Gondolkodtunk, kitérjünk-e rá, de hát kénytelenek vagyunk. Az úgy volt, hogy drága főszerkesztőnk kérésére első körben simán nemet mondtunk arra, hogy bevállaljuk ennek az eseménynek a beszámolóját, mégpedig személyes érintettség okán. Aztán meg lettünk győzve, teljesen ésszerű érvekkel, melyeket most nem is taglalnánk. Elég legyen hozzá annyi, hogy mivel az egyik vendég, mondjuk úgy, erős rokoni szálakkal bír szerény személyünkkel kapcsolatban, nem tűnt számunkra túl etikusnak, hogy magunk számoljunk be az estén történtekről. Az elhangzottak tükrében, az újságírói iskolák teljes mellőzésének okán, és nem utolsósorban a többek szerinti amúgy is irredenta világlátásunk miatt félre is tettünk minden ilyen aggályunkat, és igyekszünk objektíven elmesélni, amit hallottunk, és persze amit ebben a témakörben hozzá szeretnénk tenni a dolgok állásához. S hogy melyik vendég, és milyen szálakkal kötődik sorok írójához, az legyen ezen cikk egyik nagy - nem is oly blikkfangos - talánya.

A nagy generáció

Előrebocsátjuk, hogy mint sok minden másról, arról is könyvet tudnánk írni, hogy mit is jelenthetett akkor - és pláne, hogy mit jelent most -, ennek a generációnak a munkája és tevékenysége az ország zenei, morális és politikai életében is. Az sem titok, hogy mindamellett, hogy elismerésekkel és tisztelettel írnánk az átkosban véghezvitt népnevelő és kulturális jelentőségükről, a rendszerváltás utáni elbutulásban - melyről nem keveset hallhattunk- bizony ők is jelentősen kivették részüket. Erről azonban talán lentebb, vagy sem. Illés, Metro, Omega a nagy triumvirátus, meg a többiek, Mini, LGT, Piramis, Karthagó, P-Mobil, P-Boksz, aztán később a vidékről betörő Edda és Lord. Természetesen ezeken a neveken kívül is voltak még biztos sokan, de nem guglizunk és elnézést kérünk azoktól, akik kimaradtak. Mint azt Benkő László Omega-vezér is mondta, egy olyan országban terjesztették a szabadság üzenetét, ahol ezért mindennapi megpróbáltatásoknak és üldöztetésnek voltak kitéve. A kintről beszivárgó nagyok zenéjét népszerűsítve olyan missziót teljesítettek, ami elengedhetetlenül hozzájárult ahhoz, hogy a magyarországi egypártrendszer kicsit más legyen, mint a többi. Hitet adtak és vitalitást, és ez volt a legtöbb, amit akkor és ott lehetett.

Szóról szóra

Burkon László műsorvezető köszöntötte a szépszámú közönséget, és elmondta azt, hogy immár a kilencedik alkalmához érkezett a kéthetente jelentkező beszélgetős kezdeményezés. E mostani annyiban különbözik az addigiaktól, hogy két vendégét ő eddig nem ismerte, pontosabban ő igen őket, csak a vendégek nem őt. Majd az est szellemiségéhez frappánsan igazodva levette zakóját, és meglazította nyakkendőjét. Elmondta még, hogy külön örömmel töltötte el az, hogy mindkét vendége első szóra elfogadta a meghívását, pláne, mivel Vida Ferenc Lord-alapító a zenekarból való távozása óta nem nyilvánult meg a sajtónak, míg Benkő László annyira népszerű a bulvárlapok számára, hogy egy amatőr fotóstól az egyik orgánum kemény tízezer forintért vett meg egy képet, melyen ő strandszerkóban szerepel a sárvári termálfürdőben. A felvezetés után következett az est zenei részét biztosító Broken Moon Duó egy saját darabbal, ami talán a Sweet Love címre hallgatott. Az egy gitár, két vokál felállással működő csapat - Lévai Tímea és Poppre Ádám -, még egyszer mikrofonhoz jutott a műsor közepén, amikor a világ talán egyik legtöbbet feldolgozott és legszebb dalát is előadták, mely személyes kedvencünk is szinte minden formájában - Bill Withers 1971-es Ain't No Sunshine remekművét aposztrofálták gyönyörűen. Ezek után egy videofilm következett a Lord alakulásáról, illetve kezdeti, és későbbi viszontagságos útjáról, az országos ismertségig.

Ha nem jó a zenekar, rúgd ki a dobost

Vannak dolgok, amelyek generációkon át öröklődnek - nálunk ez a zenei alapvetés volt az egyik, aminek idejét sem tudjuk, mikor hallottunk először, és alkalmazunk is folyamatosan, eredetére pedig most derült fény. A sztárbandához - mint megtudtuk -, a legkönnyebb út a road-okon (a zenekar technikai személyzete) keresztül vezetett akkor - igaz, most már elég egy jól megfogalmazott email is, csatolva hozzá pár mp3-at. Ezen esetben a legendás Nemes Laciról van szó. A vidéki srácok megkérték, adjon már oda egy kazettát az omegásoknak, hátha elhívják előbandának őket, a hallottak alapján. A következő találkozáskori kérdésre, miszerint mi volt a reakció, a lelombozó válasz az lett, esélytelen, mert nem jó a zenekar. A szemöldökfelhúzásra a keverő-mágus ennyit mondott: ez annyit jelent, hogy rúgjátok ki a dobost. Ki lett rúgva. Az pedig, hogy ez mennyire alapvető gondolat, senki számára nem lehet kétséges, aki zeneszeretőnek vallja magát. A precíz ritmusszekció nélkül ugyanis nincs jó zenekar és jó zene sem.

A zenei életben jártas szombathelyiek, sőt nem csak ők, nagyon jól tudták azt, hogy a nagyok nem nagyon szerették volna, ha újabb konkurencia jelentkezne a piacon, pláne ilyen erős, úgyhogy ha nem is tűzzel-vassal, de igyekeztek meggátolni a nagy magyar rock-kondér közelébe jutást. Mivel mindkét fél szinte csak adomázott az este folyamán, mi sem megyünk bele mélységeiben a két zenekar korábbi furcsa viszonyába, illetve abba a többi, mondjuk úgy, kényes kérdésbe sem, amelyek szintén nem vetődtek fel a beszélgetés ideje alatt. Pedig biztosak vagyunk abban, hogy a jelenlévők nagy része oldalfurdaló kíváncsisággal érkezett a valamikori helyőrségi klubba. Hallhattunk ellenben a zenekarok névadásáról, útjáról, koncertekről, jelentősebb mérföldkövekről rengeteget. Az elvtársak tanácstalanságáról és tehetetlenségéről a hosszú hajúak feltűnése kapcsán, a szakma fortélyairól, küzdelmeiről, a közönség szeretetéről, magáról a zene jelentőségéről, a kiadók és stúdiók világáról. Hangsúlyozzuk ismét, hogy a másfél óra szinte elröppent így is, nem is tudjuk, mi lett volna, ha vérmesebb témákba is belemennek.

Jelenkor

A végig jó hangulatban folyó terefere mindkét alanynál a mélypontjára süllyedt, amikor a zene és maga a tradicionális magyar rock, a társadalom, illetve az ország kulturális állapotára terelődött a szó. Míg az Omega zenekar most is folyamatosan turnézik keresztül-kasul a bolygón - igaz erről a magyar nép vajmi keveset tud - tehát nem sok időt tölt ebben az országban, addig a Lord alapítója olaszföldön kezdett el új életet és karriert építeni. Mindketten egyetértettek abban, amit minden nyitott szemmel élő, és kicsit is gondolkodó igényes polgárnak látnia kell: ebben az országban most nem jó élni. Az aktuális hatalom, illetve az ezt megelőzőek semmilyen gondot nem fordítottak arra, hogy megőrizzenek bármit is ebből a szellemiségből, mint ahogy szinte semmi értékesből. Véleményünk szerint azonban a nagy hangszeres ellenállók közül sokan lepaktáltak, mind a kommunizmus oltárán vérrel és lánccal paposkodókkal, és a sajátságos újkori demokrácia vérszívó rablólovagjaival is. Hisz ha körbenézünk, szinte minden könnyűzenével foglalkozó nagy cég és állami hivatal vezérkarába be vannak ágyazódva stabilan, legyen az kiadó, vagy úgynevezett jogvédő szervezet, vagy bármi más. Ha pedig ezek az emberek jól végezték volna a dolgukat, most nem tartanánk ott, ahol. A lassan történelmi távlatúra nyúló korszak végét járjuk, hisz az utódcsapatok tagjai már lassan deresedő családapák lesznek, és jobbára valamelyik politikai oldal égisze alatt nyomják azoknak a rakkendrolt, akik leragadtak annál a korszaknál. Mint ahogy nem lesznek új Beatlesek és Stonesok, úgy nem lesznek Omegák és Lordok sem, a világ megváltozott, és folyamatosan változik. Az, hogy éppen jó vagy rossz irányba halad-e, azt mindenki saját szemszögéből eldöntheti.

Amíg a generációk életben tartják ezt a fajta tradicionális rockot, addig biztos, hogy élni fog, a nyomai biztosan soha nem vesznek ki a zenéből még nagyon sokáig. A Sex Pistols-ból Prodigy lett, a szinti-popból techno - a rock azonban örök és elpusztíthatatlan, és mi magunk vagyunk azok mindahányan. Azt pedig, hogy hogyan múlik el a világ dicsősége, a legjobban a műsor vége példázta, amikor is a kiváló billentyűs - aki zenekarával ki tudja, hány millió embernek játszott már óriási színpadokon -, egy lakodalmas szintű bemutatót tartott szintetizátorával. Na, ezt nem kellett volna. Egy igazi profi nem rombol illúziót, még akkor sem, ha szinte családi körben van. Persze az is lehet, hogy nincsenek már igazi profik.

Első alkalommal volt szerencsénk ilyen beszélgető-show-n részt venni, mondhatjuk, kitűnően éreztük magunk, és csak ajánlani tudjuk mindenkinek. Ha tehetjük, mi is rendszeres látogatói leszünk ezután. A színház felújításának okán természetesen ők is költöznek, de nem az MMIK-ba hanem a Berzsenyi Könyvtárba. Aki teheti, ugorjon be kéthetente némi szóról szóra.