Székelyudvarhely szép belvárosában jártunk, épphogy megérkezve, látnivalók után kutatva, amikor megszólított a kis öreg. Jó hetven évesnek néztem, madárcsontú alakján szedett-vedett ruha, kezében nejlon szatyrok. Az első pillanatban azt hittem, koldus, és pár piculát akar. Ezért az ösztönös, és gyanakvó gondolatért keserves szégyen fogott el aztán. Amint ráncokkal barázdált arcába és a valaha látott legtisztább tekintetű szempárba néztem, amelyben ott ragyogott a kék ég derűje, és meghallottam finom, választékos beszédét, már tudtam, hogy én fogok kapni tőle és nem fordítva. Idegenvezetőnek ajánlkozott.

Amint hallgattuk szépen megformált szavait, és csodáltuk lexikális tudását és szeretetét városa iránt, úgy figyeltük mi is őt, megbűvölten, szívünkben keletkezett melegséggel. Ruházata, aminek láttán elkényeztetett ízlésünk fintorgott eleinte, és lenéző mosolyt fakasztott - mert világunkat már eluralta a külsőségek televényén tenyésző ítélkezés -, makulátlanul tiszta volt és szépen vasalt. Divatja múlt zakója minőségi szövet, a lábán oly furcsán festő bőrcipő is egy korszak valamikori divatcikke. Nem volt sok időnk, ezért hamarosan elbúcsúztunk. Mintha érezte volna, hogy öröme, melyet a találkozás és a felé irányuló figyelem okozott megvénült szívében, nem tarthat soká, beszéde csapongóvá vált. Megszokhatta az elutasítást is, a ritkán tapasztalt jóságot is, mert azonnal elhallgatott, meg sem próbálta nyújtani a percet. Arcán egyszerre volt jelen a szomorúság a szelíd beletörődéssel. Talán szívesen velünk tartott volna, vonzotta a magyar szó, a társaság. Tett még pár lépést velünk, szatyrait is feledve, majd fáradtan lehajolt értük, és lassan elballagott. Törékeny, meggörbült kis alakjában ott volt a történelem, és minden elválás okozta bánat, a pillanat halála miatt érzett fájdalom.

Másik hősömre egy út szélén akadtunk rá. Roma vagy román férfi, nem is beszélt magyarul, bár pár szót megértett azért. Az árok szélén asztalokra kirakott réz és mindenféle fém tárgyak voltak kipakolva, pénzes turistákra várva. A hatalmas üstű pálinkafőzőtől a konyhai edényekig minden volt itt. A szomszédos házak előtt is hasonló látvány fogadott bennünket, hol őrizetlenül, hol kortalan cigányasszony által felügyelve. Igazából nem a bazári holmi miatt álltunk meg, hanem itt láttuk meg azokat a hatalmas házakat, melyeket bádogozással foglalkozó cigányok építenek, csak az isten a megmondhatója, miért? Megbecsülni sem tudnám, mekkora alapterületűek, igazából befejezetlenek. Némelyik előtt díszes, aranyozott, kovácsoltvas kerítés áll. 

Nem kétség, hogy több generációnak is munkát ad az építése. Némelyikben laknak is. A tetőszerkezete hihetetlenül bonyolult famunka, de amiért készülnek talán és igazán különlegessé teszi, az a tetőt borító fényes bádogozás, ami kéken csillog a napfényben. Ez a mesterségbeli tudás igazán lenyűgözi az embert és nagy tiszteletet ébreszt készítőjük iránt.

Számtalan templomon látható ez a fajta borítás Erdélyszerte. Egyik képviselőjükkel akadtunk össze tehát, aki maga egy apró házikóban él a paloták szomszédságában és pár euró megszerzésével próbálja kiegészíteni a jövedelmét. Szemében ravaszság és mindenre kiterjedő, feszült figyelem. Egész alakja éppen az ellenkezője a fenti kis öregnek. Szappant rég nem látott testén mocskos ruha. Miközben nagy átéléssel magyaráz, pálinkát hozat ki az asszonnyal, hogy azt is ránk tukmálja, gesztusaiban fáradt reménnyel. Anyagi helyzetére következtetni sem tudunk, mert a vakítóan csilló tetejű házakból is hasonló népek kerülnek elő. Nehezen szabadulva köszöntünk el. Arcvonásait udvariasra igazítva, szemében megvetéssel emelte meg a kalapját, ahogy hosszan bámult utánunk az árok szélén.

Hogy miért éppen őket emeltem ki a sok megismert közül? Talán éppen látszólagos ellentétük miatt. Világuk egészen messze eső, ez nem is kérdés, mégis mindkettejükben ott van egy kész regény, amit megírhatunk a gondolatainkban, és mert előítéletességünk miatt pirítanak ránk.

Kapcsolódó írásunk:

"Nemessé tehet a király, de székellyé csak az Isten!" - Barangolás Erdélyben

2021.07.13. - 07:25 | Misel

Ahogyan minden muzulmánnak, életében legalább egyszer, el kell zarándokolnia Mekkába, úgy minden magyar ember számára üdvös lenne megjárnia Erdélyországot. Aztán, ha eljutott oda, valószínűleg visszatér, ha teheti, mert nemcsak a hely szépsége, a helyiek vendégszeretete ragadja meg az embert, hanem az a fájdalmas felismerés is eltöltheti, hogy idehaza milyen restanciában vagyunk hazaszeretet dolgában, és nem árt néha leckét kapni belőle a szomszédban.