Rozsda és alvadt vér

2021.06.20. - 15:15 | Misel

Rozsda és alvadt vér

"Úgy csapta magára a kaput, ahogy egy könyv fedelét szokás, a befejezetlenség önfeledtségével."

Megszólalt az ébresztője. Hagyta csengeni a telefonját, mert nem akart még megmozdulni, a szemét sem nyitotta ki. A zene néha abbamaradt, majd reménytelenül újrakezdte, de, mintha tudta volna, hogy hiába, végül feladta és elhallgatott. A függönyökön átszűrődött a reggel fénye és hangjai. Egy nő közeledett a gangon, cipőjének kopogása előbb felerősödött, aztán fokozatosan elhalkult, ahogy, valószínűleg, a lépcsőhöz ért, és lement rajta. Nem akart még felébredni, húzta az időt: csak még tíz percet, csak még ötöt... Az oldalára fordult, és keze akaratlanul csúszott át az ágy túlsó felére. Az ágynemű hűvöse eszébe juttatta azt, aki most hiányzott onnan, mégis minden őrizte még az emlékét. Arcát a párnába fúrta, hogy érezze rajta a lány finom illatát, amit az mindenütt otthagyott. Sampon és valami parfüm keverékét, melyben virágok és távoli világok illata keveredett, egyszerre volt igéző és szűzies. Kezével lassan végigsimította a lepedőt, szinte öntudatlanul, emlékezve. Ágyékába fájdalmasan nyilallt bele a vágy, szívébe a veszteség érzése. A textil hűvöse a lány bőrére emlékeztetett, ami olyan finom és puha volt, mint a babáké, és ami alig különbözött attól a sok évvel azelőtt megismerttől. Tulajdonképpen a lány maga is alig változott. Alakja még mindig karcsú és ruganyos volt, talán csak kissé nőiesebbé tette az idő. Észre sem vette, hogy ettől az emléktől elmosolyodott, ahogy akkor ott, a villamos megállóban, amikor megpillantotta.

A lány vidám arccal nézelődött a hömpölygő tömegben, kezét egy bőrönd fogóján nyugtatva. Látszott, hogy vár valakire, és jó volt arra gondolnia, hogy ő az a valaki. Nem ment oda hozzá rögtön, hanem kicsit figyelte így, ahogy szőke haját arcába fújja a szél, és nevetve hárítja el a rakoncátlan tincseket. Hagyta, hogy a lány is élvezze a körülötte zajló, oly ismerős nyüzsgést, amitől mostani életében már elszokott. Nézte, ahogy az a mellette elhaladók arcába bámul, és egyszerre nevettek fel, amint találkozott a tekintetük. Gyorsan ölelte meg, átvette a bőröndjét, majd boldog sietéssel verekedték át magukat a rohanó emberek között, mintegy félálomban, a másikra sem nézve. Igazából csak akkor üdvözölték egymást, amikor már a lakásban voltak. Gyermekes örömmel ölelkeztek, nevettek, szavakat kaptak fel és szórtak szét, amikre később egyikük sem emlékezett. Ahogy most erre gondolt, a délutánra, a sétára, ücsörgésre a Duna parton, a meghitt vacsorára, kicsit enyhült benne a nyomás. Olyan jól érezte magát, mint már régen, és felszabadultan és sokat  nevetett, mint azokban az időkben, mikor fiatalon még együtt jártak, és az első szerelem ízét kóstolgatták egymással. Gondolataiba most az éjszaka lopózott, amire várt, amitől félt is, és ami, tudta, véget vet majd valaminek. Felidézte magában a lány alakját, ami karcsún és ernyedten nyújtózkodott végig a lepedőn. Selymes bőre hűvösen fehérlett, apró mellei egészen kislányossá tették amúgy is fiatalnak tűnő testét. Néha azt érezte rajta, hogy gondolatban valahol messze járhat, míg ő vég nélkül becézgette, vagy csak gyönyörködött benne. Nem bánta, hogy így van, mert neki magának is eszébe, eszébe villant néhány oda nem illő gondolat. Némely pillanatban a kétség is elfogta, hogy vajon helyesen cselekszik-e, máskor meg a sürgető vágy élt benne, hogy élvezze a percet, ami most itt van. A lány ajkai puhán viszonozták a csókjait, több volt bennük az odaadás, mint a szenvedély, de így is felkorbácsolták érzékeit. Már rég nem azok a kamaszok voltak, akiknek tapogatózó ügyetlenkedéseit kipótolta a megismerés vágya és az a valami, amit szerelemnek hívnak. Az évek alatt felgyűlt tapasztalatokkal szeretkeztek, biztos mozdulatokkal, már értve a másik jelzéseit.


Az emléktől éberré vált, és hanyatt fekve körbejártatta szemét a szobában. A félhomályban is jól látta az ismerő falakat, rajtuk a lovasokat ábrázoló szőnyeggel, képekkel, az ágy melletti polcokat az egymásnak dőlő könyvekkel. A másik szoba sarkában felgyulladt egy lámpa, fénycsóvát vetve az íróasztal összevisszaságára, és jelezve, hogy ideje felkelni, ha nem akar elkésni. Tíz perccel később, már az utcán loholva, más gondolatok kezdték foglalkoztatni. Előtte állt egy nehéz, feladatokkal teli nap, és az üzlet kulcsát elfordítva úgy lépett be a nyáron is hűvös helyiségbe, mintha egy másik világba lépett volna át. Délben gondolt először a lányra, amikor a szomszédos étterem megszokott asztalánál üldögélt, és valaki kérdezett róla. Az utca forgataga, a sétáló emberek, időnként áthaladó autók, a szemközti házfalon vándorló napfény már valamiféle éket vert az emlék, és a megtörtént közé, a fájdalom is enyhült a szívében.

Aztán a hét végén elutazott. Várta őt egy másik nő, egy másik élet. Útközben még kavargó gondolatainak a kertkapu ismerős nyikorgása vetett véget. A házból kirohanó kutya boldog csaholással üdvözölte, és ő megkönnyebbülten lépett be az ajtón. Az  ismerős arcok, ölelések jól estek most. Úgy érezte magát, mint aki nagy utazásból tért vissza, mintha hosszú ideig lett volna távol. Telve új élményekkel, amiket csak ő ismer, amit nem mesélhet el másnak, és aminek titkos volta miatt a különlegesség érzése töltötte el. Sokan, sokat beszéltek, és csak este lelt némi nyugalomra, amikor a kutya után baktatott a kert végébe. Kifárasztotta ez a nap, és most már azt sem bánta, hogy a lány elment. Nézte a rohangáló kiskutyát, akinek bolondos természete annyira elbűvölte, és annyi örömmel töltötte el az állat iránta érzett ragaszkodása. Jóleső szeretettel figyelte, amint a kutya fel-le rohangál, aprókat ugat valami képzeletbeli ellenségre, vagy orrát a földre nyomva körbeszimatol. Más, balzsamos nyári esték jutottak eszébe, valamikor régről, még fiatal srác korából. Jó volt most ezekre gondolnia. A kutya hozzászaladt, és miközben befelé tartottak a kivilágított ablakú házba, már nyugalmat és jóleső álmosságot érzett. Az ismerős megszokások úgy vették körül, oly édes biztonsággal, mint az otthon illata, mint egy meghitt ölelés. Azt sem bánta a ház felé bandukolva, hogy hétköznapok jönnek, mert tudta, hogy azok is jók lesznek ezután.

Másnap hétfő volt, és esett az eső. A lány, miközben az elmúlt napokra, és a férfira gondolt, letette az ecsetet és az előtte fekvő képre bámult: a vásznon egy nő volt, állig felhúzott takaró alatt. Semmi szín, csak rozsda és alvadt vér. Kifejezéstelen arcában lélekre zárt szemek alatt rejtőző magány. Nem árult el semmi érzelmet ez az arc, még csak szomorúnak sem volt mondható. Talán csak a takarót szorító mozdulatban rejlett némi belső bizonytalanság. Ritka vendég, aki úgysem marad sokáig - gondolta. Kintről biciklicsengő hangja hallatszott, és nevető hangok sürgették kifelé. Úgy csapta magára a kaput, ahogy egy könyv fedelét szokás, a befejezetlenség önfeledtségével.

Szerelem/ novella, részlet

Szerelem /novellarészlet/

2021.05.04. - 07:15 | Misel

Szerelem /novellarészlet/

A szerelem amplitúdói - de csak az igaz szerelmeké - változhatnak, de soha nem tűnhetnek el. Sebeket hagynak, soha be nem gyógyuló sérüléseket, melyek sajgása olyan édes, hogy magunk tépnénk fel, ha begyógyulnának.

Új hozzászólás