Egy fiktív politikai történet - Szerb Antal: VII. Olivér (könyvajánló)

2021.02.01. - 00:15 | Misel

Egy fiktív politikai történet - Szerb Antal: VII. Olivér (könyvajánló)

Könyvet sok helyen találtam már: könyvtárban, bolt elé kirakva, kuka tetején. Ezúttal valaki a kocsim motorházára tette a kis kötetet. Szerb Antal: VII. Olivér című könyvét.

Bevallom, nem volt ismerős, biztos voltam benne, hogy nem olvastam még. Nekem is jórészt a sztenderdek voltak meg: az Utas és holdvilág, ami nélkül nem érdemes felnőni, és később, már érett fejjel a Pendragon - legenda, ami az útkeresés mellett azért igényelt némi történelmi ismeretet, feltételezett egy intellektuális gondolkodásmódot, de azért izgalmas, majdnem krimibe illő történetbe rejtve. Ismertem, olvastam Magyar irodalomtörténetét, verseit. Ez a műve azonban, amit a kezemben tartottam, nem volt ismerős számomra.

Gyakran tapasztalom, főkén életem utóbbi éveiben, hogy semmi nem történik velem véletlenül, és hogy a fenn való, vagy a gondviselés mindig azt dobja elém, amire éppen szükségem van. Barátokat, akik izgalmas utakra visznek, segítő kezeket, ha épp csőtörés van a lakásban, és inspiráló dolgokat, megmutatva az élet szép oldalát. Persze, azzal, hogy csodás a létem minden perce, ajándék, amit nem lehet eléggé megbecsülni, magam is tisztában vagyok már jó ideje, és minél inkább fogy előttem az út, annál többször állok meg gyönyörködni abban, amit nyújtani tud. Efféle ajándéknak tekintettem hát a kis könyvet is, amit valami szándékkal raktak éppen az én kocsim tetejére.

1941-ben íródott a hátoldal szerint (Antal A. H. Redcliff angol írói álnév mögé rejtőzködve jelentette meg 1942-ben - a Szerk.) Amikor elgondolkodtam keletkezésének dátumán, elképzeltem a már korlátozások alá eső író szerencsétlen életét, amikor is zsidó származása miatt betiltják irodalomtörténetét, a Nyugat is megszűnik, és a beszűkült térben a halál még nem, de az előszele már megérinti. Még nem sejti, hogy a sors már csak négy szűk, szenvedésekkel teli esztendőt szán neki, mielőtt elszólítják oda, hol nem számít a faj, a vallás.

Amikor elkezdtem olvasni, egy bizonyos ponton behajtottam a könyvet és újra elolvastam, hogy Szerb Antal írta-e biztosan, mert a stílus, a benne mindegyre jelen lévő humor egy másik kedvencemet idézte: Rejtő Jenőt. Ez az érzés aztán meg is maradt végig, még a regény alakjai is ezt erősítették bennem. Nem tudom, találkoztak-e valaha, és ki hatott a másikra, vagy csak a véletlen műve ez a hasonlóság, de mindegy is. Attól persze senki ne tartson, hogy valamiféle plagizálás lenne a dologban! Az a szép az igazán értékes irodalomban, hogy bármikor íródtak is, minden korban aktuális mondanivalót, tanulságokat hordoznak. A történetben előre haladva néha felkiáltottam, mert úgy tűnt nekem, hogy a mai közélet állapota elevenedik meg a lapokon, kísérteties pontossággal, olyannyira, hogy csak egy Nostradamus szintű jós vethette papírra, de az is lehet ám, hogy csak a világ nem változik egy bizonyos szinten.

A történetet nem szeretném elmesélni, mert az olyan lenne, mint megmondani egy krimi elején, hogy ki a gyilkos, kivéve, ha Colombóról van szó. A helyszín egy képzeletbeli, mediterrán ország, Altúria, főhőse, az ifjú király, VII. Olivér, aki maga szervezi meg az őt megbuktató forradalmat, hogy, menekülve a felelősségtől, önmaga lehessen. Egy ország, amely kiárusítja nemzeti vagyonát szorult anyagi helyzete miatt egy külföldi, névtelen mágnásnak, miniszterek és államférfiak, akiknek semmi sem szent, csak önös érdekeik szerint állnak ide vagy oda. A Névtelen Kapitány, aki a szálakat mozgatja, és akitől mindenki fél, bár még senki sem látta, az uralkodó, aki gazembernek áll, mint III. Richard Shakespeare örökbecsűjében, hogy ott ébredjen rá, rablók és tolvajok között: a felelősség kötelez. Színesen megrajzolt jellem a festő, aki előbb unalomból, a „miért ne?" attitűdjéből keveredik a forradalomba, hogy végül a dolgok mozgatójából valamiféle nemes lelkű hőssé váljon. Az volt az érzésem, hogy a történések a napi híradásokból összefűzött események láncolatát adják ki, és a benne szereplők mindegyikét megnevezhetném a kor, a jelen rögvalóságából. Ez a felismerés, mely olyan felkavaróan hatott rám, szerencsére nem arra késztetett, hogy utána nézzek valami éles szerszámnak, hanem a finom, szatirikus humor, ahogy Rejtőnél is, olyan mindent feloldó módon nevettetett meg, tett elnézővé, emelt a problémák fölé.

Hogy kiknek ajánlanám? Azoknak az embertársaimnak, akik megfelelő élettapasztalattal rendelkeznek, ám nincsenek híján a jó szívnek és józan belátásnak sem, és az élet felvértezte őket a humornak azon válfajával, ami megtanít arra, hogy, ha kell, önmagunkon is nevetni tudjunk, de azért tanuljunk is belőle.

Új hozzászólás