Majmok háborúja, avagy az ölés puszta öröme

2020.01.28. - 07:30 | Misel - Fotók: AFP/Alain Jocard

Majmok háborúja, avagy az ölés puszta öröme

A gonosz minden létformában való jelenléte rémít - Küzdök magammal, aztán legyőzöm a józan észt és elolvasom az írást. Majmokról szól, pontosabban csimpánzokról, és az ő háborújukról. Nem egyéni küzdelmekre gondolok, hanem mindarra, amit a háború szó takar: tömegek, tömegek ellen.

Nem tudom, te hogy vagy vele: a tudományos tények, az ezekről szóló írások, műsorok az én lábamból mindig kirántják az erőt. Mert mik is vannak mostanság? Klímakatasztrófa, corona vírus, modernkori népvándorlás, mifene. Tudod jól, politikával évek óta nem foglalkozom, ignoráltam a témát. Rég nem nézem az állatos csatornákat, mert nem akarom tudni, melyik faj hal ki éppen. Védem magam, ahogy lehet. Szűkre mért időm fehér lapjait páni félelemmel óvom a rájuk fröccsenő mocsoktól, vértől, sáros cipők talpaitól. Ha reggel új lapot nyitok életem könyvében, reszkető kézzel húzom meg az első vonásokat, aggodalommal telve és reményekkel, hogy amit lejegyzek majd, a lehető legszebb legyen, és hasznos, és semmi ne legyen hiábavaló.

Most mégis megtörtént a baj, a nyugalmam oda! A monitoron millió hír, színes oldalak, kiabáló címek, képek. Többször is átpörgetem, visszamegyek. Küzdök magammal, aztán legyőzöm a józan észt és elolvasom az írást. Majmokról szól, pontosabban csimpánzokról, és az ő háborújukról. Tudtam persze, hogy bármennyire is megdöbbentő állatokat összefüggésbe hozni ilyen cselekvéssel, létező dolog. Megfigyelték, hogy pl. hangyáknál rendszeresek az egymás ellen vívott csaták, feltehetően az élelemért, de más fajoknál sem ritka. Azoknál, akik kolóniákban élnek, egészen magas szintű szervezettséggel folyik le az egész.

Mielőtt közbevetnéd, hogy fajfenntartás ürügyén is van bunyó állat és állat között, hát én nem erre gondolok. Nem egyéni küzdelmekre, hanem mindarra, amit a háború szó takar: tömegek, tömegek ellen. A cikkben szereplő majom kolóniát évekig megfigyelték. Történt aztán egyszer valami a közösségen belül (a megfigyelőknek nem sikerült rájönni, mi), ami után kettéváltak, és négy éven keresztül ádáz küzdelmet folytattak egymással. Pont, mint mi, emberek: kiszámítottan, hidegvérrel, értelmetlen kegyetlenséggel, hosszú évekig. Azok az egyedek, akik együtt nőttek fel, rokoni kapcsolatban álltak, együtt játszottak eddig, most halálos ellenségként néztek farkasszemet. Megosztották a területet. A kisebb csapat, pár hím és nőstény a kicsinyeikkel az erdő sarkába húzódott, de itt sem lehettek biztonságban. Élelemszerzés közben megtámadta őket a másik csapat, és egyenként levadászták őket. Ellenségeiket nem pusztán megölték, de indokolatlan kegyetlenséggel végeztek velük, vagy csak megsebesítették és otthagyták, gonoszul, szenvedésre ítélve. Időnként kannibalizmus is előfordult. Négy évig tartott ez az áldatlan háborúskodás, míg a kisebb csapat annyira megfogyatkozott és lelkiekben meggyengült, hogy már nem jelentett kihívást az ellenük folytatott harc.

És akkor egyszerűen vége lett, megmagyarázhatatlanul és egészen az emberekre jellemző módon. Kitörésében nem játszhatott szerepet a korlátozott élelem, a nemek aránya is kiegyensúlyozott volt, és mindannyian egy fajtához tartoztak, közös ősökkel. Látod! Éppen ezek a tények teszik annyira félelmetessé a jelenséget. A kiszámítottsága, és hogy kegyetlenkedtek, puszta élvezetből is öltek. A gonosznak minden létformában való jelenléte az, ami megrémít. Jó, én is tudom, hogy a legközelebbi rokonaink, bele se kezdj, milyen kicsi az eltérés a DNS-ünkben! De az emberek társadalmakban élnek, határokkal körbevett országokban, változóan fejlett civilizációban. A köztük kitört háborúk területekért, vallási okokból, vagy nemzetiségi konfliktusokból indultak. Megkonstruált, nem igazi indokokkal. Az emberiség alantas ösztöneire építve. A háborúkban megszűnik az egyén, csak jelszavakban megfogalmazott célok, minden alól felmentő, homályba vesző személyek által kiadott parancsok vannak. A háború a sziklák küzdelme a tenger hullámaival: a kövek megkopnak, a part megváltozik és időről időre apály lesz.

A majmok, immár megfogyatkozva egyfelől, diadalmaskodva másfelől, és hatalomhoz juttatva néhány erőszakosabb és hangadó hímet, újra egy csapattá váltak. A vesztesek behódoltak, és igyekeztek leplezni gyanakvó félelmüket. A győztesek még jó ideig élvezték fölényüket, hangosak, agresszívek voltak, és ők foglalták el a legjobb helyeket. A konfliktus vezérei változó sikerrel verekedtek össze a főnök szerepéért, de harcaik már nem váltak végzetessé. Úgy is mondhatnánk, hogy minden visszatért a régi kerékvágásba. Csakhogy a megtapasztaltak után már semmi nem lehetett a régi, ahogy az emberi háborúk után sem. A béke időszakai a feldolgozás és a felkészülés idejévé váltak.

Éltél át már valami igazán katartikusat? Ami átrendezi a sejtjeidet, és a világról addig alkotott képed cserepeit már csak egy kaleidoszkópban látod? Tükrök és színes részletek, ismerősek, de már csak egy mindig változó, ismeretlen képpé állnak össze. Ha egyszer is megtapasztaltad az érzést, tudod, hogy utána már sokkal jobban ragaszkodsz a pillanathoz, hálás leszel az öröm minden parányi darabkájáért, és többé nem vágysz az elérhetetlen egészre. Mert én már így élek.

Éppen ezért, amikor azt mondtam neked, hogy védem magam a rossz hírektől, és távol tartom azokat az embereket, akik fémkeresővel kutatják a világ tragédiáit, hogy másokra zúdítsák őket, nem hazudtam. A majmokról szóló írás azért érintett meg és szomorított el különösképpen, mert oktalanul és minden alap nélkül hinni akartam abban, hogy a mi magasabb emberi civilizációnk hordaléka nincs jelen más életformákban. Az ölés puszta öröme, a módszeressége. Tudom, butaság. Olvasás közben beszivárgott a horror az életembe, drámai filmmé formálódtak a sorok. Nem tudok mit kezdeni a durvasággal, soha nem is tudtam, és megrémít minden erőszak.

Ez az önvédelmi taktika aztán odáig viszi az embert, hogy nem csak hogy nem olvas, nem néz bizonyos híreket, de hazaérve magára csukja az ajtót, és megpróbál boldog lenni a biztonságot adó kis világában. A szomszédai ugyanígy tesznek. Nincs trécselés az utcán, a kaput is távirányító nyitja. Munka, rohanás, és elmegy a nap. Tudod, még nálunk, a faluban is ez van. A minap, csak úgy mellesleg, mondta valaki, hogy meghalt a bácsi, aki velem szemben lakott. Már el is temették. És csodálkozásomat látva mondott még kettőt, a közelmúltból, akikről szintén nem tudtam, és akiket ismertem, mióta élek. Úgy tűnik el múltunk és életünk egy-egy darabja, hogy észre sem vesszük. Egyéni világunkban, saját mókuskerekünkben már egyedül tapossuk a semmit. Gyors kitekintések vannak, de nem merünk megállni, pláne kiszállni. Önzővé, kuckólényekké váltunk. Nem akarunk harcolni és beérjük kevéssel. Te tudod, mennyire szerettem a közösségi dolgokat. Mára ezeket is beszőtte a politika mérges pókja. Szulejmán és Barátok közt telnek az esték, nem a haverokkal, és messengeren írunk a párunknak, ha a konyhából akarunk egy sört. Jó, nevess csak: én meg behívom a macskát, ha el akarok mesélni valamit.

Elidegenedett világunkban már nehezen igazodom el. Néha, vágytól hajtva kitárok ajtót és ablakot, és a beáramló friss szélnek fordítom az arcomat, lehunyt szemmel, várakozón, máskor megrémít a lehetőségek végtelenje és újra bezárkózom. Ki mondhatná meg, hogy mi a helyes egyensúly önzés és szociális lét között? Te tudod?

Új hozzászólás