Az örök nyughatatlanság katalizálja a hirtelen felindulásból elkövetett eszement ötleteket. Az agyban motoszkáló gondolatmag hirtelen szárba szökken, kettőt pislantva már az ajtóban állok és izzadt tenyérrel nyújtok kezet a félelmetes ismeretlenségnek. Hogyan kerültél ide? Kérdezed tőlem, kérdezem magamtól.

Fekszem az ágyon, ülök a vonaton, állok a konyha közepén. Még most sem tudom, mi vitt rá arra, hogy egyik napról a másikra fenekestül felforgassam az életem és egy olyan helyzetbe keverjem magam, ami teljesen idegen. Tudvalevő, hogy „a dolgok a legritkább esetben alakulnak úgy, ahogy az ember elképzeli", mégis ezekből a váratlan fordulatokból kerekednek a legjobb történetek.

Életem fő mozgatórugója az állandó útkeresés, amely jellemzően olyan szélsőséges döntésekben nyilvánul meg, melyek előtt már nem csak a hozzám közelállók, hanem saját magam is csak értetlenül pislogva állok.

Friss, ropogós pályaelhagyó tanárként kikerülve az egyetemről manapság már nem is néznek furcsán az emberre, pláne, ha valami jól hangzó pozíciót tud feldobni alternatívként arra, hogy miért nem tanít ma Magyarországon állami intézményben. Az impozáns fővárosi irodai munka csak ideig-óráig takarta el a vágyakat, átmenetisége mentőöv volt a szakmai út megtalálása okán. Idővel, ahogy becsuktam magam mögött az egyik legnagyobb vállalat központi irodájának ajtaját, majd aláírtam az egyik legnívósabb magániskolával a következő tanévre szóló szerződést, úgy kalapált mégis a kisördög a fejemben. Magamra licitálva a Budai-hegyeket a Balatonra, a légkondis irodát konyhai rostlapra, a kényelmes újbudai lakást egy nyaraló nappalijára cseréltem átmenetileg, hogy a munkaidő-munkabér szemszögét már meg se említsem. Egyszóval összefoglalva, amit csináltam: hülyeség.

Mondhatni a lehető legmagasabbról ugrottam fejest a mélyvízbe, majd löktek a legmélyebb pontig, akárcsak a balatoni stégről, ahová éjszakánként fürödni jártunk. Hiszen eddig még nem is tudtam, hogy milyen gyönyörű éjjel a hullámok ringatta stégről csodálni a déli part fényeit vagy nézni a fejem felett kiterített tiszta, csillagos égboltot, egy hullócsillag kívánságába rejtve az éjszakát. Ez a végtelen, körülölelő nyugalom feledtette az egész napos zajt.

Nappal a tapasztalatlanság és az idegenség érzéséből magamra pakolt nyomástól egy ideig még mindig csak ijedten kalimpáltam, mert nem is igazi mélyvíz, ahol nem rándul görcsbe a gyomor a valós vagy feltételezett elvárásoktól. Idővel aztán megtanultam rendesen úszni és az életet jelentő levegő a támogató baráti szempárok ventilátorából szóródott szét a helyiségben. Ahogy egyre közelebb merészkedtem a tűzhöz, úgy tanultam egyre többet olyan emberektől, akiket nem csak szakmailag, de emberileg is mindig becsülni fogok. A szeretet izzó katlanja vett körül: a halántékomhoz tapadt nedves hajszálak kacskaringója, a homlokomon duzzadó izzadtságcseppek, a hátamon gyöngyöző verejték.

Az olykor feltámadt kétségek és a napról napra elkoptatott motivációk mögött bujkáló mosolyok tartottak végig a felszínen. Mindig önzetlenül segítettünk, mert egymásért voltunk. A számtalan dicséret között megbújó dorgálások tettek mindig jobbá és a legnagyobb fáradtság közepette elvégzett munka adta a legboldogabb siker érzését. Mindezekért kellett rátalálnom erre a balatoni helyre és ezzel együtt a sajátomra. Ha rangsorolni kellene, eddigi életem top ad hoc elhatározása volt az idei balatoni nyár. A konklúzió pedig, hogy néha engedjünk a bennünk dörömbölő kisördögnek, mert az élet tele van egy rakás olyan helyzettel, lehetőséggel, amikről fogalmunk sincs, mit rejtenek, milyen új oldalunkkal ismertetnek meg, milyen energiákat szabadítanak fel és hogyan formálják személyiségünket, nem utolsó sorban, milyen értékes emberi kapcsolatokkal gyarapítanak.

A búcsúzáskor csillogó szempárok és a szoros ölelések mutatták meg, mit jelentett az itt töltött rövid, de tartalmas idő. Végtelen szeretettel a szívemben, fülig érő mosollyal szálltam fel a vonatra és indultam tovább a saját utamon. Ez az, ami soha nem fog elmúlni, mert őszinte volt.

Búcsúzós

egy sehogysemvolt történet végén az ölelés könnyű, a szavak nehezek,
csak így mondhattam el, amit máshogy nem lehet
a szemhéjam alatt feszülő boldog szomorúság
lassan kibuggyanó patakja,
miként jöttem el, hogy közben örökre maradtam