Az igencsak foghíjas közönség java részét tizenéves fiatalok alkották (megjegyzendő, hogy igencsak üdítő látvány ifjúságot látni az ifjúsági központ előtt), megspékelve néhány idősebb "úriemberrel", akik a koccintósként elhíresült terméknek köszönhetően feltűnően jól érezték magukat. Fél hét körül kezdett játszani a két vendégzenekar egyike, a Sushi Fish. Az énekeslánnyal felálló kvartettről már az első szám után tudni lehetett, hogy nagy Red Hot Chilli Peppers rajongó; ennek később azzal adtak nyomatékot, hogy eljátszották a "Suck my kiss" és a "Dani California" című slágereket. A levonható tanulság ezekből az, hogy lány soha, semmilyen körülmények között ne próbáljon Anthony Kiedis helyébe lépni, pláne ne egy olyan dallal, mint a "Suck my kiss". A saját számok hol angol, hogy magyar szöveggel csendültek fel, s ha már az összehasonlítgatásnál tartunk, nagyon hiányzott belőlük a markáns basszus, ami a RHCP sajátja. Arról nem is beszélve, hogy úgy látszik, Szombathelyen általános tendencia, hogy rosszul hangosítják a vokált: hol túl halk, hol túl hangos, de sehogy sem jó. Mindenesetre a Sushi Fish lényegesen jobb és élvezhetőbb volt, mint az utolsó Esélykiegyenlítő zenekarainak többsége.

Ezután következett a Gitár Puncs. A formációt úgy másfél évvel ezelőtt már volt szerencsém látni és hallani; a koncert többek között arról maradt emlékezetes, hogy egy "fiatalember" a táncolás hevében, akaratlanul ugyan, de megszabadult a nadrágjától. Mily meglepő, most is jelen volt, ráadásul pontosan emlékezett az esetre: nem győzött hát felkiabálni a színpadra, hogy bizony ő volt az annak idején. Mint kiderült, a Gitár Puncs azóta feloszlott; ez a mostani este, mondhatni, afféle reunion (újraegyesülés) volt a részükről. A zene pontosan leírható lenne, ha felsorolnánk az összes amcsi pop-punk zenekart, a szövegekből pedig csak annyi derül ki, hogy a srácokat a kamaszkori lázadáson kívül semmi nem érdekli, sőt, mivel ez így "stílusos", még az sem. Ők viszont rendkívül jól érezték magukat a színpadon, ennyi legalább elmondható.

Az este valódi tartalmát persze a Zeppelin emlékzenekar, a veszprémi Zepsession adta. Mielőtt azonban a beszámolóra térnénk, néhány információ a Led Zeppelinről.

A zenekar - ahogy a bevezetőben írtuk - 1968 szeptemberében alakult, tagjai Robert Plant, Jimmy Page, John Paul Jones és John Bonham voltak. Egészen addig léteztek és zenéltek együtt, amíg 1980-ban Bonham el nem húnyt (nem túl idilli módon, Bohnam a saját hányásába fulladt bele, ahogy megannyi más, örökéletű rock-isten). Lemezeiket mindig is szerves egésznek tekintették, éppen ezért az Egyesült Királyságban soha egyetlen kislemezt sem adtak ki (az USA-ban a zenekar engedélye nélkül megtették ezt... Ez azért is érdekes, mert a napokban vettem egy Mothership című dupla válogatást, melynek booklet-jében feketén-fehéren írva vagyon pl. a Whole Lotta Love-nál, hogy "Released as a single on 11/7/69 - a Szerk.). Kiadójuk a legendás Atlantic Records, melynek atyja, Ahmet Ertegün volt, és az ő emlékére rendezett koncerten, 2007-ben újra együtt zenélt a zenekar három életben maradt tagja. Nevükhöz olyan dalok fűződnek, mint a Stairway to heaven, a Black Dog, a Moby Dick, a Communication Breakdown, és még sorolhatnánk. Mindig szolgáltattak felháborító sztorikat, nem hiányzott az életükből az alkohol, a drog, a nők és megannyi csúnyaság, útjukat mindig botrányok fémjelezték, de emellett eladtak több mint 300 millió lemezt, és olyan dalokat hagytak az utókorra, amiket máig nem felejtettünk el.

Merész vállalkozás és kemény dió Led Zeppelin dalokat játszani, ráadásul mindig akadnak kritikus (túl kritikus) fülek. A Zepsession viszont jó volt. A szó szoros, és legpozitívabb értelmében. Stílszerűen a Celebration című dallal kezdtek, aztán a Black Dog-gal rátettek még egy lapáttal. Végig nagyon jól szólt minden, és rendkívül élvezetes volt egy széken hátradőlve hallgatni a pazar blues, hard rock, folk dalokat. A legnagyobb kérdés persze minden esetben az, hogy egy LedZep emlékzenekar énekese helyt tud-e állni, el tudja-e énekelni azokat a dallamokat, amiket Robert Plant. Sietnék leszögezni, hogy senki nem tud úgy elénekelni egy dalt, mint Plant. Maximum megközelíteni lehet. A Zepsession énekese nagyon rendben volt. Szépen áthidalta és megoldotta azokat a részeket, amik jellegzetesen planti hangfekvésűek voltak, mindeközben pedig egy percig sem volt zavaró, nem tűnt "helytelennek". Annak azért örülhettünk, hogy nem vették fel a legendás brit zenekar azon szokását, hogy félórás szólókat építenek a setbe. Aki olvasta Nick Hornby 31 dal című könyvét, az biztosan ismeri azon kijelentését, hogy koncertről is ki lehet menni! Minderre éppen egy Zeppelin koncerten jött rá, a Moby Dick című dal félórás dobszólója közben. Nem egyszer fordult elő Plantékkel, hogy 30-40 perces szólókat produkáltak, a végtelenségig nyújtva egy-egy koncertetet. A Zepsession hál'istennek semmi ilyesmivel nem próbálkozott, viszont tetszett, hogy a koncert utolsó negyedében a számokat szünet nélkül, egymásba oltva játszották végig, mint valami gigászi mixet. Bár annyit azért megjegyezhetünk, ha a hozott anyag jó, azzal könnyű sáfárkodni is. Az a néhány ember, aki kitartott a koncert végéig, biztosan nem keserű szájízzel ment haza.

Ha már az emlékezésnél tartunk, mindenki emelje le a polcról, vagy szerezze be a Led Zeppelin lemezeit, és hallgassa meg őket. Léggitár és hajrázás megengedett!