A fotón egy rózsalugas alatt álltok, mindenki fülig érő szájjal nevet. A legkisebb a papa nyakában, a két nagyobb a te ölelésedben. Talán ha egy éve készülhetett, és azóta mennyi változás történt! A sors követ vágott a nevető, vidám kis társaság közé, és a kisfiadat találta el.

Nem ismerlek túlságosan. Néha beszélgettünk mindenféléről, kis, nőcis dolgokról, sokat kacagtunk, mindketten igyekeztünk az életből a szép dolgokat felcsipegetni. Tudtam, hogy szerény körülmények közt éltek, a férjed sokat dolgozik, és gyerekkorodban téged sem kergettek az asztal körül, ha nem akartál kaviárt enni. Tisztes családból jöttetek, magatok is fiatalon alapítottatok egyet. Három apróság gondja, és öröme lett a tietek. Nézem a képet: az ikrek egymás mellett állnak, kicsit csálén, a játékból kiragadva néhány pillanatra, de az elforduló apró lábakban már toporzékol a futhatnék. Hugicájuk önfeledten nevet a papa nyakában, gondtalanul, és biztonságban. A virágos kis ruhák, az életöröm, és a rózsák ragyogó színe olyan, mint az idill és boldogság egy festmény vásznán.

Még csak pár hónapja történt, hogy a fiad beteg lett, és kórházba került. A diagnózis a vírusos fertőzéstől igen gyorsan jutott el a rákig. Ki tudja ezt elhinni, felfogni, ha a kicsi még csak hat éves?! Döbbenet, kapkodás, utazás az ország egy távoli kórházába, ahol ennek a szakértői dolgoznak. A kezelés több hónap, kemoterápia, és addig a család kettészakadva. A kisfiú, ahogy mesélted, igazi hős: nem sír, nem panaszkodik, állja, amit kell, sőt, még ő tartja bennetek a lelket. Két hetes váltásban az apa és az anya, hogy bírják a terhelést, hogy ne omoljanak össze, és mert a másik két gyerek is ott van. El lehet képzelni, hogy ebben a helyzetben mennyi gond akad: rettegés, amit nem mutathatsz, nevetni, amikor ordítanál, lakást szerezni, hogy vele lehess a nap nagy részében, aztán az órákig tartó utazás haza, leváltani az apát, aki kétségek és remény közt hányódva veszi nyakába a kilométereket a kis beteghez. Itthon a kislányok öröme, hogy megjött az anya, az ugye, itthon maradsz?- kérése, és figyelni a csacsogásukat, miközben csak az a másik, az iránta érzett aggodalom zakatol a fejedben.... És ha ez nem lenne elég, hát számlák és kiadások, más, apróbb, nagyobb bosszúságok.

Ezek alatt a hónapok alatt néha találkoztunk pár pillanatra. Gyors, reményteli kérdések. Már nem is tudom, kitől tudtam meg, hogy a helyzet rosszabbra fordult, és a kemoterápia nem hozta a tőle várt eredményt. Műtét, aztán még egyszer. Hosszú béldarabokat távolítottak el az apró kis testből. Mi, akik egészségünk birtokában végig zsörtölődjük a napokat, ilyenkor megállunk egy pillanatra, és elszégyelljük magunkat. Még a legcinikusabb vagy érzéketlenebb ember is ráébred, hogy milyen szerencsés, és hogy az élet törékenysége az egyik legbiztosabb dolog a világon. Pár hete azt mondtad, hogy csontvelőre lesz szükség, mert ez jelenthet még gyógyulást, más lehetőségekből kifogyva. Nem mertem rád nézni, miközben erről beszéltünk. Megváltozott arcvonásaid mindennél jobban megmutatták nekem az elmúlt fél év szenvedéseit. A kisfiad apróvá fogyott kis képében a hatalmasra nőtt fekete árnyékos szemek egy százéves aggastyán bölcsességével és bánatával néztek rám, és azzal a szelíd megadással, ami kitépi az ember szívét, ha látja. Minden erőmre szükség volt, hogy ne sírjak, ahogy most is, hogy legyűrjem a tehetetlenség fájdalmát. Aki valaha szeretett valakit vagy valamit, ha volt akár csak egy apró állata is, akit elveszített, vagy szenvedni látott, az tudja, milyen érzés. Hát még, ha az a gyermekünk! Elképzelni sem tudom, honnan van ereje ilyenkor az embernek, hogy mindezt elviselje!

Juditkám! Nem vagyunk istenek, de még csak csodatévő doktorok sem. Egészséget nem adhatunk. Mégis, talán más módon támogathatunk, és ez a pénz. Tudom, sok kell: gyógyszerekre, utazásra, lakhatásra, iskolára (most menne a kisfiad is elsőbe, az ikertesóval együtt, amit annyira várt), kell majd a steril szoba, ha a műtét sikerül, hogy a lábadozás hónapjait itthon tölthesse, és ki tudja, még mi mindenre.

Ezt a levelet most neked írom és mindenki másnak is. Neked, hogy tudd, nem vagytok egyedül, és azoknak, akiket a gondviselés azzal a szerencsével ajándékozott meg, hogy nem sorstársak a bajban, hogy adhatnak. Remélem, megengeded, hogy megosszam a történeteteket és a kérést a közösségi oldalakon is, mert nincs helye most a szemérmességnek! Bízom benne, hogy nem csak elkóborolt kutyákról, kiadó lakásokról, vagy éppen politikai csatározásokról szóló posztokat olvasnak el az emberek és osztanak tovább, és hogy a segítő szándék ott van minden emberben.

Búcsúzóul arra kérlek, hogy tartsatok ki, ahogy eddig is, mert mindennél jobban hiszem, hogy a végén jóra fordul minden! A legmelegebb öleléssel!

Aki segíteni szeretne a családon, az alábbi számlaszámon megteheti:

Név: Pintér Judit
Számlaszám: OTP Bank 11773470-11080817