A festmény szerényen honol otthonunkban, s csak igen kevés embernek tudjuk megmutatni. Mindezek ellenére én mégis portréfestésre adtam fejem - saját kedvtelésemre.

KÖSZÖNETTEL EMLÉKEZVE - Kálmán bácsi - olaj-fatábla, 40 x 30 cm, 2000.

Portrérajzolást Siófokon, Dadai Kálmán - általunk csak Kálmán bácsinak ismert - festőművész műhelyében tanultam sokadmagammal. Számomra a rajzolás és festés Öveges professzora volt, ahogy velünk, fiatalokkal foglalkozott, hisz jártunk azokba a kedd délutáni rajz-körökbe hobbiból festegetők és festőnövendékek is. Megszámlálhatatlan azoknak a siófoki személyeknek mennyisége, akik modellt ültek (álltak) nekünk, s így lehetett talán az, hogy első olajfestékkel készült portréim is siófoki emberekről készültek, s ennek szoros előzménye volt az, amidőn a '70-es évek vége felé önképző műhelyt rendeztem be házunk egyik szobájában, s pár év alatt végigrajzoltam szinte az egész környéket. Számomra az arcképfestés sokkal többet jelentett, mint egy bőrrel bevont, szem-száj-orr-képletet elém táró, lélegző ábra - én az EMBERT kerestem, és próbáltam megtalálni e biológiai együttes mögött. Több évtized alatt megfestett számtalan portré közben még inkább megszerettem magát az emberi személyt, és óriási élményt, szinte revelációt jelentett, amikor Valakinek lelke átsugárzott rám, amint formáltam orcáját.

Persze senki se gondolja, hogy ezek a személyek ott ültek állványommal szemben, és pózoltak hosszú napokon, heteken át - mert hát kinek van ma ideje portréfestéshez modellt ülni, hisz itt nem pár órás szén- vagy ceruzarajzról van szó. Fotók százai készültek (és ma is készülnek) az általam megfesteni kívánt Arcról, és ezek a fényképek jelentik a vázlatokat az adott témához, személyhez: elkapott pillanatok, műtermi beállítások, melyek esetenként vetekszenek egy szénrajzolás idejével, miközben feltárul előttem az illető bensője, lelke, személyisége, érzésvilága, ami az utána sorra kerülő festéskor csak fokozódik, mélyül, hogy végül táblán, kövön, cserépen, vásznon támadjon életre.

Siófoki személyekről készült arcképeimből mutatok be egy kisebb válogatást, azokból az Arcokból, akikben az őszinte embert fedeztem fel, mindenféle fellengzős asszociációk nélkül. Ezek a személyek Siófok egyszerű emberei, de számomra mégis sokat jelentenek, mert az ő gazdagságukat nem pénzben mértem, hanem emberi nyíltságukban, amely benső értékeik gazdagságáról szólt, és szól ma is. Természetesen rengeteg megrendelésre készült arckép is kikerült műtermemből, vagy Siófok közismert, tehetős személyeiről, de őket egy másik fejezetben történetezem. Emlékszem, még az ezredforduló táján derült ki, hogy Atillát egy gazdag vállalkozó foglalkoztatta valahol Somogyban, egyik lovardájában, s bizony, a nehéz munkának megjáró kevés bérért. El is határoztam, hogy Atilla orcájából portré lesz, mely pár hét múltán a műnek megjáró, impozáns keretben büszkén díszítette munkahelyi cellájának falát - érdekes módon, a tulaj a rákövetkező évben portrét rendelt feleségéről...

Mivel lányom, Ynda is festő, és Siófokon él, arcképválogatásomban helyet kapott néhány általa készült festmény is.

A művekhez szinte minden esetben tartozik valami asszociáció, amely az ábrázolt személyhez kapcsolódik, a megjelenítés modorában, stílusában, vagy épp a hordozón, amire az alkotás készült. Az itt látható portrék bemutatását is ezekkel a gondolattársításokkal próbálom jellemezni.

Egyedül - nem özvegyként - élt szomszédunkban, ahogy ő mondogatta: „az utca leghitványabb házában" ez a kedves asszony, kinek kertjében megtermett minden zöldség és virág. Ízletesen finom réteseivel gyakran lepett meg bennünket. Kerti impressziójának világát próbáltam a levegő és fény színeivel ábrázolni, kissé Renoir stílusában.

JUCIKA NÉNI - olaj-vászon, 30 x 24 cm, 2014.

Másik oldalon a szelektív-nagyothalló János bácsi élt feleségével és három gyermekével. Ablakunkból lestük amint kényszeredetten tömte a kacsákat, miközben asszonya odabent forralta a vizet... A dolgozó ember szocreál modorában kívánkozott megfestődni.

BÁNKÚTI BÁCSI - olaj-vászon, 30 x 24 cm, 2005.

Utcánk végén élt ez a hölgy, igazi barakkstílusban - ám egyszer csak egy messziről jött vállalkozó másként gondolta világát. Siófoki éveink során gyakori vendég volt nálunk, miközben lánya a környék legcsinosabb asszonyává cseperedett. Ilonát de La Tour stílusában portrésítottam.

ZUNZY ASSZONY - olaj-vászon, 40 x 30 cm, 2000.

Utcánkból jött vendég volt még Ynda Baráthja, Imi, aki kisgyerekként került hozzánk először. A folyton valamit szerelő gyerek ma is - földbirtokos vállalkozóként - megmaradt a régi, kedves barátnak, s a boglári toronyszobától a siófoki műteremig, mindenütt Ynda rendelkezésére siet, ha ügyeskéz-munkára, vagy valamilyen informatikus ügyre van szüksége. Ynda egy kis bőrre olajozta Imi orcáját, jellegzetes elmélkedő stílusában.

BIMI - olaj-bőr, 25,5 x 20,5 cm, 2005.  - Ynda festménye

Jóska, aki Dominik volt, gyakran folyamodott az oly sokak által megvetett, de mégis sokkal népszerűbb hígító anyaghoz, a kocsmákban mért csumplis borhoz, s ilyenkor egyfolytában ontotta magából a szöveget. Egyik alkalommal meg is kellett mosnom lábát egy üveg vodkában, amit aztán kétségbeesett jajveszékelése közepette ki is borítottam az utcára. Őt monokróm színhasználattal, grafikus hatással kísérletem meg kifejezni.

Laci, az idők során messzire tűnt fiatal srác is megfordult házunkban, s bár őt a katolikus templomban ismertük meg, s még gitározni a tanulgatott velünk, mégis inkább szeretett csak úgy ellenni társaságunkban. Építkezésemkor sokat segített, s így kissé rembrandtos modorban előadott arcképe egy épületkerámia lapra került.

LACI - olaj-kerámia, 33,5 x 33,5 cm, 2002.

Az igazi dolgozó azonban Jenő volt - aki ma is képes egy 2 m-es vasúti sínt kerékpáron hazatolni - kérges kezeivel már iskolás korában megszégyenített sok melóst: kőművest, bányászt, pályamunkást. Rengeteg vagyona ellenére úgy vigyáz a pénzére, mint Zsugori uram - viszont, ha segíteni kell, bármiben rendelkezésünkre állt, még badacsonyi szőlőnkben is szembenézett a vaddisznóval, kászálódva kifelé egyik reggel a présházból, amidőn metszeni költözött oda, Őt egy tetőcserépre festettem, arra, amelyiket tőle kértem, amikor egyik alkalommal házuk tetejét cserepezte.

JENŐ - olaj-cserép, 30 x 22,5 cm, 2005.

Apja, a mérhetetlen Imre eleinte még a környékükről is kitagadott, mivel Jenőt beavattam a jézusi princípium bölcsességeibe. Aztán, évek múltán, amikor egyszer pár üveg bor lecsúsztatása közben hígult a világ, oly mértékű barátságába fogadott, amely még azt is megengedte számára, hogy építkezésemkor több alkalommal segítségemre legyen. Őt nem véletlenül kellett szocilalista-realista módon megfestenem, hisz fiatalabb korában Pelikán volt, a rendőr.

MANÓ BÁTYÁM - olaj-vászon, 30 x 24 cm, 2005.

Zsolti, az mindent tudó kőműves rakta le 1994 júniusának elején az első zsaluzódeszkákat betonjárdánk építésekor. Segédjét, az akkor még kőműves-tanuló Balázst állandóan igazgatva próbálta felhívni saját szakmunkájára az ott lévők figyelmét, ami sikerült is - főleg a szilveszteresti mocsárpartik közepette. Ez a portré egyre vastagodóbb szemüvegén át mutatja őt, moment-realista modorban.

SZEMI - olaj-vászon, 30 x 20 cm, 2008. 

És itt van Tekintetes Szalay László, akivel egy óriási faturista festményt terveztem készíteni, a Galériusz Futamot. Laci biciklije mindenre alkalmas volt, s ez vontatta volna azt a 3 méteres díványt, melyre erősített festőállványomon egy 6 méteres táblára festettem volna Siófok látképét, amint ezt az egész, kerekes felépítményt végigvonszolja a Fő utcán, miközben én római tógában, félig fekve improvizálom a suhanó művet. A táblából azonban csak egy őszibarackfa lapra festett portré lett, mely Ynda festészetének egyik jeles darabja, grafikus stílusban.

TEKINTETES SZALAY LÁSZLÓ
olaj-őszibarackfa, 43 x 21 cm, 2011. - Ynda festménye

Hölgyvendégként Piroska is be szokott hozzánk tévedni, sőt egy rövidke időre apám albérlője is volt. Ez a pályafutása azonban 7 pofonnal ért véget, így nem véletlenül, és nem csak ettől pirosodott kifelé' orcája ezen a reálszocialista képen.

PIROSKA - olaj-vászon, 30 x 24 cm, 2005.

Sanyi, aki az Új Világrend megtestesítőjeként saját illuminált arcának bőre mögé bújik, itt próbálja tágra zárni, vagy szűkre nyitni szemeit, s így elénk tárni életének megfeneklett állomását, a nő-princípium különleges megértésnek gondolatait. Levyntgard művem, a TÁGRA ZÁRT SZEMEK titokzatos alakja és mesélője ő, aki utcánkban szokott kerekezni folyton borban úszó bicajával.

SANYI - olaj-vászon, 32,7 x 26 cm, 2005.

Gábor, bár évfolyamtársam volt általános iskolában, mégis rockzene-mániánk közepette került társaságomba. Az egykori Sió utcai nyomdában szedte csipeszével rendbe a betűket, művészköpenye alatt azonban ott bujkált egy kis Deep Purple társaságában az éppen feltörekvő Edda, Korál és P. Mobil. Levy-metál együttesünknek ő adta az Elmélyülés nevet, talán azért, mert basszusgitárosként nagy mélységekbe volt képes merülni koncert közben. Ironizáló festményemen valódi nyomdai csipeszt helyeztem zsebébe, ami még a mű fotózása előtt kiesett belőle, majd szép lassan elveszett...

GABRIEL BARNABATH - olaj-fatábla, 60 x 50 cm, 2000.

Gábriel kollégája volt Jóska, aki otthonában nyitott saját nyomda-műhelyt. Nem volt olyan kérés, amit visszautasított volna. Ökörszarv-versenybicaján bizonyosan a lassúsági rekordot döntötte volna, amint haladt Siófok utcáin, hiszen, ha gyorsított volna, a kormányon lógó mindenfélék hamar beállították volna a bicikli első kerekét. Jóskáról elmenetele utáni hónapokban festettem ezt a kis, realista arcképet.

MOLNÁR JÓZSEF ARCKÉPE - olaj-fatábla, 18 x 13 cm, 2008.

A mindenes, de alapvetően asztalos Ferivel nem volt nehéz összeismerkednünk. Családja minden, kedves tagját ma is szeretjük, időnként meg is látogatjuk őket Marica függönyei között, vagy pincéjükben alvó asztalosműhelyében jókat beszélgetve. Feri jóságos szemébe egy murgai utazásunk alkalmával sütött a nap, amidőn öreg Citroenjét vezetve lefotóztam, és ezt a markáns vászonképet festettem róla.

ARC ÉS FÉNY - olaj-vászon, 43 x 33 cm, 2004.

Egykori osztálytársam, Pisti az évtizedek során oly sokat változott, hogy akkori, gyerekes arcából akár egy venezuelai focista is lehetne. 2005-ös siófoki, Őrültek órájának titulált levyntgard ki- és beállításom megnyitóján ő biztosította közel 300 embernek a pezsgőt. Futball-realista festménnyé asszociáltam őt, Rembrandt-szerű hatásokkal.

VARGA ISTVÁN ARCKÉPE - olaj-vászon, 30 x 22 cm, 2008.

Ezek a rembrandtos hatások jelennek meg a csupa szív és impresszió, szobrász- és festőművész barátom, Lothár portréján is. Ez a zseniális alkotóművész szinte észrevétlenül él Siófokon, a város kulturális felfogása azonban mit sem tud róla, holott állítom, Siófok víztornyát az egész világon ismertté tette volna egyik remek művészeti projektjével. Kicsiny, konstruktív-kubista szobrait azért talán még meg lehet tekinteni. „Rólam festmény...?" - szólalt megilletődve Lothár, amikor a kész portrét meglátta, s ez a mondata mindent kifejezett, amit egy műalkotás, egy arckép jelentőségével kapcsolatosan el lehet mondani.

SAS LOTHÁR ARCKÉPE - olaj-vászon, 30 x 24 cm, 2008.

A kedves nővért mindenki ismerte Siófokon. Pálócz-földről származott vala, és Mohácson tolta haza talicskában azt az alkoholtól elferdült figurát, akit - ha látok - biztosan megfestettem volna. Rokonlelkünk abban is megmutatkozott Manfréda nővérrel, hogy én is szimpatizáltam a bor-pálinka-sörtől illuminált emberekkel, annak ellenére, hogy eddigi 64 évem során nem ittam meg 20 liternél több ilyen italt. Őt egy kerámialapon kellett előadnom.

MANFRÉDA NŐVÉR - Jézus szíve - olaj-kerámia, 24 x 18 cm, 2008.

És végül - de nem utolsóként - a két KEDVES testvér, Lajos és Margit. A vásárcsarnokból ismert, szakállas, tüsténkedő fickó az ezredforduló táján dinnyelerakatot létesített házunk udvaránál, a szélesre tárt kapuban, közibük ültetve nővérét, olyan sikeres dinnyevásárt rendeztek azon a nyáron, hogy Margitnak nem volt ideje Töreki-meséket írni...

LAJOS RABBI - olaj-vászon, 40 x 30 , 2005.

...ezért hát Margitot felcsaltam műtermembe, és mesélt nekem mindenféle, változatos Töreki történeteket, legendákat, pajzán históriákat, melyekből megtudhattam azt is, miként került az óriás fenyő a falucska egyik tavának domboldalába, és minként ismerte meg ott Mátyás király Cinegét. Hozattam is egyik barátomtól egy barokkos széket, beleültetve a Mesélőt, csak ennyit mondtam neki - miközben készült portréja - „Vielen Dank meine liebe Dame"

VIELEN DANK MEINE LIEBE DAME - Margit - olaj-fatábla, 60 x 50 cm, 2000.

Arcok, arcok, arcok... A költő sorait így énekli a dal, mely gondolatok szinte minden portréfestéskor megelevenedtek előttem:

„Az arc nem a tiéd,
Csak hordod valakiét.
A szemed fénye
Lopott fényszilánk.

Arcunkon az idő
Saját képét hívja elő
És az angyalok
Végül nem ismernek ránk.

Hol van a régi
Arcod, az égi?
Megvan-e benned,
Hogy ragyogni engedd

Rég elveszett,
Egykor tündöklően szép sugarát?"