'A tündöklés ül, mellette az éhezés' - Ezért (novella)

2021.02.23. - 00:15 | Joó Ágnes Anni

'A tündöklés ül, mellette az éhezés' - Ezért (novella)

A férfi megbámulta a helyet, mint aki emlékezik, vagy fel akar idézni valamit. Ahogy ott állt, olyannak tűnt, mint aki a megérkezés szent pillanatát éli át. Az az igazság, hogy az időt kezdték nem érzékelni, vagy úgy is mondhatnám, hogy az idő megszűnt számukra érzékelhetőnek lenni.

- Muszáj látnom magát - mondta a telefonba halkan és tisztán a férfi - Éppen úton vagyok, hamarosan beérkezem. Tud fogadni egy órára?

- Tudja a járást - a nő beleegyezett valamibe a válasszal, amiről nem tudta, hogy mi az. Nem várta a nála bejelentkező férfit, a válasza mégis azt sugallta, hogy várta. Valamennyi idő eltelt a váratlan hívás óta, de semmi izgatottságot nem okozott a nőnek, semleges vagy érzéketlen volt a várakozásban. Ahogy a haját és az öltözékét megnézte a tükörben, közönyösen bámult magára, és cseppet sem jutott eszébe, hogy öltözzön át, fésülje át a haját vagy olyasmit tegyen, amivel férfiérdeklődést szokás felkölteni. Szürkének tűnt maga előtt, és semmit sem érzett, de tisztán tudta, hogy ez nem a megadást jelenti.

Valamennyi idő múlva csengettek és kopogtattak is kettőt az ajtón. Halk női léptek, ajtónyitás. Mechanikus mozdulatok az előtérben, ahol a kabáttartó előtt álltak. Személytelen, de nem üres csend. Még az is lehet, hogy szótlanok voltak, mert a figyelem mindent megvont tőlük.

A férfi megbámulta a helyet, mint aki emlékezik, vagy fel akar idézni valamit. Ahogy ott állt, olyannak tűnt, mint aki a megérkezés szent pillanatát éli át. Az az igazság, hogy az időt kezdték nem érzékelni, vagy úgy is mondhatnám, hogy az idő megszűnt számukra érzékelhetőnek lenni. Eltűnt a hétköznapi dimenzió és verbalitás, de a nonverbális eszköztárnak is befellegzett. Mindez egyáltalán nem hozta zavarba őket, mert külön-külön botorkáltak ebben a tehetetlen térben. Együgyűnek és semmilyennek érezték ezt a helyzetet, valójában bonyolult és kibogozhatatlan volt, ami mégsem ült meg rajtuk nehezékként.

- Mit csinált ma? - a nő semleges hangon, de érdeklődést mutatva kérdezte a vendégként érkező pácienst, és kezével jelzett, hogy foglaljon helyet.

A férfi gondosan végigmérte a széket, megkívánván győződni arról, hogy illik-e ez a tárgy az alkalomhoz és ahhoz, hogy ezen ülve folytassa a kiváltságos történést.

- Ülök, tudja, üldögélek - félmosoly-választ adott a férfi, mint aki semmit sem akar, úgy tűnt, hogy nem akart semmit.

- Egész nap üldögél? Azt csinálja?

A férfi az előbbi félmosollyal az arcán kissé lefelé billentette a fejét, beleegyezőn.

- Ha egy kellemes pillanat ér, tudja, akkor már nem sötét. A szívem, különben, sötét. Mert a pillanatok egymásutánja tartja sötétben. A sok sötét pillanat.

A nő hallgatta. Nem tett semmi erőfeszítést, hogy hangsúlyozza figyelését, csak természetesen viselkedett, és nyugodt volt. Meglepte, hogy a férfi is egészen kiegyensúlyozott. Semmit sem gondolt arról, mi ennek a pillanatnak az előzménye, de maga a jelen pillanat megragadta teljes valóját.  

- Ért engem. Én tudom, maga ért, ez kellemes.

A nő az ablakhoz lépett a sötétítő függönyt félig elhúzni. A férfi nem mozdult, nem követte szemével a nő mozgását. De abban a pillanatban, amikor Edit hátranézett, mert érezte derekán a férfi odaragadt tekintetét, elkapta azt a megbújtatott éber leselkedést, amivel titkon a vadat vélik elejteni. De nem sötétült el a világ a szemei előtt, és meg sem rezzent ettől. Véletlennek állta, közömbösséget mutatva ezen a felismerésén, hogy egy hús-vér férfi az, aki neki lelkiekre vetít. Visszalépett a függönyhöz, megteremtve a félálomhoz kellő félhomályt. A férfi ekkor sem mozgolódott, egészen nyugodtan ült, semmit sem volt feszélyezett, teljesen könnyeddé vált, mint általában sosem. Olyan légies volt, mintha ott sem lett volna. Súlytalan töltötte be a térfogatot, amit kitöltött a maga helyéül.

- A kanapéra dőljön át a székről és figyeljen rám. Válaszoljon.

A nő kérését lassú mozdulatokkal elvégezve a döntött támlás kanapéra feküdt.

- Egy szobában van és nézi a festményt a falon. Keresse meg magát a festményen. Lehet, hogy maga ül ott a padon?

- Nem én vagyok. A padon sokan ülnek. Nem emberek. A tündöklés ül, mellette az éhezés. Én nem vagyok közöttük. Van ott valaki messze a fa ágán, ül, és néz engem. Lüktet, ahogy néz. A padon, a padon ...  mind dolgok. Nincs ott a boldogság, csak a hűség.

- Tudja én ki vagyok?

- Aki látja, hogy néz engem a lüktetés.

- Ki vagyok én?

- Az én fám.

- Mikor látja a fát?

- Minden pillanatban, amikor nincsen sötét, látom őt.

- Milyen a sötét?

- Megvakít.

- Fáj?

- Nagyon.

- Meddig tart a sötét?

- Fámat keresem.

- Egy a fa?

- Egészen egy.

- Élő a fa?

- Vannak gyökerei és ága.

- Mit csinál a fa?

- Pillanatot.

- Világosat?

- Kellemest.

- Hol van most?

- A világban.

- Én hol vagyok?

- Minden pillanatban.

- Mit csinál a világban?

- Mosolygok.

- Mi a nevem?

- Nem neveztem el.

Ezután nem jött több kérdés. Mindketten külön világukban, egy közös köldökzsinórral kapcsolódtak valami elfeledett, mesés idillbe, egy távlatba, amiben nincsen helymeghatározás, nincsen se kifli se kalács ...  se tékozlás se csalás ...

Nehezen formálódó szavak monoton egymásutánja alig kivehetően hagyta el ajkát, mire a nő kinyitotta a szemét és felfigyelt, megszólítva hallotta nevét. 

- Edit. Ezért üldögélek: a világban "minden pillanat," Édes! 

Kellemes ezért a szívemen! 

Már nem sötét!

"Dolgok ülnek", Kedvesem! 

Mosolygok.  

Edit ezért a napért semmit sem tett, mégis emlékezetessé tette őt egy gyermekibe hajló szendergésből ébredő ákomírás.                       

Új hozzászólás