Ma van Mindenszentek Napja, a nap, amikor az elhunytakra való emlékezés az élőket kapcsolja egybe. Jó néhány éve munkaszüneti nap is. Ilyenkor, hasonlóan a karácsonyhoz, vagy faluhelyen a búcsú napjához, hazajönnek a távol élő családtagok, rokonok.

Gyerekkoromban szerettem ilyenkor a temetőt, a gyönyörű fényeivel, ünnepi hangulatával. Anyámék már hetekkel korábban hozzáláttak a készülődéshez: tobozokat gyűjtöttek, fenyőágakat vagdostak le gyanútlan fákról, koszorúkat fontak, és izgatottan szaladgáltak ki a virágos kertbe, vagy a szomszédokhoz, hogy az ünnepre nevelt krizantémokat ellenőrizzék. Ezek a virágok szolgáltak mindig a legtöbb aggodalommal, hogy szépen fejlődjenek, és aztán a beköszöntő hidegben el ne fagyjanak. Ahogy most erre gondolok, rögtön az is eszembe jut, hogy mennyit fordult a világ e téren is: régóta nincsenek már azok a hideg, havas telek, és dermesztő november, amikor még pokrócokkal és miegyébbel kellett védeni az ünnepre szánt virágokat.

Elsején aztán sötétedéssel kicipeltünk mindent a temetőbe, gyalog vagy biciklivel, útközben beszédbe elegyedve más, temetőbe igyekvő emberekkel. A sírokon, a miénkhez hasonlóan, saját készítésű koszorúk, csokrok és viaszgyertyák voltak. Engem, a gyereket, a karácsonyra emlékeztetett ez a kivilágítás, a felnőtteknek meg valamiképp szavát vette, megcsendesítette őket. A családok összehajolva állták körül a szerettük nyughelyét, halkan vagy suttogva beszélgettek, a nők szipogva sírdogáltak, le-lehajoltak, hogy igazítsanak valamit a koszorúkon, a férfiak kicsit hátrébb álltak, nagyokat hallgattak, vagy elővették az otthon sodort cigarettájukat, és meggyújtottá kérgesre tört markuk felett.

Szokás volt az ismerősök, barátok sírját is felkeresni, arra is tenni pár szál virágot, gyújtani egy szál gyertyát, elmondani egy miatyánkot. Ebben a vándorlásban aztán, bukdácsolva a halmok között, rég nem látott ismerősökbe botlott az ember, hogy pár, hamarjában elhadart mondattal tájékozódjon a másik hogyléte felől. Minket, gyerekeket, nagyon bosszantott a felnőtteknek ez az általunk érthetetlen fecsegése, főként a nőké, akik vég nélkül cserélték ki észrevételeiket más fehérszemélyek által készített koszorúkról, díszítési hiányosságaikról, és adták át utólag tapasztalataikat a krizantém nevelésével kapcsolatban. Általunk ismeretlen neveket emlegettek fel, meghatódva, vagy éppen nevetgélve idéztek fel hajdanvolt eseményeket velük kapcsolatban. Ezen az estén sokáig fennmaradhattunk, kifagyva, a sok gyertyagyújtogatástól faggyús, itt-ott megégett kezekkel kerültünk ágyba.

Ma már minden másként történik. Jószerivel senki sem fárad otthon koszorúk készítésével, és virágot is csak páran, főként az idősebb generáció nevel, azt is megszokásból. Az üzletekben minden kapható, úton, útfélen árulják az ilyenkor kelendő holmikat. A temetők előtt mozdulni sem lehet a gépkocsiktól, a feldíszített sírokon már nem ügyesség versenyez egymással, hanem a pénz. Ahogy az elhunytakat fedő márvány a cementtel. A hagyomány, amely összetereli ilyenkor a családokat, szerencsére még életben van. És ez a fontos!

Felgyorsult életünkben, amikor az élőkre sem jut elég időnk, ezen a napon, drága halottainkra gondolva, legalább a róluk való megemlékezés összeterel bennünket. Amikor majd ott állunk a temető fényeiben, kicsit meghatottan, támogatva az öreg szülőket, elnézve az ide-oda rohangáló csemetéket, megörülve ismerős arcoknak, vajon lesz-e egy pillanat, amikor megfogadjuk, hogy eztán másként teszünk? Vajon a drága mécsesek fénye elég lesz-e, hogy megvilágítsa majd kimért életünk szűkre szabott határait, emlékeztetve összetartozásunkra a múló időben.