A COVID-19 járvány következtében életünk bizonyos szempontból abszurddá vált, és mivel lehetne jobban kifejezni ezt az érzést, mint abszurd drámával, mint ahogy a Weöres Sándor Színház teszi. Samuel Beckett neve a rendszeres színházlátogatók előtt nem ismeretlen, elsősorban a Godot-ra várva (En attendant Godot) című darabjával vált ismertté, pedig A játszma végét (Endgame) ugyanúgy a legjobb drámái között tartják számon. A Nobel-díjas Beckett kalandos életutat mondhat magáénak, Dublinban született 1906-ban, felnőtt életének nagy részét Párizsban töltötte, angolul és franciául írt, a Portora Royal School-ba járt, majd a Trinity College-ban folytatta tanulmányait, a 2. világháborúban csatlakozott a francia ellenálláshoz, híres szívtipróként tartották számon, például több mint egy évig tartó hullámvölgyekkel tarkított kapcsolata volt Peggy Guggenheimmel.

A játszma végét eredetileg franciául írta (Fin de partie), és Beckett saját maga fordította le angolra. Beckett kétnyelvű íróként tevékenykedett, folyékonyan beszélt franciául, olaszul és németül, saját maga fordította a műveit angolról franciára vagy vissza. A fordításkor azonban nem törekedett szó szerinti pontosságra, így egy-egy műnek újabb változata született. Szenvedélyesen szeretett sakkozni, erre utal A játszma vége cím is. A karakterek nevének kiválasztásakor is nyelvi leleménnyel járt körül, az egyfelvonásos négyszereplős darab szereplői: Hamm, Clov, Nagg és Nell. A Hamm az angol hammer (kalapács) szóból származik, a Nell „nail", vagyis szög, clou szög franciául, és a der Nagel szintén szöget jelent németül. A darabot 1957. április 1-jén mutatták be Londonban, majd ugyanebben a hónapban Párizsban, ugyanazzal a szereposztással. Az irodalomkritikus Harold Bloom a 20. század legnagyobb prózai drámájának tartja A játszma végét. 2005-ben a Pécsi Harmadik Színház vitte színre a drámát, Kurtág György operát írt belőle, most pedig a Weöres Sándor Színház tűzte műsorára.

A Márkus Emília teremben nem a megszokott nézőtéri elrendezés fogadja a közönséget, a székeket szellősen helyezték el, hogy ezzel is ügyeljenek a megfelelő távolság betartására. A régen látott ismerősök mosolyogva köszöntik egymást, örömüknek adnak hangot, hogy a hosszú kihagyás után újra színházban lehetnek. Előttünk nem a szokásos függöny zárja le a színpadot, hanem narancssárga lyukacsos műanyag, mely az egész színpad hátteréül is szolgál. A narancssárga és a kék szín uralja a teret, a nagyméretű szemeteskonténerek, a téglafalba ágyazott ablakok, a minimális berendezés már önmagában azt sugallja, hogy nem egy polgári szobabelsővel van dolgunk. Clov (Major Erik) ott sántikál előttünk esetlenül, fura hangokat ad ki, nem is tudjuk igazán, mit csinál, már ekkor bekebelez az az abszurd hangulat, melyet aztán Hamm (Nagy-Bakonyi Boglárka) karaktere visz tovább, és jócskán megtaláljuk Nagg (Szerémi Zoltán) és Nell (Németh Judit) személyében. Mert hát mit is lehet kezdeni az olyan láb nélküli szülőkkel, akik kukában laknak, régebben még kaptak ugyan forgácsot, de most már csak homok jut nekik alomként? Vagy mit gondoljunk Hamm-ról, aki vak, nem tud járni, vagyis sötétségben, tolószékhez kötve kell töltenie az életét? És ott van az őt maradéktalanul kiszolgáló Clov, aki viszont ülni nem tud, és az őrület és a normalitás határán lavíroz.

A játszma vége szereplői egy kilátástalan, sivár világban élnek. Egy olyan világban, ahol kezd megszűnni az átmenet élet és halál között. Clov és Hamm játszmában állnak egymással, reménytelen játszmában, melynek szeretnének véget vetni, de az egymástól való kölcsönös függésük nem engedi. Clov, aki járóképes, kiszállhatna belőle, mégsem teszi. Hamm folyton kötekedik, kívánságai, szeszélyei egyik pillanatról a másikra változnak, a következő mondatával már meg is cáfolja, amit előzőleg mondott. A családban ő a domináns (a kalapács), ő dönti el, hogy mi legyen, kaphat-e az apa kekszet vagy sem, aki egyébként megérdemli a sorsát a kukában, hiszen ő nemzette Hamm-et, holott tudta jól, hogy az élet nem egyéb, mint szenvedés. Dominanciája ellenére Hamm mégis kiszolgáltatott, hiszen nem lát, mozogni sem tud, életét a Clov-val való csatározások töltik ki.

Major Erik mind alkatilag, mind megjelenésében remek választás Clov szerepére, kézzel foghatóan jeleníti meg az önmagával vívódó, elszánt cselekvésre képtelen karaktert. Clov megunta, hogy minden percben ugrásra készen kell állnia, hogy ha Hamm szólítja, és azonnal megtegye, amit mond. Végig azzal a gondolattal kacérkodik, hogy elmegy, de akár a Godot-ra várva című darab szereplői, ő is bezárva él a saját börtönében, és képtelen a szabadulásra. Ugyanez mondható el Hammről és a többiekről is. Hamm nemcsak fizikailag van tolószékhez kötve, a lelke sem szabad, s hiába mondja el a történetét napról napra, sosem teljesedik ki. Nagy-Bakonyi Boglárka személyében egy különleges Hamm-t látunk a színpadon, aki esetlen, időnként követelőző, kérges szívű, mégis valahogy meg tudjuk érteni.

Bár kétségtelen, hogy Clov és Hamm a főszereplők, Németh Judit és Szerémi Zoltán is nagyszerű alakítást nyújtanak. Mai társadalmunkban, ha a gyakorlatban nem is mindig valósul meg, arra nevelnek minket, hogy törődjünk az idős, magatehetetlen szülőkkel. És akkor ebben a darabban ott találjuk őket a kukában, aminek bármikor kényünkre-kedvünkre lecsukhatjuk a fedelét, hogy elhallgattassuk őket. A játszma végében megszűnik a tér és idő, nem fontos hol vagyunk, és az sem számít, hogy mikor, a pusztulás és a szenvedés bárhol, bármikor utolérhet. Az apokalipszis küszöbén felbomlik a normális rend, az értékek érvényüket vesztik, identitásunk kezd darabjaira hullani, és bármennyire is próbáljuk felcsippenteni a múltat, az már csak árnyék, mely egyre jobban elhalványul. A világ elszürkül, kint és bent, én és nem én összemosódik, a lét üressége mindent elborít.

Mielőtt valaki azt gondolná, akkor én biztos, hogy nem fogom megnézni ezt a darabot, az életem így is tele van keserűséggel, miért legyek még depressziósabb, el kell oszlassam a kételyeit, A játszma vége Zsótér Sándor rendezésében nem tesz depresszióssá, sőt, inkább hozzásegít önmagunk és a világ megértéséhez. Most még itt vagyunk, élünk, még képesek vagyunk mozogni, tehát tudunk változtatni a sorsunkon.

Samuel Beckett: A játszma vége

(Szünet nélkül - 110 perc)

Fordító: Ambrus Mária és Ungár Júlia

Szereplők:

Hamm/Nagy-Bakonyi Boglárka
Clov/Major Erik
Nagg/Szerémi Zoltán
Nell/Németh Judit

Díszlettervező: Ambrus Mária
Jelmeztervező: Benedek Mari
Dramaturg: Ungár Júlia
Súgó: Papp-Ionescu Dóra

Rendező: Zsótér Sándor

Elmaradt bemutató: 2021. január 29. Márkus Emília terem

Bemutató: 2021. május 14.