…mert a szélcsend mindig eljön – Quimby Teátrum a moziban

Képgaléria megtekintése2010.03.07. - 22:40 | mirzatripsa - Fotók: Dart

…mert a szélcsend mindig eljön – Quimby Teátrum a moziban

Rengeteg mindent eldünnyöghetnénk a péntek esti sorscsapásokról és fordulatokról, amiket többnyire nem a Quimby okozott, de pont emiatt nem is tesszük. Maximum csak annyit említenénk meg, ahhoz képest, hogy egész héten a Teátrumot vártuk, sikerült úgy elkésnünk koncertkezdésről, hogy ennyi erővel akár nézhettük volna a Sátántangót is a harmadik órától.

HIRDETÉS

A különbség csak annyi, hogy mi ezt az előadást már láttuk. Ugyanitt, csak nem ugyanekkor. Tehát a probléma ott kezdődik, hogy új dalok nem születnek, új album csak mondvacsinált módon jön ki, mert túlzás lenne a legutóbbi Lármagyűjtögető korongot mérföldkőnek nevezni. Albumnak is csak kis jóindulattal. Így hát megoldásként vissza lehet menni a színházba - ugyebár a zenéjük fogyasztói, most már egyáltalán nem az underground kultúrából kerülnek ki, lassan már családi program lesz a Quimby-koncertre járás -, mert a színpadon mégis csak „punknak" számítanak még mindig. Már ha a színpadot a szó színházi értelmében vesszük.

A legjobb az egészben, hogy minket ez egyáltalán nem zavar. Mert annak ellenére, hogy a legkevésbé volt a hangulatunk koncerthez illő, ahogy leültünk a hallgatóság soraiba, egyszerre otthon éreztük magunkat. Sokan értetlenkednek, hogy ugrálós dalokat miért kell ülő közönségre ráerőszakolni, így megemlítenénk egy lehetséges választ. A Quimby úgy játszik az ember érzelmeivel, mint cica az egérrel, vagy óvodás a taknyával. Mert szétfeszít minket belülről az 'Otthontalanság otthona', mellettünk kit csókolózásra, kit káromkodásra kényszerítve. Mi meg csak ültünk és tűrtük az érzelmeinket, s erre rá, mindennemű átvezetés nélkül megszólalt a 'Majomtangó', ami akkor számunkra egy égbekiáltott sikoly volt, vagy egy nevetés a 'Kísérletben'. Ezért kell a Majomtangó egy színházi előadásba, és ettől jó ez, ahogy fel van építve a struktúrája, ahogy minden rezdülésnek értelme és jelentősége van.

Rájöttek arra, hogy mindegyikük - de akár egyenként is - filmbeillő alakok, és nem, mint színészek, hanem mint szereplők, és nagyon jól használják ezeket a tulajdonságaikat egy ilyen előadáson. Máskor örül az ember koncerten, ha egyáltalán hallja a kongákat, vagy látja valahol a színpad leghátulján Dódit. Mert a Quimby zenéje egy kisszobába való, de egyetlen, ámbár elég nyomós indokkal érvelve: figyelni kell rá. És nem azért, mert muszáj figyelni rá, hanem mert érdemes.

A Teátrumon így van mindennek jelentősége, így kap szerepet minden zenész, így zenélnek nekünk, nemcsak bele a fesztiváltömegbe. Ezt megerősítve meg is tették azt a szívességet, hogy leültek a színpad szélére, közvetlenül a közönség elé, s amikor a 'Viharon túl szélcsenden innent' énekelték - akusztikus gitáron játszva utcazenei hangulatot varázsolva -, akkor értettük meg igazán, hogy minden szar, amivel eddig meg kellett küzdeni, minden lefejezett szerelem, amit le kellett nyelni, nem volt értelmetlen, mert tovább lehetett menni, még ha téboly volt az egész, mert a szélcsend mindig eljött. Ez volt az a pont, amikor az embert az nyugtatta meg, hogy kiegyensúlyozott zenészeket láthat maga előtt, és ez a harmónia sugárzik belőlük. A bölcs ember társasága ritkán ront a légkörön.

A célt, amit kitűztek maguk elé, a Teátrum ötletével többrendbelileg is sikerült elérniük, hisz pont azt akarták, hogy legyen egy úgymond „nézőművészeti" előadás, ahol a közönségnek ugyanakkora szerepe van, mint maguknak a fellépőknek. Gondolkodásra kényszeríti a hallgatóságot. Bár valakinek ez úgy sikerült, hogy bekiabált a legnagyobb csönd közepén egy Kispál-idézetet. Ezt felhasználva folyt tovább az előadás, Kiss Tibi pedig elkezdett dúdolni egy Kispál dalt. Ezzel az előadással lett teljes az a Quimby történelem, ami a sokszor expresszionista szövegekből eljutott a színházig, s ha már „ott volt", kivesézte a 20-as, 30-as éveket. Tehát, ha expresszionizmus, akkor Brecht, ha Brecht akkor Quimby, ha Quimby akkor színház, ha színház akkor Brecht és akkor ezt a kört be is zárhatjuk, bár a Kurt-nál még belevehetjük Weill-t is, és akkor már tényleg elég legyen a németekből. De akárhogy is nézzük, minden valamirevaló, valaha is színpadra lépett magyar underground zenekar biztos, hogy megpiszkálta Weill valamelyik dalát, vagy ha mást, nem táplálkozott belőle.

Természetesen most is bejátszott Kiss Tibi és Livius ökörködése a megafon körül, ami megint egy jó kis visszanyúlás, akár Tom Waits-hez. Ha Waits-et kivesszük a dologból, akkor is jóideje a legmeghatározóbb ötlet volt, hogy bevették koncertjeikbe ezt az „instrumentet". Természetesen a végén Livius alázattal kiérdemelte a mostanra hangszerré avanzsálódott masinát, és szólhatott a 'Libidó', ami jelen esetben két szempontból fontos. Livius mindig ezalatt mutatja be a zenekart Zenekar néven, valamint előkészített egy olyan dalt, amihez nem kell nagy bátorság, hogy bevalljuk: nagy kedvencünk, mert benne van minden történelmünk. De hol van a libidó, amikor ott van az sok szerelmes emlék... így kezdődik egy 'Neki megadom magam'.

A végére jutott a 'Finale', ami ott számunkra azért volt vicces, mert ez a dal még olyan korban íródott, amikor nemigen talált hazai hallgató fülekre zenéjük (Jerrycan Dance, az első hivatalos Quimby album), most pedig egy teltházas koncerten zárnak ezzel a dallal egy háromórás előadást, amire akárhogy is nézzük, azért sikkes jegyet váltani.

Tehát, hogy nekünk is legyen itt egy finálénk, azt kell mondanunk, hogy Quimby koncertre bármikor, bárhol, bármilyen körülmények között nagyon jó járni, de azt egy kicsit sajnáljuk, hogy ennyire befutottak, populárisak lettek, és néha még visszasírjuk azokat az időket, amikor 70 fős látogatottsággal bírt egy-egy estjük. S ha már megemlítettük a nézőművészetet, akkor érdemes lenne valóban részt venni ebben a játékban mindenkinek, mert amikor koncert végén zsigerből pattanunk fel, hogy állva tapsoljunk, akkor ezt tegye meg más is, ha már ennyire nagy királyság Quimby Teátrumban „ülni".

A hírhez tartozó képgaléria

Új hozzászólás