A nyitott ablakon hullámokban kúszott be a nyáréji hűvösség. A szobában még így is nagy volt a meleg. A beszűrődő fényben nem látszott más, mint megfeszülő arcéle, és a vállára csorgó holdfény. Mennyire helyes így - állapítottam meg magamban.  A szobában tapintható volt a feszültség. Nem mozdultam, bár a türelmetlenség kezdett lassan haraggá változni bennem, mert sejtettem, hogy nemszeretem beszélgetés következik. A fáradtság és a meleg azonban elnézővé tett, lehunyt szemhéjaim alatt bágyadtan pihent a várakozás. A meg-meglibbenő függöny mögül kis szélrohamok érkeztek, végigfutottak meztelen bőrömön, apró borzongásokat keltve, de aztán tovatűntek, és csak az emlékük maradt.

Amikor végre megszólalt, megkönnyebbültem,  mert nem volt semmi a szavaiban, amit ne tudtam volna úgy is. Tipikus történet: megunt házasság, rámenős nő, csalás, válás és végül a kudarc. Te tudod a legjobban, mennyire értettem, miről van szó, és hidd el, az eltelt évek távlatából már mint távoli történetet hallgattam. Jó ismerősöm volt minden megcsukló mondat, a panasszal teli előadás, a vigasztalást remélő pillantás. Magamat láttam ott akkor. Dühös is lettem, bár igyekeztem féken tartani a feltoluló indulatot, mert hogy jövök én ahhoz, hogy efféle történetet kelljen hallgatnom, amelyet jómagam is átéltem, és túléltem, amit végre magam mögött tudhattam, és most váratlanul és kéretlenül a képembe tolakszik? Ráadásul úgy, hogy igazolást vár tőlem, számomra menthetetlen dolgokra?

De elmesélem neked, hogy értsd, miről beszélek:

Állítólag, szerelemmel kezdődött. Na, itt akartam nevetni egy nagyot, mert micsoda hülyeség ez megint! Szerelem! Na, hiszen! Azoknak való érzelem, akik sok Jane Austen meg Romana regényújságot olvasnak, és szeretnek vásárolni, birtokolni. Miért mondom ezt? Hát figyelj!

Olyan ember, aki meglát valakit, aki megtetszik neki és szeretné megszerezni, a magáénak tudni, mint egy divatos rongyot vagy egy új autót, és amúgy meg hidegen hagyják a valóság tényei, na az az ember nevezi az érzéseit szerelemnek.

Romantikus maszlag kapcsolódik hozzá, millió alkotás foglalkozik a témával, és próbálja szépnek beállítani, de én mondom neked, ez mind marhaság. Nem szól másról, mint megkívánásról és mindenáron való megszerzésről. Na, ezért vannak olyan blődségek, hogy szerelemben és háborúban mindent szabad, meg hogy a szerelem mindent legyőz. A nagy francokat! És aztán, ha végül siker koronázza, és vágyunk alanya a mienk, igen gyorsan szokott jönni a kiábrándulás: hogy nem ilyen lovat akartam. Jó, elég cinikusan hangzik, amit mondok, tudom. De életem egyik legnagyobb felismerése volt, ha meglehetősen későn is ébredtem rá erre.

De folytatom az elbeszélést. Szóval, itt van az emberünk, aki él egy eléggé jól működő házasságban, két gyerekkel, eltöltve két évtizedet, amikor felbukkan a nő. A csábító, a szingli, akinek semmi nem szent, akinél tompák a kések ( hihihi), aki egyedül él évek óta, egyik kapcsolatból a másikba vándorolva, keresve a férfit, aki megváltja mindettől. És akkor jó érzékkel megleli áldozatát.

Nincs nehéz dolga, mert emberünket, a jófiút, arra nevelték, hogy példás életet éljen, ne botránkoztasson meg, legyen mindig tiszta, jól fésült, udvarias beszédű, aki pontosan jár dolgozni, időnként a templomba, és nem köp a járdára.

Persze, ennek a példás polgári életnek ára van: millió elfojtás, ami csak az alkalomra vár, hogy a felszínre robbanjon, általában elsöpörve az addigi életformát. A nő, felismerve az unalmasan pergetett élet alá temetett vágyakat, akcióba lép, bevetve minden trükköt, ami csak a tarsolyában van. Nem veszíthet, de megszerezhet valamit, ami ugyan a másé, de neki kell. Az én hősöm pedig ostobán lépre megy. Hogy' is ne, amikor újra azt érezheti, hogy ő a világ legvonzóbb pasija, egy csoda, akit imádnak! Otthon már régen egy megszokott bútordarab inkább, vagy egy háztartási gép, valaki, aki fizeti a számlákat, elviszi a gyereket az iskolába, megjavítja a mosógépet, felássa a kertet. Most meg egyszerre csak ő lett a világ hetedik csodája! Aztán milyen izgalmas az is, hogy titka van! Viszonyt kezd. Előbb kicsit félve, aztán felbátorodva, közben megtanul hazudni és konspirálni. Szemére és agyára jótékony hályog borul, és maga is elhiszi, hogy valami nagyszerű és kivételes dolog részese, és hogy ez így mehet az idők végezetéig. És valóban: évek is eltelnek, mire a titka napvilágra kerül. Azt, hogy ebben mekkora szerepe volt az immár szeretővé avanzsált hölgy türelmetlenségének, sosem derül ki. Lebukás, dráma otthon. Minden érintett a maga igazáért küzd és mérhetetlen fájdalom, csalódás tölti be az addig otthonnak vélt házat.

Az idős szülők titkos elnézéssel tiltakoznak, mondván, hogy nem erre nevelték, a feleség egyszerre sértett, dühös és ijedt, hogy mi lesz most? A gyerekek nem értik, és a megcsalt anya pártjára állnak, szemben az apával, aki merészelte feldúlni addigi gondtalan békéjüket. Ígéretek, újrakezdés, ami a bizalom és tisztelet elvesztése után természetesen kudarcra van ítélve. Végül jön a szakítás és a válás.

A csábító végre elérkezettnek érzi az időt, hogy a nyilvánosság elé lépjen, és követelje a jogait. Szánalmat nem érez a szétdúlt család miatt, előtte csak célja lebeg: hogy a férfit, miután lebunkózta, most már becipelje a saját barlangjába.

Ez meg is történik hamarosan. Igen ám, de hogy is szól az a kínai mondás? Jól vigyázz, mit kívánsz, mert lehet, hogy teljesül. Ebben az esetben is légy kerül a levesbe. Az történik, hogy a mi kis törtetőnk nem számol valamivel: azzal, hogy az immár megszerzett férfiembernek szíve és gondozásra szoruló, idős, beteg szülei vannak. Ezeket semmiképpen nem kalkulálta bele az elképzelésébe, és hallani sem akar arról, hogy a nehezen kivívott elsőségéről lemondjon. És a mi hősünk újra egy csatatéren találja magát, ahol nem győzhet. Az ádáz küzdelem, melyben mérlegre kerül a jóérzés, fiúi és apai kötelesség és némiképp az egyéni szabadság is, szemben a másik serpenyőbe dobott szerelem önzésével. Végül látszólag az előbbiek győznek, de ez pirruszi. A galambpár szétköltözik. Emberünk egy kis haladékot szeretne, míg dolgait rendezheti, és szentül hiszi is, hogy ez valamiképp sikerülhet. Egész valója felforgatva: családja széthullása, a válás minden rettenetes velejárója, az érzett lelkiismeret-furdalás, a bizonytalanság, hogy jól döntött-e, szülei szemrehányó szavai, a külvilág értetlen és sanda ítélete - mind-mind a fejére szakad. Így, szinte észrevétlenül telik el néhány hónap.

Na, kitalálod-e a mese végét? Ha arra tippeltél, hogy a csaj, meglátva a várható gondokat, dobta hősünket, aki most éppen belehalni készül ebbe, és új áldozat után nézett, hát eltaláltad. Undorító, de cseppet sem szokatlan történet. Nap, mint nap megesik, az unalomig elcsépelt sztori.

Gondolhatod, hogy mennyire ambivalens érzésekkel hallgattam az elbeszélést. Saját tapasztalataim okán szerzett bölcsességem, és a bennem lakozó megátalkodott jószívűségem nem engedte, hogy falhoz vágva párnát és egyebet felugorjak, és beleordítsam az éjszakába, hogy elég. Hát mindenki hülye a saját dolgát illetően? Hol van az önismeret, a felelősségvállalás a tetteinkért? Miért van meglepve a megcsalt, aki csaló volt maga is? Lehet-e megbízhatóságról beszélni ott, ahol hazugság van? Építhető-e jövő olyasvalakire, aki nem társ a bajban, csak az élet ünnepnapjain? Meddig terjedhet az önzés, és hol kezdődik a felelősség? Rangsorolható-e a szülő, gyerek, szerető? Elhagyásunkban mi okozza a nagyobb fájdalmat: a vágy alanyának hiánya, vagy a sértett hiúság? Mennyi kérdés, és mindre olyan egyszerű a válasz is. Csak az őszinteség szűrőjén kell átfolyatni .

Már megint barát voltam, valaki menedéke, míg az éjszakában haladtunk előre. „Idáig tudom a te történeted"- jutott eszembe valamiért megint egy Lovasi nóta. Már nem haragudtam, ahogy elnéztem kedves arcát, miközben bátorítást várva lelkesen beszélt hozzám. Ahogy lassan az éjszaka hűvöse betöltötte a parányi szobát, és ő végül, vállamra hajtott fejjel, kezét a kezemben tartva elaludt, még sokáig tűnődve néztem a plafonon vándorló kinti fényeket. A furcsa szerepen gondolkodtam, amibe kerültem, a férfin, akit most kezdek megismerni igazán, aki visz, mielőtt hozhatott volna. A társasági élet keserű és csalóka játszmáin, ahol senki nem az, aminek látszik, és a sok, bolyongó, társtalan lélek egymást marcangolja, hogy a másik húsával etesse kielégíthetetlen magányát. Emlékszel, mit meséltem a megismerkedésünkről? Visszafogottság, rózsák, mifenék.... Azt mondtam akkor, hogy talán itt van valaki, aki megéri a fáradtságot és az időt, amit rászánok, és a meglepődésem, hogy még ilyen is van? Hát nincs.

Reggel nem néztünk egymásra, gyors, kapkodó mozdulatokkal öltözött fel, és elsietett. Talán szégyellte az éjszakai kitárulkozását, talán visszahúzódott töprengései magányába.... Nem tudom. Ahogy az elmenő autót néztem és elfordítottam a kapuban a kulcsot, már nekem is távolinak tűnt a beszélgetésünk. A két hónap óta, mióta először találkoztunk, most éreztem legközelebb magamhoz, miközben egy másik nő iránti érzelmeiről mesélt. Tudod, azt hiszem, valamiképp megkönnyebbültem: erősnek éreztem magam és kívülállónak.