László- basszus és Molnár Dániel- dob) ezúttal a Pénzügyőr (Custom) Big Band zenekar csatlakozott, az efajta fúvószenekarok igazi, Duke Ellington-os, Count Basie-s felállásában. A Nyers Alex karmester vezette együttesben a harsonaszekció 3, a trombitásoké szintén 3, míg a szaxisoké 4 főből állt. Aki hallotta Oliver Nelson Big Band-jének Los Angeles-i koncertlemezét, az, ha eddig nem is tudott erről a műfajról, lefogadom, hogy megszereti.

A big band zene egy kvalifikált zenészekkel kivitelezett, gondosan és ötletdúsan meghangszerelt jazzstílus, mely fúvósokra és ezek kórusára alapozott. Ez egyedi, ugyanakkor nagyon élvezetes soundot eredményez. Pribóék a „west coast jump" stílusban, showelemekkel tarkított, jó hangulatú improvizatív zenét játszanak, a blues-zal a középpontban, melyet - itt a big bandhez kapcsolódva - a jazzel és a rock'n'rollal, a boogie-val, a soul-lal, a funkyval színeznek. A műsor zömében nem új dalokból állt, hanem a régiek áthangszerelt változata volt. A Running Out of Time, majd az I Heard The News után a Can't Make You Stay lüktető rockja már ütemes tapsra késztette a hallgatóságot, kivált Matyi őrjítően keverő herfli-, majd Feri gitárrögtönzéseit hallgatva. Ugyanerről a My Stories CD-ről jött a Travenin' Mood, mintegy megelőlegezve a következő előadó New Orleans-i hangulatvilágát. Az I'm Gonna Find My Baby refrént együtt énekeltük az énekessel, de néhány fúvósimpróval megbélelve még inkább izgalmas lett a nóta. A big band tagjai közül külön kiemelendő Almási Attila pozanjátéka, aki a leggyakrabban és a legötletesebben fújta. A szaxisok közül pedig ugyanezekben jeleskedett Lovász Csaba tenoros. A 2013-as nagysikerű lemezről szólt a Real Good Man, Matyi szédületes magasságokban vibráló herfli-szólójával, majd a Wet Lips következett, ismét big bandes tömörrel.

Visszhangzott a Sportház faláról a sok tízkiló trombitaréz hangja, a fúvósok ragyogó, immár hosszabb lélegzetű szólóival. A már említetteken kívül Bakó István alto-rögtönzéseit is igencsak élveztük. Egy még régebbi, 1999-es Pribojszki-nóta következett, a Swingin' All Night Long c. talpalávaló, melyben a muzsikus jellegzetes kis kőrmikrofonja elé ezúttal a kétsoros fekete kromatikus harmonikát illesztette, variálva a hangzást. Egy Ripoff Raskolnikovval közösen megírt shuffle fokozta az amúgy is forró hangulatot (Matyi inge már egy merő víz volt), mire a csapat - minden koncertjén jól bevált receptként -, a végéhez közeledve a Zydecola c. fergeteges boogie-t nyomta le.  A jóval több, mint egyórás koncert ráadás száma egy Elvis-utánzat, a My Little Angel c. saját volt. Azt már az idén januári Pribó-koncerten megállapítottam, hogy Matyi hangja hónapról hónapra javul, és ezt továbbra is állítom, kiegészítve azzal, hogy tréfás megjegyzésein kívül színpadi mozgásával, Elvises csípőrázásaival igazi showman imázst alakított ki napjainkra. Bebizonyította, hogy a viszonylag szűk zenei mozgástérrel rendelkező bluest népszerűbbé lehet tenni, csak az eszközeit kell megtalálni hozzá.

A koncert fénypontja a más másodszor Szombathelyre látogató Jon Cleary New Orleans-i énekes-zongorista volt. Az angliai Kent-ben született, de 20 éves korában vágyálmát beteljesítendő, Louisiana fővárosába ment, hogy ezt a zenét megtanulja. Nemes Zoltán, a New Orleans-i blues hazai mindentudójának elmondása szerint gitárral, mint Britanniában a legmenőbb hangszerrel a hóna alatt ment meghódítani Amerikát, de ott kinevették. Vagy zongorához ül, vagy fúvós hangszeren játszik - hangzott a jó tanács, és Jon az előbbit választotta. Példaképei még éltek: Professor Longhair és a két hete tragikus hírtelenséggel elhunyt Dr. John még ereje teljében muzsikált a cajunok fővárosában, így volt kiktől tanulnia. A Grammy-díjas zeneszerző-énekes vagy tíz lemezt tudhat maga mögött, és bizarr nevű bandájával, a The Absolute Monster Gentleman nevű formációjával évek óta meghatározó alakja a blues műfajának. Blues, jazz, cajun, zydeco, gospel jó adag soullal, funkyval fűszerezve - ez Cleary sajátja.

A mostani gengsztereket Al Holl fiatal dobos-vokalista, Cornell Williams basszeros-vokalista és Wayne Plummer gitáros alkotta. A színpad bal oldalán ült a főnök, hátul a dobos, míg középen a gitáros és a legszélén a mozgékony basszeros. A hosszú, majd kétórás programban a blues és környékének rengeteg variánsát megszólaltatta a rendkívül szuggesztíven, nagy szalmakalapban játszó és éneklő előadóművész. Zongorája tetején egy piros e-pianó volt, hogy az odaillő dalokban, főleg a funky, soul- hangulatúakban ezeken (is) játsszon, valamint ritmushangszerként gyakran használta a cowbell-t, azaz a kolompot. Meglepően nagy szerep jutott a vokáloknak, melyben kiváltképp Cornell vállalt szerepet jó négeres falzettjével, de a dobok mellől Al is sokat beénekelt. A New Orleans-i stílusban nagyon kemény ritmusalapra szól a hihetetlenül vibráló zongora, különösen a magas tartományokban, és a slágeresnek egyáltalán nem mondható, sokszor hamiskásnak tűnő ének.

15 számot nyomtak le 100 %-os bevetésben, melyben voltak lassú bluesok (French Street Blues), dögös funkyk (Coo Coo Juice), francia sanzonszármazékok (Alain Toussaint- dal), balladák, Bo Diddley- zakatolta rock-bluesok, Taj Mahal- szerezte modern dalok, végtelen zongoraszólókkal bélelt boogiek, velőtrázó vokálokkal segített gospelek. Persze mire a végére ért a műsor - addig is szépszámú táncoló fiatal ropta a színpad Jon felöli oldalán -, a zárószámra, a Go To The Mardi Gras-ra maga a főnök rendelte a színpad elé a táncolni, csápolni akarókat. Egy hatalmas népünnepély, egy kis helyi Mardi Gras (New Orleans nagy népi ünnepe!) alakult ki a végére. Homlok és hónalj bizony szárazon nem maradt. El sem hittük, hogy 11 óra elmúlt, mikor a lemezpulthoz soroltunk: szerencsére volt az estét megörökítendő hanghordozó, dedikált kivitelben is bőséggel.         

Igazi bulihangulat volt a Sportházban csütörtök este úgy, hogy a művészek a színvonalból egy jottányit sem engedtek. És ez így volt jó!