Jézus valóban hajléktalan volt? Vajon mitől lesz valaki hajléktalan? Annak született? Netán örökölte? Társadalmi struktúra következménye? Kicsapták az utcára, vagy önkéntes száműzetés? Kérdezhetném tovább, mert hajléktalanokkal még a Kádár-rendszer hajnalán is találkoztam.

A KEZDETEK - sorozat hajléktalanok portréiba burkolt élettörténetekről

Két dolog szinte mindig együtt járt ezekkel az emberekkel: a pia és a cigi. Ifjúkoromban volt a közelünkben egy kocsma, és este 10 után onnan szivárogtak haza a nagy alkoholgőzös kabátok, melyek gallérjai mögül füstös káromkodások szálltak szét a levegőben, gyakran nekitapadva kerítésünknek, vagy az árokban dőltek ideiglenes nyugovóra. Mi öcsémmel a közeli sövénybe bújva lestük őket, és a hasunkat fogtuk a röhögéstől. Ezek az első benyomások mélyítették el bennem a hajléktalanok iránt érzett szimpátiámat, melyben nyoma sem volt a sajnálkozásnak, hanem inkább oldószerként ülepedtek belém, megalapozva és segítve a majdan velük kialakult kapcsolataimat. Merthogy volt velük kapcsolatunk bőven, hol saját házunkat hajléktalan hotellá alakítva, hol nyakamat mentve azoktól a késektől, melyeket rajta fenegetett az egyik befogadott fedél nélküli.

Hogyan is lesz valaki hajléktalanná?

Akiket évtizedek alatt megismertünk, s akikkel kapcsolatunk volt, már mindegyik mélyen benn volt a hajléktalanság nagy kásájában. Történetük kezdetét szinte egyik sem tudta elmondani, mint ahogy a Nap sem tudja elmondani keletkezésének kezdetét, csak kikövetkeztetni lehet. Viszont a csillagászok felfedezték a Nagy Orion Ködöt, melyben szemtanúi lehettek a csillagok keletkezésének. Nos, én is így kerültem kapcsolatba egy hölggyel, és egy fiatal sráccal, akik - ha nem lesznek ügyesek, és bölcsek - kiválóan bemutatják nekem a hajléktalanná válás útját. A hölgy még fiatal volt, amikor kétszintes házat kapott a nagyszüleitől. Férjhez ment, három gyermeket szült, de az évek során valahogy nem jött ki a férjével, meg aztán a férj is sikkasztott a munkahelyén. Eladták hát a nagy házat, s egy közeli városban vettek egy épülőfélben lévő, jóval kisebbet. A nő beadta a válópert, megtörtént a válás, a nagy gubancos osztozkodás, s a ház befejezése, berendezése a közben 40 év körülire fejlődött asszonyra maradt. Kölcsönök, és kölcsönök. A ház elkészült, a pénz, munkahely elfogyott, a gyermekek felnőttek, saját útjukra léptek, miközben anya és gyermekei között is megsüllyedt a kapcsolat. A hölgy ma albérletben tengeti életét.

A másik egy fiatal srác, aki egy vidéki faluban örökölt több hektáros telken két hatalmas házat. Szegény fiú, aki tehetséges, okos, és művelt is, csak épp nem tudott mit kezdeni ezzel a nagy vagyonnal, meg a falu sem jött be neki, potom pénzért eladta. Pestre költözött, hogy majd ott vesz egy kisebb házat, de a pénz nem elég, csak egy komolyabb sufnira. Ő is albérletben várja, hogy elfogyjon még meglévő pár milliója.

------------------------         

Az első hajléktalan, akit lakásunkba fogadtunk, talán Dezső volt, egy dolgos, igen pallérozott ember, aki először pap akart lenni, majd német tisztként tevékenykedett a háború idején. Nem tudtunk olyan témát, amiről ne lehetett volna vele kimerítően és hitelesen beszélgetni. Mindössze két hónapig lakott nálunk, mikor gyomorfekéllyel kórházba került, és ott elhunyt. Emlékszem, ittléte utolsó napjaiban hányszor riadtunk föl álmunkból, amikor egyik szobában a padlóra leterített fekhelyéről - merthogy ágyban az istennek sem akart aludni, és utálta a fürdést - nagyot huppanva vánszorgott a WC-ig, ahol kidobta magából azt a krumplisalátát, melyet Dezső kívánsága szerint feleségem készített neki. Akkor már nagyon gyenge volt, és irtóra lefogyott.

A fent látható képen Gyuri fekszik ágyán, akit az utcára pakoltak fából készült barakkjából, mert egy vállalkozó megvette a telket, ahol Gyuri lakott. Gyuri rákos daganattal feküdt kinn azt utcán azokban a hideg márciusi napokban, oda jártunk ki hozzá látogatni. A Nagyatádi kórházban aztán beteljesedett sorsa...

Az évek során sok-sok hajléktalan fordult meg lakásunkban rövidebb-hosszabb ideig, s mint festőművész, kiváló portréalanyokat láttam bennük, s e portrék sikeréhez bőségesen hozzájárult elmesélt élettörténetük, melynek hatására arcuk maszkja mögé élet került. Szinte valamennyivel összebarátkoztam, annak ellenére, hogy én csak kóstolgatom a bort, abból is a Gere, Bozóky és Degenfeld-fajtákat. Nem röstelltem azonban némelyik fedél nélküli lábát akár borban, akár vodkában megmosni. Külső megjelenésükben azonban egy szembetűnő hasonlóság volt köztük - történetesen, hogy szinte mindegyiknek ferde és lapos volt az orrcsontja. Hogy miért? - „ez kizárt dolog, mert nem tudom..."

Közülük a mai napig is egyik legjobb barátunk Somogyi Részegh Savost.

Eyes Wide Shut - Az a titokzatos magyar címmel készítettem egy levyntgard alkotást, melyen Savost arcának eme lapított orrcsontú maszkját használtam fel. Akik látták Stanley Kubrick azonos című filmjét, bizonyosan emlékeznek arra a magyar szereplőre, aki kulcsfontosságú a műben.

A kép interpretálásának idevonatkozó részében így írok:

„Savost egy alkoholista barátom, aki itt az Új Világrend megtestesítőjeként saját illuminált arcának bőre mögé bújik, itt próbálja tágra zárni, vagy szűkre nyitni szemeit, s így elénk tárni életének megfeneklett állomását, a nő-princípium különleges megértésnek gondolatait."

TÁGRA ZÁRT SZEMEK ÉS AZ A TITOKZATOS MAGYAR
vegyes technika, 145 x 63,5 cm, 2012.

Részletek a műből

Savost egy belső Somogyi faluból került a 90-es évek elején városunkba. Orra már akkor ferde és lapos volt. Már az első hetekben összeismerkedtünk vele. Én talán 1990 nyarán, amikor késő esti sétámra indultam. Utcánk már néptelen volt, csak egy mozdulatlan árny közeledett lassan felém. Amikor mindössze 2 lépésnyire volt tőlem, hangosan hörgő sóhajtással mélyen beleszusszant a levegőbe, majd kezét fölemelve ökölbe szorította, és elfojtott ordítással arcom mellett a levegőbe bokszolt. Sétai nyugalmamat azonnal elzavarta, szívem a torkomban kalapált - de aztán mindketten tovább mentünk a magunk útján. Savost talán sosem józan, és a lassúsági világrekord megdöntése sem esne nehezére. Volt, hogy a kocsmától mindössze 800 m-re lévő helyet, ahol éjszakáit töltötte, több órán át tette meg ide-oda keveredő lábain, hol a kerítéseknek esve, hol a fákat támogatva, vigyázva rájuk, hogy azok ki ne dőljenek. Egyszer - a tőlünk 100 km-re lévő - Budapestre mentünk autóval, és amikor hazaértünk, Savost még mindig nem érte el szálláshelyét. Barátságunk csúcspontjának talán azt tartom, amikor 2005-ben portrét festettem róla. Ezen az arcon nem csak búvárként borban úszó szemeit láthatjuk, hanem életének azon rejtett mozzanatait, melyeket éveinek kuszasága telepített rá különféle arcjegyek formájában. A bor, amit sok fedél nélküli társaival egyetemben mai napig is iszik, az a csumplis alkoholtartalmú ital, melyeket lereccsent kocsmák pultján mérnek: a fehérbor itt kakaó színű, a vörös pedig rózsaszín, amint az órákkal utánuk, az árkokban hagyott rókák is.

SANYI  olaj-vászon, 32,7 x 26 cm, 2005.

2013-ben Budapesten a Pilot Art Caféban volt egy kissé avantgard kiállításom, melynek megnyitójára Savostot kértem fel - prezentálva azt, hogy számomra, mint személy, mindenki egyenértékű, és hogy a tudást is embere válogatja, van, aki művészettörténetileg képzett, van, aki alkoholilag. Savost természetesen nem jött el, bár megnyitói jelenléte talán bírt volna akkora művészettörténeti attrakcióval, mint amikor Van Gogh levágta saját fülét. Savost minden bizonnyal vinné a pálmát alkoholfogyasztás tekintetében is, s nem csak azért, mert temérdek mennyiségű szeszt képes magába önteni, és meg is tartani, hanem, mert megismerkedésünk óta eltelt lassan 30 év alatt egészségi állapota semmit sem romlott. Mája sem nyomja ki hasfalát, és rendesen dolgozik is ahol alkalmilag talál valami melót: hol fát vág, hol bevásárol, hol árkot takarít. Nyári éjszakáink sem unalmasak, hisz nyitott ablakunkon már messziről beszivárognak lassan végigénekelt, félreorganizált dalai. Savost a barátunk, és kedveljük őt, bár beszélgetőpartnernek gyenge, a mosoly azonban mindig ott van arcán, ha megszólal.

Tanár úr barátom Szentlőrinc mellől

Tanár uramat 1998. őszén fedeztük fel, amint városunk közepén lévő áruház előtt ült egy kalappal. Sokáig tanakodtunk, hogy megszólítsuk-e, de végül belekezdtünk abba a beszélgetésbe, melyből folytatás következő részében leírt története kikerekedett...

TANÁRÚR BARÁTOM GYÖNGYFÁRÓL - olaj-vászon, 28 x 21 cm, 2005.