Mike Leigh Abigail bulija című színdarabja nemcsak sajátos humorával hat ránk üdítően, hanem témájával is: a vendégek fogadása, vendégségbe járás természetes emberi szükséglet, amit a járvány miatt hosszú ideig nélkülöznünk kellett. A darab visszarepít a hetvenes évekbe, az ülőgarnitúra, a telefon, a bakelitlemez mind-mind ezt az időszakot idézi, ugyanakkor nem csupán egy Londonhoz közeli kertváros nappaliját látjuk, hiszen bármelyikünk lakása lehetne, még ha a technikai eszközeink ma már egy kicsit modernebbek is, de mint tudjuk, a technika gyakran csak külső máz, az emberi értékek és gyarlóságok kortól függetlenül ugyanazok maradnak.

Tehát Beverly (Nagy Cili) és Laurence (Kelemen Zoltán) vendégeket várnak. Beverly önfeledten készülődik, ám a férje késik, és amikor megérkezik, akkor is a munkájával foglalkozik. Mindannyian jól ismerjük ezt a karaktert, roppant elfoglalt, a munkája szinte minden energiáját leköti, még hétvégeken is dolgozik, telefonál. Laurence pontosan ezt a típust testesíti meg, ingatlanügynökként nem létezik számára olyan, hogy nyolcórás munkaidő, amikor az ügyfél jelentkezik, akkor mennie kell. A Játszd újra, Sam című darabban is találkozhatunk egy hasonló karakterrel. Nem véletlen, hiszen kapitalista társadalmunk egyik jellemző vonása ez. Az állandóan dolgozó emberek általában menekülnek valami elől, Laurence esetében sincs másként, felesége rátelepedő személyisége elől temetkezik a munkába. Beverly mézes-mázas modora sem ismeretlen számunkra, nyájasan mesterkélt kedvessége a vendégekkel, az erőszakos tukmálása; valószínűleg mi is találkoztunk már olyan emberekkel, akiknek hiába mondtuk, hogy köszönöm, nem kérem ezt vagy azt, mégis tovább erősködtek, hogy de-de, csak fogadd el, mi pedig a végén megadjuk magunkat.

Beverly meg van győződve arról, hogy a vendégeivel töltött este csakis akkor lesz élvezetes, ha a többiek is az ő ízlésének megfelelően viselkednek, gondolkodnak, neki tetsző zenét hallgatnak. Ízlésbeli különbségeik miatt (is) gyakran kerül konfliktusba a férjével. Nagy Cili és Kelemen Zoltán remek középosztálybeli házaspárt alakítanak, akik a felszínen igyekeznek megtartani a jó házasság látszatát, a mélyben azonban alapvető ellentétek húzódnak meg közöttük. Laurence a komolyzenét kedveli, Beverly többek között Jose Felicianóért rajong, Laurence szereti Van Goghot, Beverly inkább a giccsbe hajló képeket részesíti előnyben, mint például Stephen Pearsontól a Szerelem szárnyai.

A házaspár vendége egy másik pár, Angela (Herman Flóra) és Tony (Antal D. Csaba), akik nemrég költöztek a környékre, és szeretnék megismerni a szomszédaikat. Angela ápolónőként dolgozik, kezdetben kicsit butuskának tűnik, aki mindenben egyetért a háziasszonnyal, ám mégis képes cselekedni, amikor szükség van rá. Tony eleinte hallgatag, szűkszavúan válaszol a felesége hozzá intézett kérdéseire: „ugye, Tony?", de az ő jelleme is jóval mélyebb és összetettebb, mint ahogyan az első benyomás alapján gondolnánk. Átjön hozzájuk Susan (Bálint Éva) is, akinek a lánya, Abigail bulit tart. Susan elvált, egyedül neveli a két gyerekét, nem él túl jó anyagi körülmények között, sőt egy kicsit kívülálló marad ezen a közös italozós estén, alig mosolyodik el, nem nevet a poénokon, képtelen feloldódni. A címadó Abigail nem jelenik meg a darabban, viszont a buli zenéjét hallhatjuk időnként, hol erősebben, hol halkabban. Elindul a társalgás, a dohányzás, az italozás (jókora mennyiségű alkoholt benyakalnak, sokszor Beverly tukmálására), eleinte felszínes dolgokról csevegnek, de aztán hamarosan kiderül, hogy az udvarias jómodor és a nyájas bájcsevej mellett más is meghúzódik a mélyben. Flörtölés, rivalizálás, féltékenység, rejtett indulatok jelennek meg, melyben nem csekély szerepet játszik az alkohol.

Mike Leigh színművét először 1977-ben mutatták be Londonban, a Hampstead Színházban, azonnal nagy sikert aratott, azon a nyáron 104 előadást ért meg. A párbeszédek hosszú improvizációk során születtek, ahol a szerző a színészekkel együtt fedezte fel a karaktereket, jóllehet nem minden cselekményt mutatott meg, ami a darabban megtörtént.

Az Abigail bulija Czukor Balázs rendezésében teljesen magába szippantja a közönséget, olyan mértékben tudunk azonosulni a szereplőkkel, hogy szinte már el is mosódnak a határok közöttünk, azokat a vendégeket mi is fogadhatnánk, vagy talán éppen mi lehetnénk a vendégek. A karakterek döbbenetesen ismerősek, hogy az már a szívünkbe markol. Nevetünk rajtuk, a fontoskodásukon, modorosságukon, talán kicsit le is nézzük őket, mert hát mi ugyebár különbek vagyunk, és akkor hirtelen belénk hasít a gondolat, hogy talán mégsem? Bennünk is van egy kicsi Beverlyből, Laurence-ből, Angelából, Tonyból vagy éppen Susanból? Görbetükörben látjuk magunkat és a társadalmat, amelyben élünk. Nagy Cili zseniálisan játssza Beverlyt, élethűen jeleníti meg előttünk a kissé felszínes, másokon uralkodni akaró, belül mégis bizonytalan és valahol szomorú személyiséget. Kelemen Zoltán személyében igazi Laurence-t láthatunk a színpadon, az elfoglalt, határozott üzletembert, végül mégsem sikerül a végtelenségig rejtegetnie a belső szorongását, visszafojtott indulatait. Herman Flóra remek Angela, a kontyos hajával, rácsodálkozó stílusával a külvárosi középosztálybeli dolgozó nő kiváló megtestesítője. Antal D. Csaba figurája szintén hiteles, az ő személyisége is teljesen mást rejt belül, mint amilyennek elsőre gondolnánk. Bálint Éva Susanja magával ragadó, sikerült pontosan megtalálnia a magányos, önmagát kereső nő karakterét.

Ha ki akarjuk kapcsolni magunkat másfél órára a hétköznapok nyűgeiből, akkor feltétlenül nézzük meg az Abigail buliját.

Mike Leigh: Abigail bulija (Abigail's Party, 1977)

Szereplők:

Beverly/Nagy Cili
Laurence/Kelemen Zoltán
Angela/Herman Flóra
Tony/Antal D. Csaba
Susan/Bálint Éva

Díszlettervező: Horesnyi Balázs
Jelmeztervező: Surányi Nóra
Zeneszerző: Gutema Dávid
Kellékes: Jenei Ferenc
Súgó: Zsohár Amália
Ügyelő: Pados Bernát
Rendezőasszisztens: Kovács Nóra

Rendező: Czukor Balázs