Pótszékes teltház fogadta a Batang felé című tragikomédiát a Weöres Sándor Színházban. Hiánypótló szerepet töltött be ez az előadás és az utána való beszélgetés, mert a demencia még mindig tabunak számít Magyarországon. Gondoljunk csak bele, milyen félelmetesen hangzik ez a szó: demencia. Mindannyian rettegünk attól, hogy egyszer elbutulunk, és teljes kiszolgáltatottságban kell leélnünk az életünket. Hubert (Koltai Róbert), Christian Gundlach Batang felé című tragikomédiájának főszereplője egy idős férfi, akit fokozatosan hatalmába kerít a demencia. Magányosan él, egyedüli társa Paul, a plüsspapagáj. A férfi kialakította a maga rutinját, melynek segítségével többé-kevésbé elboldogul, bár az egyre jobban elhatalmasodó feledékenység miatt inkább kevésbé. A saját maga által teremtett képzeletvilágban él, olyan emlékekből táplálkozik, melyek megszépítik a hétköznapjait. És akkor ebbe a világba betoppan Alex (Szirtes Balázs), akinek kényszerű kötelességből meghatározott ideig ápolnia kell a férfit. Hubert kapásból elutasítja, mondván, hogy neki nincs szüksége segítségre, de aláírja a papírt, igazolásként, hogy Alex megjelent nála. Aztán Alex mégis marad, és egy különös kapcsolat alakul ki kettőjük között. A fiatal férfi mogorván, kritikus szemmel néz körül, kendőzetlenül kimondja, amit gondol, ha kell, letámadja Hubert-t. Magabiztosnak, felsőbbrendűnek mutatja magát, hiszen az ő memóriájával nincs semmi baj. Aztán fokozatosan kiderül, hogy ez az arrogancia csupán egy maszk, Alex is ugyanolyan sebezhető és védtelen, jövőbeli kilátások nélkül. A civakodások, az életkorbeli és egyéb különbségek ellenére a két férfi kapcsolata egyre jobban elmélyül, igazi férfibarátság alakul ki közöttük.

Hubert életét átszövi a Batang utáni vágyakozás. Batangban minden szép és jó, örökké süt a nap, gyönyörű lányok táncolnak, az élet derűs és vidám. Valóban olyan nagy baj az, ha valaki egy képzeletbeli világba menekül, amikor rászakad a valóság? Hol van ez a Batang? Álmainkban, meg nem valósult vágyainkban, ki nem élt lehetőségeinkben? Hol találunk rá? Egy fizikai helyen, egy személyben vagy egy eszmében? Rengeteg gondolat merül fel bennünk, miközben nézzük a darabot. Koltai Róbert és Szirtes Balázs remekül jelenítik meg a két magányos lelket, fájdalmaikkal, küzdelmeikkel. Olykor megnyílnak, máskor bezárkóznak a másik előtt, de mindenképpen hatással vannak egymásra. Valóság és illúzió összekeveredik, humoros és szívbe markoló jelenetek követik egymást. A két férfi elindul Batangba. Vajon mi merjük-e vállalni a mi Batangunkat? Képesek vagyunk-e útra kelni? A Batang felé önmagunk megismerésében is segít.

Gaál Ildikó kiváló rendezésével és Mucsi Balázs remek látványtervezői munkájával  tette élvezetessé a darabot.

Az előadás után lehetőség nyílt arra, hogy jobban megismerjük az időskori demenciát Vass Péter szociálpolitikus, dr. László Tamás pszichiáter és Pintérné Szakály Katalin diplomás ápoló segítségével. A beszélgetést Gergó Judit újságíró moderálta, de a nézők is feltehették kérdéseiket. A demencia szó hallatán sokan egyből az Alzheimer-kórra gondolnak, de valójában a demencia ennél jóval tágabb fogalom. Olyan tünetek együttese, melyek tartós szellemi hanyatlást idéznek elő. A demencia jelentkezhet fiatalabb korban is, és az sem törvényszerű, hogy az időseknél a szellemi teljesítőképességnek feltétlenül csökkennie kell. Talán úgy lehetne összefoglalni a demencia és az Alzheimer-kór közötti kapcsolatot, hogy minden Alzheimer-kór demencia, de nem minden demencia Alzheimer-kór. A tünetek kialakulásának hátterében számos ok lehet, akár szervi betegség is, mint például a Parkinson-kór, de baleset következtében is létrejöhet agyi károsodás. Azt sem jelenthetjük ki, hogy a demencia minden embernél pontosan ugyanúgy jelentkezik, nagyon változatos tüneteket mutat. A főbb jellemzője a feledékenység, ami a rövid és a hosszú távú memória károsodásában nyilvánul meg, először apróbb dolgokat felejtenek el, majd később már a hétköznapi feladataikat sem tudják ellátni, a demens betegek visszahúzódóvá válnak, a társas kapcsolataik leépülnek, képtelenek előre tervezni, hangulatingadozások jelentkeznek, mely végül teljes szellemi és testi leépüléssel jár. Ahogy a népesség egyre magasabb életkort megér, úgy válik a demencia is egyre gyakoribbá. Amikor az emberek többsége fiatalabb életkorban halt meg, nem volt ideje az időskori demenciának arra, hogy kifejlődjön. Éppen ezért igazi megküzdési stratégiáink sem alakultak még ki.

A demencia óriási terhet ró az egyénre, a társadalomra és a hozzátartozókra is. Nagyon nehéz végignézni és végigélni, ahogy egy szerettünk fokozatosan leépül, és mi nem tudunk tenni ellene semmit. A legjobb az, ha a demenciában szenvedőt megtartjuk az eredeti környezetében, vagyis a saját otthonában, ameddig csak lehet. A demens személyről való gondoskodás embert próbáló feladat, egyedül nem is lehet csinálni. Még akkor is kimerítő, ha többen ápolják idős hozzátartozójukat, és megosztják egymás között a feladatokat. Ilyenkor is eljön azonban a pillanat, amikor nem lehet elkerülni az intézményben való elhelyezést. Még ma is él a negatív előítélet azokkal a hozzátartozókkal szemben, akik „otthonba dugják" a szüleiket, pedig gyakran nincs más megoldás. Ráadásul nem is könnyű egy ilyen intézménybe bekerülni, hosszú a várólista. Az időskorúak ellátásával foglalkozó bentlakásos intézményeket három csoportra oszthatjuk: vannak, ahol egyáltalán nem fogadnak demenseket, vannak, ahol elkülönítik őket, és léteznek olyan otthonok is, ahol integráltak élnek.

A beszélgetés során felmerült, hogy milyen nagy szükség van a hozzátartozókat támogató hálózatra. Nemrégen útjára indult egy kezdeményezés Szombathelyen, az Alzheimer Café, ahol a demensek hozzátartozónak nyílik lehetőségük tapasztalatcserére, szakemberek előadásainak meghallgatására. A legfontosabb, hogy türelmesek legyünk az ilyen betegekkel, akkor is, ha nem együttműködők, és akkor is, ha az állapotukból kifolyólag ellenszenvesek vagy gonoszak. Próbáljuk meglátni bennük azt, akik egykor voltak. Ők ugyanis egy kettős világban élnek. Az egyik világ a demencia teremtette világ, ahol a többségük jól érzi magát, hiszen visszamennek a múltba, amikor még élt a férjük, gondoskodniuk kellett a kicsi gyerekeikről, és ők maguk is egészségesek voltak. A másik világ - gyakran vannak világos pillanataik is - a valóság. Amikor itt járnak a jelenben, akkor szembesülnek az állapotukkal, ezért gyakran fogja el őket a bűntudat és a szégyen, hiszen tisztában vannak a helyzetükkel. A velük foglalkozóknak résen kell lenniük, hogy mennyit árulnak el nekik a valós dolgokról, mert előfordulhat, hogy csak ront az állapotukon, ha szembe kell nézniük a megváltoztathatatlan tényekkel. Gyakran lehet panaszt hallani a bentlakásos intézményekre, hogy nem megfelelő a személyzet hozzáállása, elavultak a berendezések, szerencsére ellenpélda is akad. A demensekkel foglalkozók is csak emberek, akik bizony elfáradnak, sőt, akár ki is éghetnek. Erre jó a szupervízió vagy a belső tanácsadás, de az sem baj, ha az ápoló azt mondja, hogy ő most ezzel a beteggel nem boldogul, és átveszi tőle valaki más. Meg kell tanulniuk olyan apró praktikákat, melyekkel a nem együttműködő és mindenben ellenszegülő betegeket is rá lehet venni arra, hogy megcsinálják, amire kérik őket, úgy, hogy a személyiségük és emberi méltóságuk ne sérüljön. Sosem szabad elfelejteni, hogy bármilyen állapotban is vannak most, és bármennyire is érzéketlennek tűnnek a külvilág számára, ők is csak érző emberek. Egy nagy különbség mégis van a hivatásszerű ápolók és a hozzátartozók ápolói tevékenysége között: egy szociális otthonból a munkaidő leteltével hazamehet az ott dolgozó, ám az, aki a szülőjét vagy valamelyik rokonát ápolja, ezt nem teheti meg. Az otthoni gondozás 24 órás készenlétet igényel, szabad- és ünnepnapok nélkül. Ezért is fontos a segítői hálózat, mert sok esetben a hozzátartozók is összeroppannak.

S hogy mit hoz a jövő? A demencia jelenleg nem gyógyítható, nincs olyan gyógyszer, melytől a demenciában szenvedő újra olyan lenne, mint amilyen régen volt. Az orvostudomány azonban állandóan fejlődik, sosem lehet tudni, mikor következik be az áttörés. A demenciára való hajlamot örökölhetjük, de egészséges életmóddal sokat tehetünk magunkért. A mozgás, a sport nemcsak az agyunknak tesz jót, hanem az egész szervezetünknek. Az agy edzése, legyen akár keresztrejtvényfejtés, új dolog megtanulása vagy bármilyen szellemi tevékenység, javítja a memóriánkat. Tudományos kutatások igazolják a mediterrán diéta jótékony hatását az agyműködésre. Nincs külön életmódbeli javaslat a demencia megelőzésére, az általános egészséges életmód szabályai vonatkoznak az agyunkra is. Ami pozitívan hat a szív- és keringési rendszerre, az ugyanolyan hatást gyakorol az agyra is.