„Tíz - tiszta víz,
Ha nem tiszta, vidd vissza,
Ott a szamár, megissza!"

Milyen jól ismerjük ezt a mondókát, és mennyire természetesnek találjuk, hogy ha megnyitjuk a csapot, máris folyik belőle a hűsítő víz, kirándulás közben patakon gázolunk át, gyönyörködünk a tavak szépségében, a nap végén kellemes fürdővel áztatjuk le magunkról az út porát. Valóban, ma még természetes, hogy rendelkezésünkre áll, bár léteznek országok, ahol már most is folyik a harc az ivóvízért, ahol jól tudják, hogy minden cseppje kincset ér.

Csider Sándor kötetében nemcsak a szerző víz iránti szeretete, már-már rajongása tükröződik, hanem a féltés, a víz sorsáért való aggódás is. Vajon eljátszottuk már az összes lehetőségünket, vagy van még remény? Egyáltalán képesek vagyunk felbecsülni a tiszta víz értékét? Különös világba csöppenünk a könyvben, mely hátborzongatóan ismerős, mégis új oldaláról mutatja meg ezt az annyira nélkülözhetetlen természeti elemet.

Az első fejezet címe: Áhítattal emeld ajkadhoz a vizes poharat! Ahhoz, hogy ezt megtegyük, el kell távolodnunk a hétköznapoktól, kicsit másképp kell tekintünk a vízre, hiszen jóval több annál, mint valami anyag, amivel megtisztítunk valamit, vagy éppen a szomjunkat oltjuk. A vízben ott rejlik a misztikum, csak meg kell találnunk, és ha megtaláltuk, akkor viszont már felelősséggel tartozunk érte, ahogy az egyik gyöngyszemben olvashatjuk: „Nemcsak tiéd a víz, de úgy vigyázz rá, mintha az lenne!"

A következő fejezet, a Vízvarázslat, arra vezeti rá olvasóját, hogy milyen csodálatos a víz, mennyi varázslatot rejt magában, a világmindenséget tükrözi nekünk, hiszen „A legkisebb víztócsában is ott ragyog az égbolt". A víz arra is képes, hogy megváltoztasson, „Más ember leszel, ha válladra hull egy hópehely". A „Légy forrás!" című fejezet egymondatosaiból megtudhatjuk, hogy a víz független, ugyanakkor ellentmondásos, és bizony a kiszáradt kutat gyorsan elfelejtik. A „Földön él-égben jár" fejezetben a víz égi és földi természetét ismerhetjük meg. „Földön élj, égben járj, mint a víz!"

Ahol ott a víz, ott pezseg az élet is. A víz nemcsak független, hanem szabad is, „A folyót nem lehet palackba zárni" című fejezetben a folyók természetrajza tárul elénk, és ha kiszárad a tó, akkor egy világ tűnik el. „Meddig tart a bálnavadászat?" - kérdezi a szerző, és meg is adja rá a választ, „A bálnavadászat addig tart, míg él bálna a vizekben", vagyis a kulcs a mi kezünkben van, vajon továbbra is kiraboljuk-e a vizeinket, vagy megpróbálunk tekintettel lenni az ott lakó élőlényekre.

A szerző egymondatos gondolatai az emberi mohóságra is rámutatnak, „Az embernek semmi nem elég", melynek következtében a természet előbb vagy utóbb megbosszulja magát, és „Ínséget szül a jólét szenvedélye". Mennyi életbölcsességet és életismeretet rejt a következő mondat: „Semmi nem oltja a többre vágyás szomját."

A víz árnyoldalával is megismerkedhetünk: az árvízzel, mely nem válogat. „Hány esélyt ad még a természet?" olvashatjuk a kérdést. Elfoglaljuk az erdőket, a szántóföldeket, s az egykor szövetséges természet az ellenségünkké válik. A víz annyira létszükségletünk, hogy jogos a fohász, „A mi mindennapi vizünket add meg nekünk ma!" Csider Sándor ebben a fejezetben is ad egy fricskát az emberi gyarlóságnak, először azért esedezünk, hogy nyíljanak meg az ég csatornái, majd azért, hogy záródjanak el. Az utolsó egymondatos fejezet a felelősségvállalásra hívja fel a figyelmet: „Tetteidért elszámolással tartozol".

A Fohász a vízhez és az Imádság a vízért című versek a környezetéért aggódó ember jajkiáltásai. Érdemes elolvasnunk Csider Sándor finom szövésű gondolatait, kötetéből kiderül, mennyire jól érti a víz lényegét, mennyire sikerült azonosulnia vele, és talán bennünk is elindít egy kis változást.