Szerencsés az az ember, akinek életében akad legalább egy olyan személy, aki meghatározó, iránymutató hatással bír személyiségének fejlődésére. Lehet az tanár, író, vagy akár egy énekes. Aztán, ha az ember még fiatal és tapogatózva keresi helyét a világban, hát iránytűként szolgálhat a számára. Nekem, és nemzedékemnek ilyen volt Hobo. Oh, azok a nyolcvanas évek! Frissen érettségizve, továbbtanulás ürügyén a fővárosba kerülve egyúttal kirepültünk abba a bizonyos nagybetűs életbe is. Megmerítkeztünk a kulturális élet kimeríthetetlennek tűnő tengerében. Cseh Tamástól színházig, táncháztól koncertekig rohantunk, betelhetetlenül habzsolva a nagyváros kínálta „ínyencségeket". Ültünk az Ifi park gyepén, ácsorogtunk egyetemi klubok bejáratánál, de sehol annyit, mint Hobo koncertjein.

Ott voltunk mindenütt. Stoppal vagy nagy ritkán vonattal utaztunk, hálózsákunkat cipelve, és háltunk állomásokon, árok partján, ahol éppen az éjszaka ért. Mindenütt az első sorban. Imádattal hallgattuk zenéjüket és ittuk minden szavát. Bár olvasó emberkék voltunk, de az ő hatására megnyíltunk az irodalom általunk addig nem ismert szerzői felé is, mint például a hippy  Ginsberg, vagy a kor kevésbé ajnározott költője, Eörsi István. Ugyanez történt a zenében is: örök időkre megszerettük az általuk meghonosított bluest, a Rolling Stones-t, Doors-t, Kexet, Syriust, és annyi mást is. Nem csak ízlésünk fejlődött akkor, de hatással volt világnézetünkre is. Visszagondolva, annyi év távlatában, már megmosolyogtató az akkori rajongásunk, de tagadhatatlanul mások lennénk nélküle.

Szombaton, ott ülve ismét az első sorban, hallgatva ifjú korom bálványát, mit sem veszítve az iránta érzett szeretetből, arra gondoltam, ma is mennyire hatással tud lenni hallgatóságára. Bár jórészt saját generációm töltötte meg a termet, azért voltak fiatalok is. Ők azok a gyermekek, akik szüleik lemezein nőttek fel, akiket a nyakukba vittek a koncertekre, és maguk is rajongóvá váltak az évek során. Nem tudom, vajon volt-e a teremben olyan, aki először jött el meghallgatni Hobót?

Az előadás alapjául saját élete szolgált, apró, ám annál személyesebb történetekben megjelenítve. Az olykor humoros, máskor torokszorító epizódokat a hozzájuk kapcsolódó dalokkal fűzte egységbe. Elmesélte születése történetét, az iskoláséveket, küzdelmeit, hogy önmaga lehessen, ambivalens és fájdalmas kapcsolatát szüleivel, harcait a regnáló hatalom képviselőivel. Beszélt párkapcsolatokról, gyermeke haláláról és az útkeresésről, minden tragédia és megtalált öröm közepette.

Történeteit hallgatva néha megállt a levegő a teremben, pisszenés sem hallatszott a székhez szögezett nézőtéren, hogy aztán egy dallal feloldja a feszültséget és átvezessen bennünket más vizekre. Az előadás díszletéül használt installációk is a jól felépített rendezés részeiként szolgáltak. Bevallom, néha nehéz volt ülve maradni a zenés betéteknél, az ember legszívesebben felugrott volna a helyéről, hogy torka szakadtából együtt fújja a nótákat az énekessel, mint annak idején. Ahogy azt is nehéz volt elhinni, hogy közben az idő elszaladt felettünk, mert a 76 éves művész is a tőle megszokott energiákkal nyomta.

Már utólag, az előadás után folytatott beszélgetésben árulta el, hogy tulajdonképpen betegen csinálta végig, gyógyszerekkel, és kétséges volt, hogy egyáltalán el tud-e jönni, megtéve a hosszú utat Pestről. Mesélt színházi szerepléseiről, a kudarcról, ami törvényszerű, ha az ember nem önmagát adja. Humoros kis történetben megemlékezett Mózsi Ferencről, akinek verseiből készült az Imák és mantrák szólóalbuma. Ami talán szokatlanabb volt tőle, de hitem szerint a leginkább belopta vele magát a nézők szívébe, az a lányos apává válásának szívet melengető elbeszélése volt.

Sokáig tapsoltunk, bár színházi előadáson nincs ráadás. Lassan szedelőzködtünk hazafelé és sokan vártunk Hobóra autogramért, kis beszélgetésért. Nem kellett csalódnunk: holtfáradtan, berekedve, de a legnagyobb kedvességgel írt és válaszolgatott a kérdéseinkre. Haragudtam magamra, hogy otthon felejtettem azt a pár fényképet, amit még mi készítettünk róla valamelyik koncertjén, úgy 1980-ban vagy 81-ben, és jó lett volna megmutatni. Beszélgettünk legújabb könyvéről, a majd 900 oldalas Térdig a szarban, fülig a szeretetben életrajzi kötetről, és a hozzá szorosan kapcsolódó két albumról is, melyeknek bemutató előadása a pandémia miatti csúszás okán 2022. február 13-án, éppen a 77-ik születésnapján kerül megrendezésre a budapesti Papp László Arénában. Az a megtiszteltetés ért, hogy ígéretet kaptam egy magazinunk számára készülő interjúra is, rendkívül sok elfoglaltsága mellett.

Végezetül mit is írhatnék? Szerencsés vagyok, hogy egy korban élhetünk, hogy részei lehetünk egymás életének, mint művész és rajongója, és jó egészséget kívánva magunknak, még sokszor lehessünk ott egy időben, egy helyen, valamelyik előadásán!

/Az archív fotók a szerző felvételei/